Runaway

Runaway

Mindig jobb volt mindenben, még akkor is, ha valami épp körülöttem forgott, ha rólam volt szó. Legalábbis, én így éreztem. Hamarabb érte el azt, amiről én álmodtam, mindig előttem járt egy lépéssel. Ha nem kettővel.

Sosem voltam rá féltékeny, mert ő ösztönzött, hogy ne adjam fel, hogy képes vagyok rá. Mikor padlón voltam, rám nevetett és azt mondta:

- Gyerünk, hyung! ­ - lökte meg a vállam. – Túl rövid az élet ahhoz, hogy itt rinyálj, mint valami kislány.

Senki sem látta és ismerte úgy, mint én. A bolondos, kiszámíthatatlan sztár külső mögött ott rejtőzött a legjobb barát, a gondoskodó és megfontolt férfi. Én pedig tiszteltem őt, hiába volt fiatalabb nálam.

Azon a késő őszi szombati napon, pontosan emlékszem máig, úgy esett az eső, mintha már soha sem akarna elállni. Bőrig ázva állt az ajtóban és folytonosan nyomta a csengőt.

- Héé, már nyitva áll az ajtó, inkább gyere! – tessékeltem be a kis sárkányt. Nem szólt semmit, én pedig ezt betudtam annak, hogy fázik, ami látszott is rajta, hisz remegett, mint a nyárfalevél.  Míg levette a cipőjét, hogy ne kenje össze a szőnyegem, addig elrohantam a hálóba meleg cuccért. Mikor visszaértem, még akkor is csak állt ott, fel sem nézett.

- Tessék. Tudod hol a fürdő, öltözz át nyugodtan. Sőt, ha úgy érzed, akkor zuhanyozz is le! Nem szeretném, ha beteg lennél – kezdtem el finoman terelni, amire morgott valamit és elindult. Neki kezdtem teát főzni, mert biztos voltam benne, hogy az jól fog esni, de talán ebben az állapotában őt ismerve, egy üveg piának jobban örült volna.

Míg arra vártam, hogy végezzen, addig tévéztem, de egy idő után gyanús lett, hogy már a tea is kész meg minden, de ő sehol. A fürdő ajtajához tapasztottam a fülem, de semmi, ekkor aggódni kezdtem, mert hallanom kellett volna a vizet. Óvatosan nyitottam be. A tükörnek támasztotta a fejét és sírt, mélyen, szívből jövően. Fel sem öltözött teljesen, csupán a nadrág volt rajta. Nem tudtam mit tegyek, sosem láttam még ilyen gyengének és törékenynek. Viszont azt sem akartam, hogy sértésnek vegye, hogy rányitok. De ha nem a segítségem várta, akkor miért jött volna ide?

- Jiyong, jól vagy? – tettem fel a kérdést a kelleténél kissé halkabban, de mivel nem hallotta meg, ezért megismételtem. – Jiyong, jól vagy?

- Öhhm… - rezzent össze és gyorsan a könnyeit kezdte törölgetni, mintha ezzel az én agyamból is kitörölhette volna azokat. – Jól. Ne aggódj, mindjárt megyek. Csinálj akkor egy teát! – fordult felém és egy erőltet mosoly jelent meg az arcán. Rossz volt így ránézni.

- Már csináltam… - jegyeztem meg halkan. – Beszéljünk!

- Miről? – Úgy csinált, mintha nem lenne miről. Mintha nem állított volna be így és tette volna azt, amit.

- Kwon Jiyong - kezdtem halkan. – most kisétálsz és leülsz a kanapéra! Öntök neked egy kis teát vagy valami piát, aztán beszélünk, ha akarod, ha nem. Ne játszd nekem a hülyét! – fejeztem be már határozottan.

- Rendben – sétált el mellettem. Gyorsan összeszedtem pár üveg italt és két poharat, majd a dohányzó asztalra tettem, aztán két csésze teát is hoztam. Ő csak ült ott, mint aki tudatát vesztette. Öntöttem az egyik pohárba egy kis vodkát, aztán lehúztam. Ahogyan lecsúszott a torkomon végig marta, majd a gyomrom összehúzódott, ekkor jöttem rá, hogy nem ettem aznap semmit. G-D kezébe nyomtam az üveget:

- Igyál!

- Kösz, de nem… - tette le és ekkor jöttem rá, hogy itt nagyon komoly baj lehet. G-Dragon iszik, ha jó a kedve, ha rossz, vagy épp csak úgy. De akkor, ha visszautasít egy ilyen baráti iszogatást, akkor már nagyon nagy baj lehet. Tanácstalanságomban rágyújtottam. Egy ideig csak némán ültünk.

- Tudod - szólalt meg egy idő után. –, nem tudom, hogy mi értelme van élni. Megszülettünk, élünk valami szarságot, aztán elrothadunk. De most komolyan! – hajolt előre, a szemében valamiféle láng gyulladt, mint mindig, mikor rájött a beszélhetnék. – Beleringatjuk magunkat abba, hogy fontosak vagyunk, hogy van miért, kiért élni. De ez akkora baromság! – a kezébe kapta az egyik üveget, egy ideig folyatta le a torkán, majd folytatta. – Ez egy ördögi kör, aminek semmi értelme. Ott van a sok rajongó, főleg azok, akik annyira oda vannak értünk, hogy bármire képesek. Beleringatják magukat abba, hogyha találkoznánk, ha látnának, ha hallanának, akkor jobb lenne. Nem látják azt, hogy mi is pont olyan elcseszett bábok vagyunk, mint ők, ebben a pokoli játszmában. Annak sincs semmi értelme, amit csinálunk…

- Szerintem nem így van – ráztam meg a fejem. Bár tudtam, hogy nem érdemes vitába szállni vele, mert ilyenkor nem enged, nem lehet meggyőzni, én akkor is ellenkeztem. – Megszületünk, meghalunk, eddig pipa. De ne mond nekem azt, hogy nincs értelme élni! Azokért élek, akiket szeretek, és akik szeretnek. Igen, a rajongókért is, akik annyira oda vannak értünk! Mert mi vagyunk a gyertyák a sötétben, akik világítanak, hogy ne legyen teljes sötétség, mint most a te szívedbe.

- Seunghyun… figyelj… - kezdett bele.

- Nem Jiyong, most te figyelj én rám! A legjobb barátom vagy, a társam, az ember, akit tisztelek. Ne mond nekem, hogy felesleges, amit teszel. Igen is van miért élned, élnem, élnünk. Szóval, hagyd abba és ne rinyálj, mint egy kislány! – erre mindketten nevetni kezdtünk, majd átölelt.

- Köszönöm! Te mindig olyan erős vagy meg minden. Én meg… - rázta meg a fejét és újra belefogott a lerészegedés projektjébe.

- Miről beszélsz?

- Arról, hogy te mindig is jobb voltál, mint én. – Erre már csak nevetni tudtam A sors iróniája, hogy akire felnézek, az felnéz rám.

Aznap éjjel sokat ittunk, viccelődtünk, beszélgettünk. Szó sem esett arról, hogy mi baja volt. De másnap mosolyogva kelt és egész nap le sem lehetett lőni. Persze szomorkodott még, de amikor csak tudtam, ügyeltem rá hogy jobb legyen a kedve.

Talán ez az, amit úgy hívnak, hogy a barátság ereje? Megeshet, én csak azt tudom, hogy egy lököttel az ember oldalán, minden könnyebb!