Lehetetlen

Lehetetlen

Mint egy elhagyott, reményvesztett kismadár ült az ágy szélén, maga elé meredve. Talán a lelki szemei előtt egy szakadék jelent meg, ő pedig annak peremén üldögélve mérlegelte a fennálló lehetőségeit.

- Taehyung… – súgtam halkan a nevét, de meg sem rezdült a hangomra. Közelebb húzódtam hozzá és végigsimítva a vállán, megismételtem. – Taehyung… - Összerezzent az érintésem nyomán és felém fordult. A szemeiben mély érzelmek kavarogtak, tanácstalanság ült ki az arcára. Gyönyörű volt, minden apró porcikája ámulatba ejtett, még ha már ezerszer is láttam azokat. – Taehyungie… - suttogtam a füléhez hajolva és a kezem végigvezettem a hátának fedetlen bőrén, majd a vállára hajtottam a fejem.

- Álmos vagy, igaz? – kérdezte halkan, mire csak egy ásítással válaszoltam. A testem azt kiabálta, hogy szörnyen fáradt vagyok, de az eszem és a szívem azt súgta, hogy még nem akarok aludni. Csak még egy perccel, csak még egy pillanattal nézhessem tovább őt… A jobb kezével végigcirógatta az arcom, majd beletúrt a hajamba. – Tudom, hogy fáradt vagy, de kérlek, ma este utoljára még légy az enyém!

- Ezt hogy érted? – elhúzódtam tőle a szemöldököm összevonva.

- Sehogy – mosolygott, de mély fájdalom bujkált a szemeiben. Félelem lett úrrá rajtam, próbáltam kiolvasni a tekintetéből az igazságot, de nem ment. El akart hagyni? Vagy mire fel ez az utoljára? Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem tudtam hangot adni egynek sem. Ő pedig az ajkaimra hajolt, vad csókba kezdve.

Bármennyire is szerettem volna ellökni és magyarázatot követelni, képtelen voltam rá. Hagytam, hogy szépen lassan hátradöntsön és fölém hajolva, csókokkal hintse be a testem. Nem akartam semmire se gondolni, csak átadni magam az érzésnek, hogy Ő csókolt, hogy Ő érintett. Forró ajkai szinte égették a bőröm és a testem, szinte követelte a mihamarabbi folytatást. A kezeivel bejárta a testem, a combjaimmal kezdve, majd a hasam, végül a melleimen állapodott meg, miközben ajkaival a köldökömnél játszott. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor, és ezzel csak az őrületbe kergetett, amit ő is pontosan tudott.

- Taehyung… - nyögtem a nevét. Mosolyogva emelkedett fel, majd az ajkaimra hajolt, rám nehezedve. A testünk teljesen összeért és én mindig is ezt az érzést szerettem a legjobban. – Szeretlek! – mondtam, mikor elhúzódott.

- Én is téged… - mosolygott, de ez már megint olyan szívfájdító volt. Nem tétlenkedett sokáig, folytatta a korábbi tevékenységét, annyi különbséggel, hogy most egy arasszal lentebb ment. Belemarkoltam a takaróba és lehunyt szemmel hagytam, hogy végigszáguldjon a testemen a kéj. Mikor abbahagyta, széles vigyorral hajolt a nyakamhoz és beleharapott. Ez nagy gyengém volt, így szinte felsikoltottam, közben pedig lecsúsztattam a kezem kettőnk közé, majd kényeztetni kezdtem, bár igencsak készen állt már a dolgokra. A tekintetünk összefonódott, én abbahagytam az előző elfoglaltságom, ő pedig felvéve a megfelelő pozíciót, belém hatolt.

Minden percét élveztem és közben szorosan öleltem, a fejem a vállgödrébe temetve. Nem tudom, mikor lett vége, csak lehunytam a szemem, hátradőlve a puha párnákba. Fáradt voltam, melegem volt és nehezen vettem a levegőt. Még éreztem, hogy betakarnak és talán hangokat is hallottam, de az álom magával ragadott.

***

- Taehyung? – kérdeztem felülve és kétségbeesetten néztem körbe, mert sehol sem láttam őt, pedig mellettem kellett volna feküdnie. A szívemen úrrá lett újra az a maró félelem, amit tegnap éreztem. Lelöktem magamról a takarót és kirohantam a szobából, azzal sem törődve, hogy semmi nem volt rajtam. Hiába kutattam át az egész lakást, nem találtam sehol. Előkotorva a telefonom, felhívtam, de mikor megszólalt a nappaliból a csengőhangja, a sírás kerülgetett. Próbáltam magyarázatot keresni, hogy talán csak a boltba ugrott le, vagy valami hasonló és elkezdtem erre utaló jeleket keresni, de nem találtam. A pénztárcája, a mobilja, minden itt volt. Rettegtem.

Felöltöztem, mert mégsem lehettem egész nap egy szál semmiben, közben pedig eszembe jutott, hogy felhívom a barátait, hátha tudnak valamit. Visszamentem a hálóba és a mobilom után nyúltam, mikor észrevettem egy papírfecnit az éjjeliszekrényen, ami elsőre nem tűnt fel. Remegő kézzel nyúltam utána és reménykedtem benne, hogy valami egyszerű megoldás szerepel rajta, de a hosszú sorok nem erre utaltak.

- Kedvesem… - kezdtem el hangosan olvasni. – Mikor ezt olvasni kezded, én már nem leszek ott. Remélem, egyszer megbocsájtod, hogy nem tudtam a szemedbe nézve elmondani. Nagyon sokszor kerestem az alkalmat rá, a szavakat, amikkel kifejezhetném, de akárhányszor a szemedbe néztem, úgy éreztem, képtelen lennék kimondani. Nagyon önző voltam, ezt bevallom, hisz az utolsó percekig megköveteltem, hogy szeress és nem hagytam időt felkészülni. Felkészülni arra, hogy talán meghalok. – sokként értek a sorok és kellett egy kis idő, mire folytatni tudtam. - Angyalom, nagyon beteg vagyok. Mindig keményen küzdöttem azért, hogy ne vedd észre rajtam a jeleket és ne tudd, hogy orvoshoz járok, de nincs miért tovább titkolóznom. Amíg ezt olvasod, engem már valószínűleg műtenek. Ez az egyetlen lehetőségem, de a túlélés esélye nem egészen húsz százalék. Ígérem, ahogy eddig is küzdöttem, most a műtőasztalon is fogok, és ha sikerülne, akkor jobban foglak szeretni, mint bármikor ez idáig. De ha ott maradok, akkor kérlek, légy boldog! Erős nő vagy, tudsz nélkülem is élni és tégy büszkévé! Ha felébredek, téged szeretnélek elsőnek látni… Csókol, a te Taehyungod – fejeztem be. A könnyeim már patakokban folytak, a lábaim remegtek és alig tudtam megtartani magam, úgy éreztem, összeszűkül és összenyom a világ. De most nem lehettem gyenge, hisz az életem értelme ebben a percben is keményen harcolt, hogy velem maradhasson. Meg kellett találnom a kórházat és mellette lenni.

Nehéz léptekkel indultam neki, de sikerült valamennyire összeszednem magam. Az tartotta bennem a lelket, hogy Taehyungnak szüksége van rám. Hogy dühös voltam-e rá? Igen, mert úgy éreztem, hogy együtt könnyebben átvészelhettük volna ezt a nehéz időszakot és segíthettem volna neki. Nem magába roskadva kellett volna megoldást keresnie, de ez ebben a percben mégsem számított. A telefonjából sikerült előkeresnem a kórház nevét, majd bezárva a lakást, nekiindultam. Szerencsére sikerült fognom egy taxit és megkértem, hogy siessen, ahogy csak lehet.

Úgy éreztem, áll az idő és minél jobban siettem volna, annál inkább nem sikerült haladni. Mikor megálltunk az épület előtt, a szívem összeszorult és erővel kellett visszatartanom a könnyeim. Kifizettem a taxit, majd berohantam és megkerestem az információs pultot. Azt mondta a nővér, hogy még műtik, de azt elárulta, hol várakozhatok. Nehezen szedve a levegőt, roskadtam le a hatos műtő előtt és vártam. Nem volt itt senki, bár biztos voltam benne, hogy ha nekem nem mondta el, akkor senki másnak sem. Tudtam, hogy szólnom kell a többieknek és mindenkinek, akinek tudok, de nem volt erőm felhívni senkit, mert akkor ki kellett volna mondanom azokat az átkos szavakat.

Az idő csak telt, de nem jött ki senki, én pedig kezdtem beleőrülni a várakozásba. Azt akartam, hogy kijöjjön az orvos és azt mondja, hogy most már minden rendben lesz. Időközben felhívtam Nam Joont, aki átadta mindenkinek a híreket, ugyanis én képtelen lettem volna még egyszer elmesélni a történteket, mert már így is majd megszakadt a szívem és a könnyeim csak folytak közben.

Egy idő után már nem sírtam, talán kiszáradtam, mert egy csepp sem tudott utat törni magának, bármennyire is szorult el a torkom és fájt a szívem meg a mellkasom. Csak meredtem magam elé és azt hajtogattam, hogy ez nem történhet meg.

Az idő csak telt, a szívem egyre jobban szúrt és már szédültem is. Egyszer csak elsötétült minden és a székről a padlóra zuhantam. Még éreztem a fájdalmat, amit az esés okozott, de utána minden zavarossá vált.

***

Lassan nyitottam ki a szemeimet és beletelt néhány másodpercbe, hogy homályos foltokon kívül mást is lássak.

- Ah, felébredt! – hallottam meg a jobb oldalamról és lassan, nehézkesen oda fordultam. Ho Seok és Jong Kook ültek ott, majd szinte egyszerre pattantak fel. Jung Kook orvosért szaladt, míg Ho Seok segített felülni.

- Taehyung? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Nem tudtam, mennyi ideig feküdtem itt és azt sem, hogy pontosan mi történt, és hogy kerültem ebbe az ágyba, mert csak egy dolog foglalkoztatott.

- Ne aggódj, jól reagált a műtétre! Az orvos azt mondta, soha nem látott még ilyen élni akarást. Most még alszik, sok pihenésre lesz szüksége, de egyszer már felkelt és téged keresett. Megnyugtattuk, hogy te is csak pihensz – mosolygott rám.

Megérkezett az orvos, majd azt mondta, minden rendben van és elhagyhatom a kórházat. A stressztől estem össze és mivel bevertem a fejem, ami sajgott is rendesen, a kelleténél tovább aludtam, közel egy napig. Amint elment, rögtön kimásztam az ágyból, bár Jung Kook szerint nem kellett volna ennyire hevesnek lennem.

- Látni akarom őt! – igazítottam meg magamon a ruhám és neki indultam, de aztán tanácstalanul fordultam vissza a két fiúhoz, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre találom. Összenevettek, majd elkísértek. Kisebb tömeg várakozott a szoba előtt, családtagok, a banda, barátok, majd ahogy megláttak, hozzám siettek. Taehyung szülei végigtapogattak, hogy jól vagyok-e, majd az isteneket áldották, hogy mindketten rendbe jövünk. Annyi ember gyűlt itt össze és aggódott a fiúért, szörnyen hálás voltam nekik a támogatásért.

Várnom kellett egy kicsit, mert épp a doktor volt bent, de mikor megtudtam, hogy ébren van, a szívem repesni kezdett és alig vártam, hogy bemehessek. Mikor pedig nyílt az ajtó és kilépett az orvos, mosolyogva engedett be minket, de egyszerre csak hármunkat, így a szülei és én lettünk az elsők. Amint beléptünk, a fiú felénk fordult. Gépekre volt kötve és az egész fejét kötés borította, de így is mosolygott. Legszívesebben leszidtam volna, de nem tudtam nem viszonozni azt a huncut mosolyt, ami az arcán ült. Közelebb léptünk, de én a háttérben maradtam és hagytam, hogy elsőnek a szüleivel beszéljen. Azt megtudtam, hogy ők tisztában voltak a betegségével, de a műtéttel nem. Bár dühös voltam, hogy előlem mindent eltitkolt, de semmi nem volt fontosabb annál, hogy köztünk maradt és itt volt nekem továbbra is.

- Hagyjuk magukra a fiatalokat! – szólalt meg egyszer csak az apukája és bár az anyukája elsőnek tiltakozott, hisz szeretett volna még a fiuk mellett maradni, végül beadta a derekát. Mikor egyedül maradtunk, közelebb húztam az egyik széket az ágy széléhez és leültem.

- Ugye haragszol rám? – kérdezte erőtlen hangon, mire megráztam a fejem.

- Bár úgy hiszem, hogy ketten könnyebben átvészeltük volna a dolgot, de ha már így alakult, a lényeg, hogy jól vagy és mostantól még jobban kell szeretned – kuncogtam fel a végén, és az arcához hajolva nyomtam rá egy puszit. Most is pont olyan gyönyörű volt minden vonása, még ha fehér kötés is takarta a homloka nagy részét. A szemei fényesen csillogtak, majd szokásához híven egy pillanatra kinyújtotta a nyelvét és végignyalt az alsó ajkán.

- Az nem fog menni… - sóhajtotta színpadiasan.

- Mert? – húzódtam hátra meglepetten.

- Mert annál, ahogy eddig szerettelek, lehetetlen jobban szeretni – mosolygott, mire megráztam a fejem.

- Szeretlek, te bolond! – fogtam meg a kezét és mélyen a szemébe néztem. Úgy éreztem, hogy minden rendbe fog jönni, mert ha ez a srác mellettem marad, nem volt mitől félnem.

Hopelessly - 13. fejezet

Hopelessly - 13. fejezet

Annyira fájt mindenem, mikor felültem az ágyban, hogy egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ma nem is kelek fel, hanem inkább tovább alszom. A tegnapi futás nem kis izomlázzal járt és a csuklóm sem volt az igazi, mostanra bár lement a duzzanat, de a fájdalom nem enyhült.

Nagyot sóhajtva másztam ki végül az ágyból, majd egy nyújtózás után, ami nem volt túl kellemes, átöltöztem és kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de a nap első sugarai már előbújtak, így már tényleg nem feküdhettem vissza.

Mielőtt kimentem volna, még bezártam az ablakot a biztonság kedvéért, majd elindultam reggelizni. Valami furcsa érzés fogott el, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Séta közben eszembe jutott, hogy meg akartam nézni az egyik folyósón kifüggesztett képeket, így elhatároztam, hogy ebédidőben megteszem majd, de most nem volt időm ilyesmire.

Mikor beléptem az étkezdébe,rögtön rájöttem, hogy mit éreztem szokatlannak előzőleg, csupán pár ember ült szétszórva az asztaloknál és a fiúkat sem láttam sehol. Persze jelen helyzetben a fiúk hiánya nem hatott meg annyira, a csend is jólesett, de akkor is csodálkoztam. Viszont ez a tény nem igazán változtatott a napirendemen, TaeYang ugyanis ott ült a szokásos helyén, ezért megnyugodtam, és az sem zavart, hogy esetleg elmarad az esti edzés, sőt, kifejezetten díjaztam volna a dolgot.

Leültem a legtávolabbi szegletébe a helyiségnek, de így hogy kevesen voltak, még inkább zavaró volt a rám irányuló figyelem.Mondjuk azt sem értettem, hogy ha ennyire érdekeltem őket, akkor miért nem közeledtek felém. Gyorsan megreggeliztem, étvágyam nem nagyon volt, ráadásul még az ülés is fájt a combom miatt, így nagyon vártam, hogy felállhassak. Alig hogy befejeztem az evést, TaeYang már el is indult felém és mosolyogva köszönt.

- Jó reggelt! – viszonoztam, bár az én hangom közel sem volt olyan vidám, mint az övé.

- Ha gondolod, el is indulhatunk – intett a fejével az ajtó felé, mire csak bólintottam. – Hogy vagy? – kérdezte már folyósón.

- Egész jól – mondtam, bár nem lehettem túl meggyőző, mert visszakérdezett.

- Biztos?

- A kezem fáj egy kicsit – vallottam be és megemeltem. – Tegnap ráestem edzés közben – füllentettem, mert valójában NamJoon esett rá, de ez tulajdonképpen mindegy volt.

- Hadd nézzem! – állt meg és vette a tenyerébe a kezem. Átható tekintettel méregette, majd elkezdett valamit hadarni és nem sokkal rá, enyhült a fájdalmam. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, hogy ez mégis mi a fene volt, de ő csak sokat sejtetően mosolygott és tovább sétált. Nem mertem rákérdezni, ezért más témát kerestem.

- Hová tűntek az emberek? – döntöttem félre a fejem.

- Oh, hát… Menj csak előre! – nyitotta ki előttem az ajtó, majd mikor már ő is kiért, folytatta. –Feladatot kaptak, de estére visszaérnek a legtöbben.

- És miféle feladatot? – pislogtam. A szél belekapott a hosszú, sötét hajamba és mindenfelé fújta, amit őszintén szólva  zavart.

- Változó. Vannak még mindig felkutatás alatt lévők, meg aztán a raktáraink is üresedőben vannak, azokat is újra kell tölteni.Még egy hónapot ki kell bírnunk, vagyis már csak 22 napot.

- És honnan…? – fordultam felé, mikor már megálltunk.

- Vannak olyanok, akik nem akartak visszatérni és harcolni, de támogatnak minket… -elhúzva a száját kereste a szavakat.

- Értem – bólintottam. Valahogy nem úgy tűnt, mintha nagyon beszélni akarna róla, ezért témát váltottamújra. –Akkor ma mit csinálunk? – ültem le a fűbe.

- Hát megpróbáljuk a tegnapi dolgokat tovább fejleszteni, de elsőnek is jussunk el ugyanodáig – ült le ő is és neki kezdtünk a gyakorlásnak.

Semmi nem akart összejönni, nagyon nehezen értem el még azt is, amit előző nap, előrehaladni pedig egyszemernyit semsikerült.TaeYang meglehetősentürelmes volt, de ezt rólam nem igazán lehetett elmondani, csak egyre idegesebb és elkeseredettebb lettem.

Végre eljött az ebédidő, amit nagyon vártam, mert minden életkedvem elvette a kudarcok sorozata. Pihenni szerettem volna, mindenem sajgott és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok mindarra, amit elvárnak tőlem. Ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam be a kastélyba TaeYanggal az oldalamon, majd az ebédlőben elváltunk. Még szinte senki sem ért vissza, hisz alig voltunk többen, mint reggelinél.

Ahogy közelebb értem az asztalokhoz, megcsapott az étel illata és a rosszullét kerülgetett, így inkább lemondtam az ebédről, ezért kimentem a folyosóra. Elindultam valamerre és egyszer csak azon a folyosón kötöttem ki, ahol azok a festmények függtek, amik az első nap felkeltették az érdeklődésem, úgyis elhatároztam reggel, hogy eljövök ide.

Megálltam az elsőnél, ami egy idős nőt ábrázolt és szörnyen élethű alkotás volt. Sajnos a felirat lekopott, így nem igazán tudtam kitalálni, ki lehetett ő, de gyanítottam, hogy a rokonom, másképp minek lett volna kint a falon.

A második képen egy kisfiú ült széles mosollyal az arcán, a játékaival körbevéve, igazán boldognak tűnt. Kinyújtottam a kezem és megérintettem, mire a szívem elszorult és a sírás kerülgetett, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Biztos voltam benne, hogy fontos ember volt számomra, de képtelen lettem volna visszaemlékezni rá, hisz még olyan apró voltam, mikor elkerültem innen. Felsóhajtottam és inkább továbbsétáltam a következőt tanulmányozni.

A harmadik képen egy fiatal nő szerepelt, lélegzetelállító ruhában és virágokkal a kezében, bár az ő neve sem volt odaírva, de rögtön tudtam, hogy az anyukám van rajta, egyszerűen megéreztem. Nagyon hasonlított rám, bár sokkal szebb, élettelibb arca volt, mint nekem. Percekig megbabonázva figyeltem és egyre jobban fájt, hogy nem volt alkalmam soha sem találkozni vele.

Kicsit tétovázva léptem a negyedik, és egyben az utolsó képhez, de az felülmúlta az elvárásom és jobban szíven ütött, mint bármelyik előző. Szinte meghűlt a vér az ereimben és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, a fiatal férfi arcvonásai ugyanis túl ismerősök voltak.

- ShiHoo… - súgtam magam elé, hisz egyértelműen őt ábrázolta a festmény. A szívem hihetetlenül hevesen vert és a kezem ökölbe szorult. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy szinte beleszédültem, de a legfontosabb az volt, hogy mégis mit jelentett ez. Valószínűleg azt, hogy valóban ő volt az apám, mi másért függött volna itt az arcképeaz anyámé mellett? Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ha ez így volt, akkor miért nem mondott annyi éven át semmit. Miért titkolta el előlem mindezt? Ha pedig ő az igazi apám, akkor miért nem mondta meg, miért kellett azt hazudnia, hogy nem ő az? Semmit sem értettem.

- Miért? – meredtem a képre és nem bírtam tovább magamban tartani a könnyeim. Urrá lett rajtam az elkeseredettség, a csalódottság és a düh. Ha ő nem volt velem őszinte ennyi éven át, akkor mégis kiben kellett volna hinnem?

A lábam alól kezdett kicsúszni a talaj és minden olyan homályossá vált előttem, a fejem pedig szörnyen fájt. Éreztem, hogy hátrazuhanok és vártam, hogy padlót érjek, de ez nem történt meg. Valami puha és meleg ölelt körbe, én pedig hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

***

Mikor kinyitottam a szemem, az ágyamban feküdtem, jól betakarva és már jócskán este lehetett, mert az ablakon át csak a sötétség kúszott be. Megpróbáltam felemelkedni, bár elég nehezen ment, de sikerült megtartanom magam.

- Ne erőltesd meg magad! – lépett ki az árnyékból TaeYang és egy pillanatra nagyon megijedtem, de utána normálissá vált a légzésem és a hangom is megtaláltam.

- Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy nézegettem a képeket és egyszer csak…

- Összeestélés ha nincs ott NamJoon, talán meg is ütöd magad. Ő talált rád és szólt nekünk.Mindenki nagyon aggódott érted, de hála az égnek magadhoz tértél!

- Oh… – pislogtam nagyokat. Még egy kicsit sajgott a fejem, de ezenkívül egész jól voltam.

- Bár a mai nap félig kimaradt így, de az egészséged fontosabb, ezért pihenj még! – ült le az ágyszélére és mosolygott. – Sok kérdésed van, igaz? – szólalt meg kicsit később.

- Igen – bólintottam. – Tudom, hogy nem vagyok itt régóta, de alig tudok valamit még mindig…

- Nem akartam mindent a nyakadba zúdítani egyszerre, ezért nem beszéltem sok dologról még, de úgy hiszem, most egy dolgot magad is kiderítettél – köhécselt.

- Ő az igazi apám, igaz? – ejtettem ki nehézkesen, így kimondva még súlyosabbnak hatott a dolog.

- Igen, a volt király KwonJiHoo… - nézett a takaróra, éreztem, hogy egyáltalán nem akar a szemembe nézni, de aztán mégiscsak megtette. – De ne ítélj túl gyorsan, bármit is érzel most! Oka volt, hogy nem mondta el neked és minden azért volt, hogy megvédjen téged. Ne légy szigorú hozzá, kérlek! – tette a vállamra a kezét és enyhén megszorította azt. Igaza volt, bármennyire is tombolt bennem a dac, tudtam, hogy nem hazudott volna nekem, ha nem lett volna muszáj.

- Rendben – súgtam halkan, bár nem volt ilyen egyszerű lecsendesíteni a szívem. – De hogyan lehetséges, hogy ő túlélte? – néztem fel, igazából tényleg foglalkoztatott a kérdés, hogy a király miképp szökhetett el.

- Mikor kezdetét vettea háború, az első támadás alkalmával ment át veled a másik világba, hogy elrejtsen téged. Az erősebb uralkodónak kellett maradnia, ezért anyukád védte a birodalmat és sajnos ő nem is élte túl – magyarázta, de már megint kerülte a tekintetem, pedig nem volt oka rá.

- Anyukám volt az erősebb? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen, női ágon öröklődik a családodban az igazi erő, mivel az első uralkodó is nő volt.

- Tehát én örököltem anyukám erejét?

- Nem – rázta meg a fejét. – az összes ősöd erejét, de holnap mesélek többet és utána is olvashatsz, de most pihenj inkább!Fontos, hogy minél hamarabb rendben jöjj, ezért nem is zavarlak tovább – emelkedett fel. – Jó éjt! – búcsúzott.

- Jó éjt! – köszöntem én is, majd magamra hagyott a kavargó gondolataimmal.

Azóta az este óta, mikor elsőnek találkoztamHoSeokkal, olyan bonyolulttá vált az életem, hogy szinte visszasírom a nyugodtabb napokat, mert még most is olyan nehéz felfogni ezt az egészet. De azt hiszem, ez a dolog nem téríthet el az utamtól, amit végig kell járnom és igenis meg fogok tenni mindent, hogy visszakapjam ShiHoot. Az apámat.

Felálltam és az ablakhoz sétáltam, majd nekidőlve a falnak, a távoli sötétséget kezdtem el vizslatni. A burkon kívül ott várt rám a végzetem, az ember, aki ezt tette a világgal, már ha ember volt.De nem féltem. Nem engedhettem meg, hogy féljek, mert apám várt rám, a szívem ezt súgta.

- Bejöhetek? –hallottam meg halkan az ajtó irányából.

- Gyere csak! – fordultam NamJoon felé.

- Mindenki aggódik érted, de úgy tudják, hogy alszol, ezért jöttem csak én – lépett be, majd miután bezárta az ajtót, egész közel sétált.

- És te? Honnan tudtad, hogy nem alszom? – fordultam felé.

- Megérzés – vont vállat, de láttam rajta, hogy zavarba ejti a kérdésem. Egy ideig csak némán álltunk egymással szemben, majd közelebb lépett. – Kérlek, vigyázz jobban magadra! – nyúlt az arcom felé, de félúton elakadt a mozdulatban, majd leengedte a kezét és a földet kezdte el fixírozni, ezt nem tudtam mire vélni. Kezdtem, úgy érezni, hogy… - Eszem ágában sincs az őrületbe kergetni téged – nézettmélyen a szemembe.

- Ne csináld már ezt! – emeltem fel a hangom. –Gyűlölöm, mikor a fejemben turkálsz, ezért hagyd abba!

- Sajnálom… - nyelt egyet és félrenézett. Hirtelen bűntudatom támadt, pedig nekem volt igazam, de egyszerűen annyira aranyos volt így, hogy nem tudtam nem megbocsájtani neki. Közelebb léptem, magam is meglepve és megpaskoltam a fejét.

- Jól van, na… - mosolyogtam hozzá, mire felnézett rám, de a tekintetében valami olyasmit láttam, amit nem igazán tudtam hova tenni. Miért nézett rám olyan csillogó szemmel? Nekem pedig miért kezdett el olyan hevesen verni a szívem ettől?

- Tudod… - kapta el a kezem és egyenesen a mellkasára vezette, oda, ahol a szíve volt. Elsőnek nem értettem, mit akar ezzel, amúgy is zavarba hozott, hogy megérintem, de aztán megéreztem, hogy milyen hevesen ver az ő szíve is és ez még inkább vörössé tett. A tekintetünk összefonódott és akaratlanul is még közelebb léptem hozzá, nem tudtam, mit csinálok egyszerűen csak cselekedtem és egészen az arcához hajolva lassan megérintettem az ajkait az enyémekkel. Talán ő sokkal jobban meglepődött, mint én, mert egy ideig csak tágra nyílt szemekkel meredt rám, majd viszonozta a csókot és magához vont. Úgy éreztem, semmi sincs a világon, ami most jobban megnyugtatott volna, mint NamJoon körém fonódó karjai és lágy csókja. Ez sokkal tovább tartott, mint az előzők és ez olyan igazi volt, amitől az ember egész teste zsongott és a gyomra görcsbe rándult.

Mikor elhúzódott tőlem, ködös tekintettel nézett rám és még a félhomályban is láttam, hogy az ő arca is egészen vörös. Nem voltam biztos benne, hogy ez azt jelenti, hogy közte és köztem lesz valami, de egy részem nagyon remélte, viszont a másik részem üvöltött belül, hogy na, de mi lesz HoSeokkal. Hihetetlennek tartottam magam, amiért egy ilyen helyzetben is képes voltam a másik fiúra gondolni.NamJoonra kellett koncentrálnom, ezért rámosolyogtam kiűzve minden mást a fejemből.

- Ha nem haragszol meg – szólalt meg rekedtes hangon. -, akkor most elmegyek, mert szörnyen fárasztó napom volt.

- Rendben – bólintottam, bár inkább tűnt újfent menekülésnek a dolog, de nem ellenkeztem.

- Akkor jó éjt! – biccentett, majd feltűnően gyorsan hagyta el a szobát.

- Jó éjt! – suttogtam utána és magam se tudtam, hogy miért rohan el állandóan ez a fiú, mikor végre történne valami, mindenesetre le sem tudtam vakarni az arcomról a mosolyt.

Szörnyen elálmosodtam,viszont még fürödnöm kellett volna, de inkább elnapoltam a dolgot és átöltöztem a pizsamámba, majd bevackoltam magam az ágyba.

Még ha nem is értettem NamJoon viselkedését, annyira boldoggá tett a csókja és hogy éreztem, milyen gyorsan ver miattam a szíve, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem minden gondomról. Az agyam lassacskán elborította valami rózsaszín köd, amivel nagyon kellett vigyáznom, ha nem akartam vesztesként kijönni a játszmából, és nem akartam meggondolatlanul beleszeretni.

Mosolyogva aludtam el, mert bár annyi dolgot elvettek tőlem, úgy éreztem ettől az érzéstől képtelen lett volna bárki is megfosztani.