Evanescence

Evanescence

Az élet súlya néha ólomnehezékként nyomja a vállainkat és mozdulni sem tudunk a teher miatt, ami napról napra felemészt minket. Bolond szerelmesként hajszoljuk a boldogságot, miközben pont, hogy mi fosztjuk meg magunkat tőle. Éretlenek és esetlenek vagyunk, akárhány lépést is teszünk meg az élet poros, olykor sáros útján.

Én most itt vagyok, előtted állok és a te szemeid nézem. Azon gondolkozom, mit vétettem, vagy épp mivel érdemeltem ki azt, hogy velem vagy egy ilyen késői órán is és a tekintetem fürkészed.

Bűnös vagyok. De mondd, miért érzem, hogy ez felszabadít és elrugaszkodom egy másik világ felé, ahol minden sokkal egyszerűbb? Úgy érzem, veled bármennyiszer bűnbe esnék.

Az ajkaid puhák, mégis újra és újra belém marsz fogaiddal, szinte széttéped a szám. A nyelved vad táncot jár, alig bírom követni a tempót, amit diktálsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. A karjaid börtönként zárnak körbe és mohón ismételten megcsókolsz. A lábaim remegnek a vágytól és minden porcikám kíván téged.

Rám mosolyogsz, jól tudod, hogy mi jár a fejemben, mert pont az van a tiédben is. Mégis elhúzódunk egymástól és zavartan pillantunk a másikra.

- Nem úgy volt, hogy csak egy, utolsó búcsúcsók? – kérdezed egy félmosollyal az arcodon, a szemeidben megbánás helyett huncut fény villan.

- De – bólintok sután. – Úgy volt… - Nem tudom, mit is mondhatnék neked, már rég vége kellett volna szakadnia a dolognak köztünk, de mi csak húzzuk, egyre tovább…

- Hah… - sóhajtasz felnézve a csillagos égre. – Mit kezdjek most veled? – borzongás fut végig rajtad, ahogy a fagyos szél végigsüvít a fák között. Nyakunkon a tél, amúgy is későre jár, hajnali egy körül, ezért érthetetlen, hogy mit keresünk még mindig itt.

- Felejts el! – vonok vállat, úgy téve, mintha tényleg nem számítana.

- Könnyű azt mondani! – feleled dacosan. Közelebb lépsz és magadhoz vonsz. El kéne futnom, talán most tényleg azt kéne tennem, de ehelyett földbegyökerezett lábakkal várom a következő lépésed. Lassan felém hajolsz s nyomsz egy apró csókot a homlokomra és óvatosan arrébb hajolsz. – Nem akarlak bajba keverni… - súgod halkan, közben elkapod a két kezem és összefonod az ujjaink. Most is túl aranyosan viselkedsz.

- Tudom, Nam Joon – bólintok.

Mindketten tudjuk, hogy valami ma este véget ér, hogy bennünk valami megváltozik, mégis azt kívánjuk, hogy csak egy pillanattal tovább tartson az egész. Még ha meg sem szabadott volna történnie…

- Mi lesz Ho Seokkal? – szorítod össze az ajkad.

- Fogalmam sincs… - rázom meg a fejem. El kellene engednem Őt, hisz sokkal jobbat érdemel nálam, de félek megsebezni. Ő annyira csodás ember és annyira jó, soha sem kellene megtapasztalnia, milyen ha… Mégis, a szívem máshoz hajtott. Most már bánom, amit tettem, de egyedül csak miatta. – Azt hiszem, hogy elhagyom Őt – suttogom.

- Őrülten szeret téged… - rázod meg a fejed hitetlenül.

- Ezt mindketten tudtuk, mikor belekezdtünk – húzom el a szám. – Nem mondok neki semmit, csak eltűnök az életéből… ahogy a tiédből is – nézek fel rád. A szemeidben furcsa fény villan.

- Ne légy kegyetlen vele… - húzod el a szád és gyengéden végigsimítasz az arcomon.

- Képtelen vagyok a szemébe nézni, hogyan mondhatnám el neki? – vonnom össze a szemöldököm, egy könnycsepp lassan végigcsorog az arcomon. Te végigköveted az útját, de nem mozdulsz.

- Légy vele teljesen őszinte, úgy hiszem, hogy megbocsájt majd neked… - mosolyogsz fájdalmasan.

- Nekem lehet – bólintok és egy pillanatra eszembe jut Ho Seok édes, ártatlan tekintete. –,de neked nem.

- Tudom, kedvesem… - leheled és lassan az ajkaimra hajolsz. A csókunk szörnyen lassú, vontatott, szinte már keserű. Érzem, ahogy a könnycseppek az arcodról az én arcomra hullanak. Elérkezett a pillanat, ezzel én is tisztában vagyok, most kell elengednem téged. Lassan elhúzódóm, letörlöm a könnyeid és rád mosolygok.

- Nagyon jó legyél, Nam Joon! Vigyázz magadra, kérlek! – súgom és hátat fordítok.

Minden lépés ólomsúlyú és a lábaim szörnyen erőtlenek, de tovább kell mennem. Nem nézhetek vissza és egy pillanatra sem hezitálhatok, még ha sohasem volt semmi ilyen nehéz az életben.

A szívem megszakad mindkét fiú miatt, szeretem őket. Úgy érzem, hogy senki sem értené meg a világon, amit érzek, mégis mindkettőt szeretem szívből, szerelemmel, ezért… Ezért megyek el.

Eltűnök, mintha csak illúzió vagy álomkép lettem volna és soha nem jövök vissza. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsem a barátságuk. De most olyan messze kell mennem, amilyen messze még sohasem jártam. Távol Ho Seoktól, Nam Joontól és attól, akit a világon a legjobban gyűlölök: magamtól.

Meleg könnycseppek csorognak végig a fagytól kipirosodott arcomon, ahogy egyre távolabb érek tőled.

Viszlát!

Lehetetlen

Lehetetlen

Mint egy elhagyott, reményvesztett kismadár ült az ágy szélén, maga elé meredve. Talán a lelki szemei előtt egy szakadék jelent meg, ő pedig annak peremén üldögélve mérlegelte a fennálló lehetőségeit.

- Taehyung… – súgtam halkan a nevét, de meg sem rezdült a hangomra. Közelebb húzódtam hozzá és végigsimítva a vállán, megismételtem. – Taehyung… - Összerezzent az érintésem nyomán és felém fordult. A szemeiben mély érzelmek kavarogtak, tanácstalanság ült ki az arcára. Gyönyörű volt, minden apró porcikája ámulatba ejtett, még ha már ezerszer is láttam azokat. – Taehyungie… - suttogtam a füléhez hajolva és a kezem végigvezettem a hátának fedetlen bőrén, majd a vállára hajtottam a fejem.

- Álmos vagy, igaz? – kérdezte halkan, mire csak egy ásítással válaszoltam. A testem azt kiabálta, hogy szörnyen fáradt vagyok, de az eszem és a szívem azt súgta, hogy még nem akarok aludni. Csak még egy perccel, csak még egy pillanattal nézhessem tovább őt… A jobb kezével végigcirógatta az arcom, majd beletúrt a hajamba. – Tudom, hogy fáradt vagy, de kérlek, ma este utoljára még légy az enyém!

- Ezt hogy érted? – elhúzódtam tőle a szemöldököm összevonva.

- Sehogy – mosolygott, de mély fájdalom bujkált a szemeiben. Félelem lett úrrá rajtam, próbáltam kiolvasni a tekintetéből az igazságot, de nem ment. El akart hagyni? Vagy mire fel ez az utoljára? Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem tudtam hangot adni egynek sem. Ő pedig az ajkaimra hajolt, vad csókba kezdve.

Bármennyire is szerettem volna ellökni és magyarázatot követelni, képtelen voltam rá. Hagytam, hogy szépen lassan hátradöntsön és fölém hajolva, csókokkal hintse be a testem. Nem akartam semmire se gondolni, csak átadni magam az érzésnek, hogy Ő csókolt, hogy Ő érintett. Forró ajkai szinte égették a bőröm és a testem, szinte követelte a mihamarabbi folytatást. A kezeivel bejárta a testem, a combjaimmal kezdve, majd a hasam, végül a melleimen állapodott meg, miközben ajkaival a köldökömnél játszott. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor, és ezzel csak az őrületbe kergetett, amit ő is pontosan tudott.

- Taehyung… - nyögtem a nevét. Mosolyogva emelkedett fel, majd az ajkaimra hajolt, rám nehezedve. A testünk teljesen összeért és én mindig is ezt az érzést szerettem a legjobban. – Szeretlek! – mondtam, mikor elhúzódott.

- Én is téged… - mosolygott, de ez már megint olyan szívfájdító volt. Nem tétlenkedett sokáig, folytatta a korábbi tevékenységét, annyi különbséggel, hogy most egy arasszal lentebb ment. Belemarkoltam a takaróba és lehunyt szemmel hagytam, hogy végigszáguldjon a testemen a kéj. Mikor abbahagyta, széles vigyorral hajolt a nyakamhoz és beleharapott. Ez nagy gyengém volt, így szinte felsikoltottam, közben pedig lecsúsztattam a kezem kettőnk közé, majd kényeztetni kezdtem, bár igencsak készen állt már a dolgokra. A tekintetünk összefonódott, én abbahagytam az előző elfoglaltságom, ő pedig felvéve a megfelelő pozíciót, belém hatolt.

Minden percét élveztem és közben szorosan öleltem, a fejem a vállgödrébe temetve. Nem tudom, mikor lett vége, csak lehunytam a szemem, hátradőlve a puha párnákba. Fáradt voltam, melegem volt és nehezen vettem a levegőt. Még éreztem, hogy betakarnak és talán hangokat is hallottam, de az álom magával ragadott.

***

- Taehyung? – kérdeztem felülve és kétségbeesetten néztem körbe, mert sehol sem láttam őt, pedig mellettem kellett volna feküdnie. A szívemen úrrá lett újra az a maró félelem, amit tegnap éreztem. Lelöktem magamról a takarót és kirohantam a szobából, azzal sem törődve, hogy semmi nem volt rajtam. Hiába kutattam át az egész lakást, nem találtam sehol. Előkotorva a telefonom, felhívtam, de mikor megszólalt a nappaliból a csengőhangja, a sírás kerülgetett. Próbáltam magyarázatot keresni, hogy talán csak a boltba ugrott le, vagy valami hasonló és elkezdtem erre utaló jeleket keresni, de nem találtam. A pénztárcája, a mobilja, minden itt volt. Rettegtem.

Felöltöztem, mert mégsem lehettem egész nap egy szál semmiben, közben pedig eszembe jutott, hogy felhívom a barátait, hátha tudnak valamit. Visszamentem a hálóba és a mobilom után nyúltam, mikor észrevettem egy papírfecnit az éjjeliszekrényen, ami elsőre nem tűnt fel. Remegő kézzel nyúltam utána és reménykedtem benne, hogy valami egyszerű megoldás szerepel rajta, de a hosszú sorok nem erre utaltak.

- Kedvesem… - kezdtem el hangosan olvasni. – Mikor ezt olvasni kezded, én már nem leszek ott. Remélem, egyszer megbocsájtod, hogy nem tudtam a szemedbe nézve elmondani. Nagyon sokszor kerestem az alkalmat rá, a szavakat, amikkel kifejezhetném, de akárhányszor a szemedbe néztem, úgy éreztem, képtelen lennék kimondani. Nagyon önző voltam, ezt bevallom, hisz az utolsó percekig megköveteltem, hogy szeress és nem hagytam időt felkészülni. Felkészülni arra, hogy talán meghalok. – sokként értek a sorok és kellett egy kis idő, mire folytatni tudtam. - Angyalom, nagyon beteg vagyok. Mindig keményen küzdöttem azért, hogy ne vedd észre rajtam a jeleket és ne tudd, hogy orvoshoz járok, de nincs miért tovább titkolóznom. Amíg ezt olvasod, engem már valószínűleg műtenek. Ez az egyetlen lehetőségem, de a túlélés esélye nem egészen húsz százalék. Ígérem, ahogy eddig is küzdöttem, most a műtőasztalon is fogok, és ha sikerülne, akkor jobban foglak szeretni, mint bármikor ez idáig. De ha ott maradok, akkor kérlek, légy boldog! Erős nő vagy, tudsz nélkülem is élni és tégy büszkévé! Ha felébredek, téged szeretnélek elsőnek látni… Csókol, a te Taehyungod – fejeztem be. A könnyeim már patakokban folytak, a lábaim remegtek és alig tudtam megtartani magam, úgy éreztem, összeszűkül és összenyom a világ. De most nem lehettem gyenge, hisz az életem értelme ebben a percben is keményen harcolt, hogy velem maradhasson. Meg kellett találnom a kórházat és mellette lenni.

Nehéz léptekkel indultam neki, de sikerült valamennyire összeszednem magam. Az tartotta bennem a lelket, hogy Taehyungnak szüksége van rám. Hogy dühös voltam-e rá? Igen, mert úgy éreztem, hogy együtt könnyebben átvészelhettük volna ezt a nehéz időszakot és segíthettem volna neki. Nem magába roskadva kellett volna megoldást keresnie, de ez ebben a percben mégsem számított. A telefonjából sikerült előkeresnem a kórház nevét, majd bezárva a lakást, nekiindultam. Szerencsére sikerült fognom egy taxit és megkértem, hogy siessen, ahogy csak lehet.

Úgy éreztem, áll az idő és minél jobban siettem volna, annál inkább nem sikerült haladni. Mikor megálltunk az épület előtt, a szívem összeszorult és erővel kellett visszatartanom a könnyeim. Kifizettem a taxit, majd berohantam és megkerestem az információs pultot. Azt mondta a nővér, hogy még műtik, de azt elárulta, hol várakozhatok. Nehezen szedve a levegőt, roskadtam le a hatos műtő előtt és vártam. Nem volt itt senki, bár biztos voltam benne, hogy ha nekem nem mondta el, akkor senki másnak sem. Tudtam, hogy szólnom kell a többieknek és mindenkinek, akinek tudok, de nem volt erőm felhívni senkit, mert akkor ki kellett volna mondanom azokat az átkos szavakat.

Az idő csak telt, de nem jött ki senki, én pedig kezdtem beleőrülni a várakozásba. Azt akartam, hogy kijöjjön az orvos és azt mondja, hogy most már minden rendben lesz. Időközben felhívtam Nam Joont, aki átadta mindenkinek a híreket, ugyanis én képtelen lettem volna még egyszer elmesélni a történteket, mert már így is majd megszakadt a szívem és a könnyeim csak folytak közben.

Egy idő után már nem sírtam, talán kiszáradtam, mert egy csepp sem tudott utat törni magának, bármennyire is szorult el a torkom és fájt a szívem meg a mellkasom. Csak meredtem magam elé és azt hajtogattam, hogy ez nem történhet meg.

Az idő csak telt, a szívem egyre jobban szúrt és már szédültem is. Egyszer csak elsötétült minden és a székről a padlóra zuhantam. Még éreztem a fájdalmat, amit az esés okozott, de utána minden zavarossá vált.

***

Lassan nyitottam ki a szemeimet és beletelt néhány másodpercbe, hogy homályos foltokon kívül mást is lássak.

- Ah, felébredt! – hallottam meg a jobb oldalamról és lassan, nehézkesen oda fordultam. Ho Seok és Jong Kook ültek ott, majd szinte egyszerre pattantak fel. Jung Kook orvosért szaladt, míg Ho Seok segített felülni.

- Taehyung? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Nem tudtam, mennyi ideig feküdtem itt és azt sem, hogy pontosan mi történt, és hogy kerültem ebbe az ágyba, mert csak egy dolog foglalkoztatott.

- Ne aggódj, jól reagált a műtétre! Az orvos azt mondta, soha nem látott még ilyen élni akarást. Most még alszik, sok pihenésre lesz szüksége, de egyszer már felkelt és téged keresett. Megnyugtattuk, hogy te is csak pihensz – mosolygott rám.

Megérkezett az orvos, majd azt mondta, minden rendben van és elhagyhatom a kórházat. A stressztől estem össze és mivel bevertem a fejem, ami sajgott is rendesen, a kelleténél tovább aludtam, közel egy napig. Amint elment, rögtön kimásztam az ágyból, bár Jung Kook szerint nem kellett volna ennyire hevesnek lennem.

- Látni akarom őt! – igazítottam meg magamon a ruhám és neki indultam, de aztán tanácstalanul fordultam vissza a két fiúhoz, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre találom. Összenevettek, majd elkísértek. Kisebb tömeg várakozott a szoba előtt, családtagok, a banda, barátok, majd ahogy megláttak, hozzám siettek. Taehyung szülei végigtapogattak, hogy jól vagyok-e, majd az isteneket áldották, hogy mindketten rendbe jövünk. Annyi ember gyűlt itt össze és aggódott a fiúért, szörnyen hálás voltam nekik a támogatásért.

Várnom kellett egy kicsit, mert épp a doktor volt bent, de mikor megtudtam, hogy ébren van, a szívem repesni kezdett és alig vártam, hogy bemehessek. Mikor pedig nyílt az ajtó és kilépett az orvos, mosolyogva engedett be minket, de egyszerre csak hármunkat, így a szülei és én lettünk az elsők. Amint beléptünk, a fiú felénk fordult. Gépekre volt kötve és az egész fejét kötés borította, de így is mosolygott. Legszívesebben leszidtam volna, de nem tudtam nem viszonozni azt a huncut mosolyt, ami az arcán ült. Közelebb léptünk, de én a háttérben maradtam és hagytam, hogy elsőnek a szüleivel beszéljen. Azt megtudtam, hogy ők tisztában voltak a betegségével, de a műtéttel nem. Bár dühös voltam, hogy előlem mindent eltitkolt, de semmi nem volt fontosabb annál, hogy köztünk maradt és itt volt nekem továbbra is.

- Hagyjuk magukra a fiatalokat! – szólalt meg egyszer csak az apukája és bár az anyukája elsőnek tiltakozott, hisz szeretett volna még a fiuk mellett maradni, végül beadta a derekát. Mikor egyedül maradtunk, közelebb húztam az egyik széket az ágy széléhez és leültem.

- Ugye haragszol rám? – kérdezte erőtlen hangon, mire megráztam a fejem.

- Bár úgy hiszem, hogy ketten könnyebben átvészeltük volna a dolgot, de ha már így alakult, a lényeg, hogy jól vagy és mostantól még jobban kell szeretned – kuncogtam fel a végén, és az arcához hajolva nyomtam rá egy puszit. Most is pont olyan gyönyörű volt minden vonása, még ha fehér kötés is takarta a homloka nagy részét. A szemei fényesen csillogtak, majd szokásához híven egy pillanatra kinyújtotta a nyelvét és végignyalt az alsó ajkán.

- Az nem fog menni… - sóhajtotta színpadiasan.

- Mert? – húzódtam hátra meglepetten.

- Mert annál, ahogy eddig szerettelek, lehetetlen jobban szeretni – mosolygott, mire megráztam a fejem.

- Szeretlek, te bolond! – fogtam meg a kezét és mélyen a szemébe néztem. Úgy éreztem, hogy minden rendbe fog jönni, mert ha ez a srác mellettem marad, nem volt mitől félnem.