Evanescence

Evanescence

Az élet súlya néha ólomnehezékként nyomja a vállainkat és mozdulni sem tudunk a teher miatt, ami napról napra felemészt minket. Bolond szerelmesként hajszoljuk a boldogságot, miközben pont, hogy mi fosztjuk meg magunkat tőle. Éretlenek és esetlenek vagyunk, akárhány lépést is teszünk meg az élet poros, olykor sáros útján.

Én most itt vagyok, előtted állok és a te szemeid nézem. Azon gondolkozom, mit vétettem, vagy épp mivel érdemeltem ki azt, hogy velem vagy egy ilyen késői órán is és a tekintetem fürkészed.

Bűnös vagyok. De mondd, miért érzem, hogy ez felszabadít és elrugaszkodom egy másik világ felé, ahol minden sokkal egyszerűbb? Úgy érzem, veled bármennyiszer bűnbe esnék.

Az ajkaid puhák, mégis újra és újra belém marsz fogaiddal, szinte széttéped a szám. A nyelved vad táncot jár, alig bírom követni a tempót, amit diktálsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. A karjaid börtönként zárnak körbe és mohón ismételten megcsókolsz. A lábaim remegnek a vágytól és minden porcikám kíván téged.

Rám mosolyogsz, jól tudod, hogy mi jár a fejemben, mert pont az van a tiédben is. Mégis elhúzódunk egymástól és zavartan pillantunk a másikra.

- Nem úgy volt, hogy csak egy, utolsó búcsúcsók? – kérdezed egy félmosollyal az arcodon, a szemeidben megbánás helyett huncut fény villan.

- De – bólintok sután. – Úgy volt… - Nem tudom, mit is mondhatnék neked, már rég vége kellett volna szakadnia a dolognak köztünk, de mi csak húzzuk, egyre tovább…

- Hah… - sóhajtasz felnézve a csillagos égre. – Mit kezdjek most veled? – borzongás fut végig rajtad, ahogy a fagyos szél végigsüvít a fák között. Nyakunkon a tél, amúgy is későre jár, hajnali egy körül, ezért érthetetlen, hogy mit keresünk még mindig itt.

- Felejts el! – vonok vállat, úgy téve, mintha tényleg nem számítana.

- Könnyű azt mondani! – feleled dacosan. Közelebb lépsz és magadhoz vonsz. El kéne futnom, talán most tényleg azt kéne tennem, de ehelyett földbegyökerezett lábakkal várom a következő lépésed. Lassan felém hajolsz s nyomsz egy apró csókot a homlokomra és óvatosan arrébb hajolsz. – Nem akarlak bajba keverni… - súgod halkan, közben elkapod a két kezem és összefonod az ujjaink. Most is túl aranyosan viselkedsz.

- Tudom, Nam Joon – bólintok.

Mindketten tudjuk, hogy valami ma este véget ér, hogy bennünk valami megváltozik, mégis azt kívánjuk, hogy csak egy pillanattal tovább tartson az egész. Még ha meg sem szabadott volna történnie…

- Mi lesz Ho Seokkal? – szorítod össze az ajkad.

- Fogalmam sincs… - rázom meg a fejem. El kellene engednem Őt, hisz sokkal jobbat érdemel nálam, de félek megsebezni. Ő annyira csodás ember és annyira jó, soha sem kellene megtapasztalnia, milyen ha… Mégis, a szívem máshoz hajtott. Most már bánom, amit tettem, de egyedül csak miatta. – Azt hiszem, hogy elhagyom Őt – suttogom.

- Őrülten szeret téged… - rázod meg a fejed hitetlenül.

- Ezt mindketten tudtuk, mikor belekezdtünk – húzom el a szám. – Nem mondok neki semmit, csak eltűnök az életéből… ahogy a tiédből is – nézek fel rád. A szemeidben furcsa fény villan.

- Ne légy kegyetlen vele… - húzod el a szád és gyengéden végigsimítasz az arcomon.

- Képtelen vagyok a szemébe nézni, hogyan mondhatnám el neki? – vonnom össze a szemöldököm, egy könnycsepp lassan végigcsorog az arcomon. Te végigköveted az útját, de nem mozdulsz.

- Légy vele teljesen őszinte, úgy hiszem, hogy megbocsájt majd neked… - mosolyogsz fájdalmasan.

- Nekem lehet – bólintok és egy pillanatra eszembe jut Ho Seok édes, ártatlan tekintete. –,de neked nem.

- Tudom, kedvesem… - leheled és lassan az ajkaimra hajolsz. A csókunk szörnyen lassú, vontatott, szinte már keserű. Érzem, ahogy a könnycseppek az arcodról az én arcomra hullanak. Elérkezett a pillanat, ezzel én is tisztában vagyok, most kell elengednem téged. Lassan elhúzódóm, letörlöm a könnyeid és rád mosolygok.

- Nagyon jó legyél, Nam Joon! Vigyázz magadra, kérlek! – súgom és hátat fordítok.

Minden lépés ólomsúlyú és a lábaim szörnyen erőtlenek, de tovább kell mennem. Nem nézhetek vissza és egy pillanatra sem hezitálhatok, még ha sohasem volt semmi ilyen nehéz az életben.

A szívem megszakad mindkét fiú miatt, szeretem őket. Úgy érzem, hogy senki sem értené meg a világon, amit érzek, mégis mindkettőt szeretem szívből, szerelemmel, ezért… Ezért megyek el.

Eltűnök, mintha csak illúzió vagy álomkép lettem volna és soha nem jövök vissza. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsem a barátságuk. De most olyan messze kell mennem, amilyen messze még sohasem jártam. Távol Ho Seoktól, Nam Joontól és attól, akit a világon a legjobban gyűlölök: magamtól.

Meleg könnycseppek csorognak végig a fagytól kipirosodott arcomon, ahogy egyre távolabb érek tőled.

Viszlát!

Lehetetlen

Lehetetlen

Mint egy elhagyott, reményvesztett kismadár ült az ágy szélén, maga elé meredve. Talán a lelki szemei előtt egy szakadék jelent meg, ő pedig annak peremén üldögélve mérlegelte a fennálló lehetőségeit.

- Taehyung… – súgtam halkan a nevét, de meg sem rezdült a hangomra. Közelebb húzódtam hozzá és végigsimítva a vállán, megismételtem. – Taehyung… - Összerezzent az érintésem nyomán és felém fordult. A szemeiben mély érzelmek kavarogtak, tanácstalanság ült ki az arcára. Gyönyörű volt, minden apró porcikája ámulatba ejtett, még ha már ezerszer is láttam azokat. – Taehyungie… - suttogtam a füléhez hajolva és a kezem végigvezettem a hátának fedetlen bőrén, majd a vállára hajtottam a fejem.

- Álmos vagy, igaz? – kérdezte halkan, mire csak egy ásítással válaszoltam. A testem azt kiabálta, hogy szörnyen fáradt vagyok, de az eszem és a szívem azt súgta, hogy még nem akarok aludni. Csak még egy perccel, csak még egy pillanattal nézhessem tovább őt… A jobb kezével végigcirógatta az arcom, majd beletúrt a hajamba. – Tudom, hogy fáradt vagy, de kérlek, ma este utoljára még légy az enyém!

- Ezt hogy érted? – elhúzódtam tőle a szemöldököm összevonva.

- Sehogy – mosolygott, de mély fájdalom bujkált a szemeiben. Félelem lett úrrá rajtam, próbáltam kiolvasni a tekintetéből az igazságot, de nem ment. El akart hagyni? Vagy mire fel ez az utoljára? Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem tudtam hangot adni egynek sem. Ő pedig az ajkaimra hajolt, vad csókba kezdve.

Bármennyire is szerettem volna ellökni és magyarázatot követelni, képtelen voltam rá. Hagytam, hogy szépen lassan hátradöntsön és fölém hajolva, csókokkal hintse be a testem. Nem akartam semmire se gondolni, csak átadni magam az érzésnek, hogy Ő csókolt, hogy Ő érintett. Forró ajkai szinte égették a bőröm és a testem, szinte követelte a mihamarabbi folytatást. A kezeivel bejárta a testem, a combjaimmal kezdve, majd a hasam, végül a melleimen állapodott meg, miközben ajkaival a köldökömnél játszott. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor, és ezzel csak az őrületbe kergetett, amit ő is pontosan tudott.

- Taehyung… - nyögtem a nevét. Mosolyogva emelkedett fel, majd az ajkaimra hajolt, rám nehezedve. A testünk teljesen összeért és én mindig is ezt az érzést szerettem a legjobban. – Szeretlek! – mondtam, mikor elhúzódott.

- Én is téged… - mosolygott, de ez már megint olyan szívfájdító volt. Nem tétlenkedett sokáig, folytatta a korábbi tevékenységét, annyi különbséggel, hogy most egy arasszal lentebb ment. Belemarkoltam a takaróba és lehunyt szemmel hagytam, hogy végigszáguldjon a testemen a kéj. Mikor abbahagyta, széles vigyorral hajolt a nyakamhoz és beleharapott. Ez nagy gyengém volt, így szinte felsikoltottam, közben pedig lecsúsztattam a kezem kettőnk közé, majd kényeztetni kezdtem, bár igencsak készen állt már a dolgokra. A tekintetünk összefonódott, én abbahagytam az előző elfoglaltságom, ő pedig felvéve a megfelelő pozíciót, belém hatolt.

Minden percét élveztem és közben szorosan öleltem, a fejem a vállgödrébe temetve. Nem tudom, mikor lett vége, csak lehunytam a szemem, hátradőlve a puha párnákba. Fáradt voltam, melegem volt és nehezen vettem a levegőt. Még éreztem, hogy betakarnak és talán hangokat is hallottam, de az álom magával ragadott.

***

- Taehyung? – kérdeztem felülve és kétségbeesetten néztem körbe, mert sehol sem láttam őt, pedig mellettem kellett volna feküdnie. A szívemen úrrá lett újra az a maró félelem, amit tegnap éreztem. Lelöktem magamról a takarót és kirohantam a szobából, azzal sem törődve, hogy semmi nem volt rajtam. Hiába kutattam át az egész lakást, nem találtam sehol. Előkotorva a telefonom, felhívtam, de mikor megszólalt a nappaliból a csengőhangja, a sírás kerülgetett. Próbáltam magyarázatot keresni, hogy talán csak a boltba ugrott le, vagy valami hasonló és elkezdtem erre utaló jeleket keresni, de nem találtam. A pénztárcája, a mobilja, minden itt volt. Rettegtem.

Felöltöztem, mert mégsem lehettem egész nap egy szál semmiben, közben pedig eszembe jutott, hogy felhívom a barátait, hátha tudnak valamit. Visszamentem a hálóba és a mobilom után nyúltam, mikor észrevettem egy papírfecnit az éjjeliszekrényen, ami elsőre nem tűnt fel. Remegő kézzel nyúltam utána és reménykedtem benne, hogy valami egyszerű megoldás szerepel rajta, de a hosszú sorok nem erre utaltak.

- Kedvesem… - kezdtem el hangosan olvasni. – Mikor ezt olvasni kezded, én már nem leszek ott. Remélem, egyszer megbocsájtod, hogy nem tudtam a szemedbe nézve elmondani. Nagyon sokszor kerestem az alkalmat rá, a szavakat, amikkel kifejezhetném, de akárhányszor a szemedbe néztem, úgy éreztem, képtelen lennék kimondani. Nagyon önző voltam, ezt bevallom, hisz az utolsó percekig megköveteltem, hogy szeress és nem hagytam időt felkészülni. Felkészülni arra, hogy talán meghalok. – sokként értek a sorok és kellett egy kis idő, mire folytatni tudtam. - Angyalom, nagyon beteg vagyok. Mindig keményen küzdöttem azért, hogy ne vedd észre rajtam a jeleket és ne tudd, hogy orvoshoz járok, de nincs miért tovább titkolóznom. Amíg ezt olvasod, engem már valószínűleg műtenek. Ez az egyetlen lehetőségem, de a túlélés esélye nem egészen húsz százalék. Ígérem, ahogy eddig is küzdöttem, most a műtőasztalon is fogok, és ha sikerülne, akkor jobban foglak szeretni, mint bármikor ez idáig. De ha ott maradok, akkor kérlek, légy boldog! Erős nő vagy, tudsz nélkülem is élni és tégy büszkévé! Ha felébredek, téged szeretnélek elsőnek látni… Csókol, a te Taehyungod – fejeztem be. A könnyeim már patakokban folytak, a lábaim remegtek és alig tudtam megtartani magam, úgy éreztem, összeszűkül és összenyom a világ. De most nem lehettem gyenge, hisz az életem értelme ebben a percben is keményen harcolt, hogy velem maradhasson. Meg kellett találnom a kórházat és mellette lenni.

Nehéz léptekkel indultam neki, de sikerült valamennyire összeszednem magam. Az tartotta bennem a lelket, hogy Taehyungnak szüksége van rám. Hogy dühös voltam-e rá? Igen, mert úgy éreztem, hogy együtt könnyebben átvészelhettük volna ezt a nehéz időszakot és segíthettem volna neki. Nem magába roskadva kellett volna megoldást keresnie, de ez ebben a percben mégsem számított. A telefonjából sikerült előkeresnem a kórház nevét, majd bezárva a lakást, nekiindultam. Szerencsére sikerült fognom egy taxit és megkértem, hogy siessen, ahogy csak lehet.

Úgy éreztem, áll az idő és minél jobban siettem volna, annál inkább nem sikerült haladni. Mikor megálltunk az épület előtt, a szívem összeszorult és erővel kellett visszatartanom a könnyeim. Kifizettem a taxit, majd berohantam és megkerestem az információs pultot. Azt mondta a nővér, hogy még műtik, de azt elárulta, hol várakozhatok. Nehezen szedve a levegőt, roskadtam le a hatos műtő előtt és vártam. Nem volt itt senki, bár biztos voltam benne, hogy ha nekem nem mondta el, akkor senki másnak sem. Tudtam, hogy szólnom kell a többieknek és mindenkinek, akinek tudok, de nem volt erőm felhívni senkit, mert akkor ki kellett volna mondanom azokat az átkos szavakat.

Az idő csak telt, de nem jött ki senki, én pedig kezdtem beleőrülni a várakozásba. Azt akartam, hogy kijöjjön az orvos és azt mondja, hogy most már minden rendben lesz. Időközben felhívtam Nam Joont, aki átadta mindenkinek a híreket, ugyanis én képtelen lettem volna még egyszer elmesélni a történteket, mert már így is majd megszakadt a szívem és a könnyeim csak folytak közben.

Egy idő után már nem sírtam, talán kiszáradtam, mert egy csepp sem tudott utat törni magának, bármennyire is szorult el a torkom és fájt a szívem meg a mellkasom. Csak meredtem magam elé és azt hajtogattam, hogy ez nem történhet meg.

Az idő csak telt, a szívem egyre jobban szúrt és már szédültem is. Egyszer csak elsötétült minden és a székről a padlóra zuhantam. Még éreztem a fájdalmat, amit az esés okozott, de utána minden zavarossá vált.

***

Lassan nyitottam ki a szemeimet és beletelt néhány másodpercbe, hogy homályos foltokon kívül mást is lássak.

- Ah, felébredt! – hallottam meg a jobb oldalamról és lassan, nehézkesen oda fordultam. Ho Seok és Jong Kook ültek ott, majd szinte egyszerre pattantak fel. Jung Kook orvosért szaladt, míg Ho Seok segített felülni.

- Taehyung? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Nem tudtam, mennyi ideig feküdtem itt és azt sem, hogy pontosan mi történt, és hogy kerültem ebbe az ágyba, mert csak egy dolog foglalkoztatott.

- Ne aggódj, jól reagált a műtétre! Az orvos azt mondta, soha nem látott még ilyen élni akarást. Most még alszik, sok pihenésre lesz szüksége, de egyszer már felkelt és téged keresett. Megnyugtattuk, hogy te is csak pihensz – mosolygott rám.

Megérkezett az orvos, majd azt mondta, minden rendben van és elhagyhatom a kórházat. A stressztől estem össze és mivel bevertem a fejem, ami sajgott is rendesen, a kelleténél tovább aludtam, közel egy napig. Amint elment, rögtön kimásztam az ágyból, bár Jung Kook szerint nem kellett volna ennyire hevesnek lennem.

- Látni akarom őt! – igazítottam meg magamon a ruhám és neki indultam, de aztán tanácstalanul fordultam vissza a két fiúhoz, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre találom. Összenevettek, majd elkísértek. Kisebb tömeg várakozott a szoba előtt, családtagok, a banda, barátok, majd ahogy megláttak, hozzám siettek. Taehyung szülei végigtapogattak, hogy jól vagyok-e, majd az isteneket áldották, hogy mindketten rendbe jövünk. Annyi ember gyűlt itt össze és aggódott a fiúért, szörnyen hálás voltam nekik a támogatásért.

Várnom kellett egy kicsit, mert épp a doktor volt bent, de mikor megtudtam, hogy ébren van, a szívem repesni kezdett és alig vártam, hogy bemehessek. Mikor pedig nyílt az ajtó és kilépett az orvos, mosolyogva engedett be minket, de egyszerre csak hármunkat, így a szülei és én lettünk az elsők. Amint beléptünk, a fiú felénk fordult. Gépekre volt kötve és az egész fejét kötés borította, de így is mosolygott. Legszívesebben leszidtam volna, de nem tudtam nem viszonozni azt a huncut mosolyt, ami az arcán ült. Közelebb léptünk, de én a háttérben maradtam és hagytam, hogy elsőnek a szüleivel beszéljen. Azt megtudtam, hogy ők tisztában voltak a betegségével, de a műtéttel nem. Bár dühös voltam, hogy előlem mindent eltitkolt, de semmi nem volt fontosabb annál, hogy köztünk maradt és itt volt nekem továbbra is.

- Hagyjuk magukra a fiatalokat! – szólalt meg egyszer csak az apukája és bár az anyukája elsőnek tiltakozott, hisz szeretett volna még a fiuk mellett maradni, végül beadta a derekát. Mikor egyedül maradtunk, közelebb húztam az egyik széket az ágy széléhez és leültem.

- Ugye haragszol rám? – kérdezte erőtlen hangon, mire megráztam a fejem.

- Bár úgy hiszem, hogy ketten könnyebben átvészeltük volna a dolgot, de ha már így alakult, a lényeg, hogy jól vagy és mostantól még jobban kell szeretned – kuncogtam fel a végén, és az arcához hajolva nyomtam rá egy puszit. Most is pont olyan gyönyörű volt minden vonása, még ha fehér kötés is takarta a homloka nagy részét. A szemei fényesen csillogtak, majd szokásához híven egy pillanatra kinyújtotta a nyelvét és végignyalt az alsó ajkán.

- Az nem fog menni… - sóhajtotta színpadiasan.

- Mert? – húzódtam hátra meglepetten.

- Mert annál, ahogy eddig szerettelek, lehetetlen jobban szeretni – mosolygott, mire megráztam a fejem.

- Szeretlek, te bolond! – fogtam meg a kezét és mélyen a szemébe néztem. Úgy éreztem, hogy minden rendbe fog jönni, mert ha ez a srác mellettem marad, nem volt mitől félnem.

Hopelessly - 13. fejezet

Hopelessly - 13. fejezet

Annyira fájt mindenem, mikor felültem az ágyban, hogy egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ma nem is kelek fel, hanem inkább tovább alszom. A tegnapi futás nem kis izomlázzal járt és a csuklóm sem volt az igazi, mostanra bár lement a duzzanat, de a fájdalom nem enyhült.

Nagyot sóhajtva másztam ki végül az ágyból, majd egy nyújtózás után, ami nem volt túl kellemes, átöltöztem és kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de a nap első sugarai már előbújtak, így már tényleg nem feküdhettem vissza.

Mielőtt kimentem volna, még bezártam az ablakot a biztonság kedvéért, majd elindultam reggelizni. Valami furcsa érzés fogott el, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Séta közben eszembe jutott, hogy meg akartam nézni az egyik folyósón kifüggesztett képeket, így elhatároztam, hogy ebédidőben megteszem majd, de most nem volt időm ilyesmire.

Mikor beléptem az étkezdébe,rögtön rájöttem, hogy mit éreztem szokatlannak előzőleg, csupán pár ember ült szétszórva az asztaloknál és a fiúkat sem láttam sehol. Persze jelen helyzetben a fiúk hiánya nem hatott meg annyira, a csend is jólesett, de akkor is csodálkoztam. Viszont ez a tény nem igazán változtatott a napirendemen, TaeYang ugyanis ott ült a szokásos helyén, ezért megnyugodtam, és az sem zavart, hogy esetleg elmarad az esti edzés, sőt, kifejezetten díjaztam volna a dolgot.

Leültem a legtávolabbi szegletébe a helyiségnek, de így hogy kevesen voltak, még inkább zavaró volt a rám irányuló figyelem.Mondjuk azt sem értettem, hogy ha ennyire érdekeltem őket, akkor miért nem közeledtek felém. Gyorsan megreggeliztem, étvágyam nem nagyon volt, ráadásul még az ülés is fájt a combom miatt, így nagyon vártam, hogy felállhassak. Alig hogy befejeztem az evést, TaeYang már el is indult felém és mosolyogva köszönt.

- Jó reggelt! – viszonoztam, bár az én hangom közel sem volt olyan vidám, mint az övé.

- Ha gondolod, el is indulhatunk – intett a fejével az ajtó felé, mire csak bólintottam. – Hogy vagy? – kérdezte már folyósón.

- Egész jól – mondtam, bár nem lehettem túl meggyőző, mert visszakérdezett.

- Biztos?

- A kezem fáj egy kicsit – vallottam be és megemeltem. – Tegnap ráestem edzés közben – füllentettem, mert valójában NamJoon esett rá, de ez tulajdonképpen mindegy volt.

- Hadd nézzem! – állt meg és vette a tenyerébe a kezem. Átható tekintettel méregette, majd elkezdett valamit hadarni és nem sokkal rá, enyhült a fájdalmam. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, hogy ez mégis mi a fene volt, de ő csak sokat sejtetően mosolygott és tovább sétált. Nem mertem rákérdezni, ezért más témát kerestem.

- Hová tűntek az emberek? – döntöttem félre a fejem.

- Oh, hát… Menj csak előre! – nyitotta ki előttem az ajtó, majd mikor már ő is kiért, folytatta. –Feladatot kaptak, de estére visszaérnek a legtöbben.

- És miféle feladatot? – pislogtam. A szél belekapott a hosszú, sötét hajamba és mindenfelé fújta, amit őszintén szólva  zavart.

- Változó. Vannak még mindig felkutatás alatt lévők, meg aztán a raktáraink is üresedőben vannak, azokat is újra kell tölteni.Még egy hónapot ki kell bírnunk, vagyis már csak 22 napot.

- És honnan…? – fordultam felé, mikor már megálltunk.

- Vannak olyanok, akik nem akartak visszatérni és harcolni, de támogatnak minket… -elhúzva a száját kereste a szavakat.

- Értem – bólintottam. Valahogy nem úgy tűnt, mintha nagyon beszélni akarna róla, ezért témát váltottamújra. –Akkor ma mit csinálunk? – ültem le a fűbe.

- Hát megpróbáljuk a tegnapi dolgokat tovább fejleszteni, de elsőnek is jussunk el ugyanodáig – ült le ő is és neki kezdtünk a gyakorlásnak.

Semmi nem akart összejönni, nagyon nehezen értem el még azt is, amit előző nap, előrehaladni pedig egyszemernyit semsikerült.TaeYang meglehetősentürelmes volt, de ezt rólam nem igazán lehetett elmondani, csak egyre idegesebb és elkeseredettebb lettem.

Végre eljött az ebédidő, amit nagyon vártam, mert minden életkedvem elvette a kudarcok sorozata. Pihenni szerettem volna, mindenem sajgott és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok mindarra, amit elvárnak tőlem. Ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam be a kastélyba TaeYanggal az oldalamon, majd az ebédlőben elváltunk. Még szinte senki sem ért vissza, hisz alig voltunk többen, mint reggelinél.

Ahogy közelebb értem az asztalokhoz, megcsapott az étel illata és a rosszullét kerülgetett, így inkább lemondtam az ebédről, ezért kimentem a folyosóra. Elindultam valamerre és egyszer csak azon a folyosón kötöttem ki, ahol azok a festmények függtek, amik az első nap felkeltették az érdeklődésem, úgyis elhatároztam reggel, hogy eljövök ide.

Megálltam az elsőnél, ami egy idős nőt ábrázolt és szörnyen élethű alkotás volt. Sajnos a felirat lekopott, így nem igazán tudtam kitalálni, ki lehetett ő, de gyanítottam, hogy a rokonom, másképp minek lett volna kint a falon.

A második képen egy kisfiú ült széles mosollyal az arcán, a játékaival körbevéve, igazán boldognak tűnt. Kinyújtottam a kezem és megérintettem, mire a szívem elszorult és a sírás kerülgetett, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Biztos voltam benne, hogy fontos ember volt számomra, de képtelen lettem volna visszaemlékezni rá, hisz még olyan apró voltam, mikor elkerültem innen. Felsóhajtottam és inkább továbbsétáltam a következőt tanulmányozni.

A harmadik képen egy fiatal nő szerepelt, lélegzetelállító ruhában és virágokkal a kezében, bár az ő neve sem volt odaírva, de rögtön tudtam, hogy az anyukám van rajta, egyszerűen megéreztem. Nagyon hasonlított rám, bár sokkal szebb, élettelibb arca volt, mint nekem. Percekig megbabonázva figyeltem és egyre jobban fájt, hogy nem volt alkalmam soha sem találkozni vele.

Kicsit tétovázva léptem a negyedik, és egyben az utolsó képhez, de az felülmúlta az elvárásom és jobban szíven ütött, mint bármelyik előző. Szinte meghűlt a vér az ereimben és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, a fiatal férfi arcvonásai ugyanis túl ismerősök voltak.

- ShiHoo… - súgtam magam elé, hisz egyértelműen őt ábrázolta a festmény. A szívem hihetetlenül hevesen vert és a kezem ökölbe szorult. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy szinte beleszédültem, de a legfontosabb az volt, hogy mégis mit jelentett ez. Valószínűleg azt, hogy valóban ő volt az apám, mi másért függött volna itt az arcképeaz anyámé mellett? Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ha ez így volt, akkor miért nem mondott annyi éven át semmit. Miért titkolta el előlem mindezt? Ha pedig ő az igazi apám, akkor miért nem mondta meg, miért kellett azt hazudnia, hogy nem ő az? Semmit sem értettem.

- Miért? – meredtem a képre és nem bírtam tovább magamban tartani a könnyeim. Urrá lett rajtam az elkeseredettség, a csalódottság és a düh. Ha ő nem volt velem őszinte ennyi éven át, akkor mégis kiben kellett volna hinnem?

A lábam alól kezdett kicsúszni a talaj és minden olyan homályossá vált előttem, a fejem pedig szörnyen fájt. Éreztem, hogy hátrazuhanok és vártam, hogy padlót érjek, de ez nem történt meg. Valami puha és meleg ölelt körbe, én pedig hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

***

Mikor kinyitottam a szemem, az ágyamban feküdtem, jól betakarva és már jócskán este lehetett, mert az ablakon át csak a sötétség kúszott be. Megpróbáltam felemelkedni, bár elég nehezen ment, de sikerült megtartanom magam.

- Ne erőltesd meg magad! – lépett ki az árnyékból TaeYang és egy pillanatra nagyon megijedtem, de utána normálissá vált a légzésem és a hangom is megtaláltam.

- Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy nézegettem a képeket és egyszer csak…

- Összeestélés ha nincs ott NamJoon, talán meg is ütöd magad. Ő talált rád és szólt nekünk.Mindenki nagyon aggódott érted, de hála az égnek magadhoz tértél!

- Oh… – pislogtam nagyokat. Még egy kicsit sajgott a fejem, de ezenkívül egész jól voltam.

- Bár a mai nap félig kimaradt így, de az egészséged fontosabb, ezért pihenj még! – ült le az ágyszélére és mosolygott. – Sok kérdésed van, igaz? – szólalt meg kicsit később.

- Igen – bólintottam. – Tudom, hogy nem vagyok itt régóta, de alig tudok valamit még mindig…

- Nem akartam mindent a nyakadba zúdítani egyszerre, ezért nem beszéltem sok dologról még, de úgy hiszem, most egy dolgot magad is kiderítettél – köhécselt.

- Ő az igazi apám, igaz? – ejtettem ki nehézkesen, így kimondva még súlyosabbnak hatott a dolog.

- Igen, a volt király KwonJiHoo… - nézett a takaróra, éreztem, hogy egyáltalán nem akar a szemembe nézni, de aztán mégiscsak megtette. – De ne ítélj túl gyorsan, bármit is érzel most! Oka volt, hogy nem mondta el neked és minden azért volt, hogy megvédjen téged. Ne légy szigorú hozzá, kérlek! – tette a vállamra a kezét és enyhén megszorította azt. Igaza volt, bármennyire is tombolt bennem a dac, tudtam, hogy nem hazudott volna nekem, ha nem lett volna muszáj.

- Rendben – súgtam halkan, bár nem volt ilyen egyszerű lecsendesíteni a szívem. – De hogyan lehetséges, hogy ő túlélte? – néztem fel, igazából tényleg foglalkoztatott a kérdés, hogy a király miképp szökhetett el.

- Mikor kezdetét vettea háború, az első támadás alkalmával ment át veled a másik világba, hogy elrejtsen téged. Az erősebb uralkodónak kellett maradnia, ezért anyukád védte a birodalmat és sajnos ő nem is élte túl – magyarázta, de már megint kerülte a tekintetem, pedig nem volt oka rá.

- Anyukám volt az erősebb? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen, női ágon öröklődik a családodban az igazi erő, mivel az első uralkodó is nő volt.

- Tehát én örököltem anyukám erejét?

- Nem – rázta meg a fejét. – az összes ősöd erejét, de holnap mesélek többet és utána is olvashatsz, de most pihenj inkább!Fontos, hogy minél hamarabb rendben jöjj, ezért nem is zavarlak tovább – emelkedett fel. – Jó éjt! – búcsúzott.

- Jó éjt! – köszöntem én is, majd magamra hagyott a kavargó gondolataimmal.

Azóta az este óta, mikor elsőnek találkoztamHoSeokkal, olyan bonyolulttá vált az életem, hogy szinte visszasírom a nyugodtabb napokat, mert még most is olyan nehéz felfogni ezt az egészet. De azt hiszem, ez a dolog nem téríthet el az utamtól, amit végig kell járnom és igenis meg fogok tenni mindent, hogy visszakapjam ShiHoot. Az apámat.

Felálltam és az ablakhoz sétáltam, majd nekidőlve a falnak, a távoli sötétséget kezdtem el vizslatni. A burkon kívül ott várt rám a végzetem, az ember, aki ezt tette a világgal, már ha ember volt.De nem féltem. Nem engedhettem meg, hogy féljek, mert apám várt rám, a szívem ezt súgta.

- Bejöhetek? –hallottam meg halkan az ajtó irányából.

- Gyere csak! – fordultam NamJoon felé.

- Mindenki aggódik érted, de úgy tudják, hogy alszol, ezért jöttem csak én – lépett be, majd miután bezárta az ajtót, egész közel sétált.

- És te? Honnan tudtad, hogy nem alszom? – fordultam felé.

- Megérzés – vont vállat, de láttam rajta, hogy zavarba ejti a kérdésem. Egy ideig csak némán álltunk egymással szemben, majd közelebb lépett. – Kérlek, vigyázz jobban magadra! – nyúlt az arcom felé, de félúton elakadt a mozdulatban, majd leengedte a kezét és a földet kezdte el fixírozni, ezt nem tudtam mire vélni. Kezdtem, úgy érezni, hogy… - Eszem ágában sincs az őrületbe kergetni téged – nézettmélyen a szemembe.

- Ne csináld már ezt! – emeltem fel a hangom. –Gyűlölöm, mikor a fejemben turkálsz, ezért hagyd abba!

- Sajnálom… - nyelt egyet és félrenézett. Hirtelen bűntudatom támadt, pedig nekem volt igazam, de egyszerűen annyira aranyos volt így, hogy nem tudtam nem megbocsájtani neki. Közelebb léptem, magam is meglepve és megpaskoltam a fejét.

- Jól van, na… - mosolyogtam hozzá, mire felnézett rám, de a tekintetében valami olyasmit láttam, amit nem igazán tudtam hova tenni. Miért nézett rám olyan csillogó szemmel? Nekem pedig miért kezdett el olyan hevesen verni a szívem ettől?

- Tudod… - kapta el a kezem és egyenesen a mellkasára vezette, oda, ahol a szíve volt. Elsőnek nem értettem, mit akar ezzel, amúgy is zavarba hozott, hogy megérintem, de aztán megéreztem, hogy milyen hevesen ver az ő szíve is és ez még inkább vörössé tett. A tekintetünk összefonódott és akaratlanul is még közelebb léptem hozzá, nem tudtam, mit csinálok egyszerűen csak cselekedtem és egészen az arcához hajolva lassan megérintettem az ajkait az enyémekkel. Talán ő sokkal jobban meglepődött, mint én, mert egy ideig csak tágra nyílt szemekkel meredt rám, majd viszonozta a csókot és magához vont. Úgy éreztem, semmi sincs a világon, ami most jobban megnyugtatott volna, mint NamJoon körém fonódó karjai és lágy csókja. Ez sokkal tovább tartott, mint az előzők és ez olyan igazi volt, amitől az ember egész teste zsongott és a gyomra görcsbe rándult.

Mikor elhúzódott tőlem, ködös tekintettel nézett rám és még a félhomályban is láttam, hogy az ő arca is egészen vörös. Nem voltam biztos benne, hogy ez azt jelenti, hogy közte és köztem lesz valami, de egy részem nagyon remélte, viszont a másik részem üvöltött belül, hogy na, de mi lesz HoSeokkal. Hihetetlennek tartottam magam, amiért egy ilyen helyzetben is képes voltam a másik fiúra gondolni.NamJoonra kellett koncentrálnom, ezért rámosolyogtam kiűzve minden mást a fejemből.

- Ha nem haragszol meg – szólalt meg rekedtes hangon. -, akkor most elmegyek, mert szörnyen fárasztó napom volt.

- Rendben – bólintottam, bár inkább tűnt újfent menekülésnek a dolog, de nem ellenkeztem.

- Akkor jó éjt! – biccentett, majd feltűnően gyorsan hagyta el a szobát.

- Jó éjt! – suttogtam utána és magam se tudtam, hogy miért rohan el állandóan ez a fiú, mikor végre történne valami, mindenesetre le sem tudtam vakarni az arcomról a mosolyt.

Szörnyen elálmosodtam,viszont még fürödnöm kellett volna, de inkább elnapoltam a dolgot és átöltöztem a pizsamámba, majd bevackoltam magam az ágyba.

Még ha nem is értettem NamJoon viselkedését, annyira boldoggá tett a csókja és hogy éreztem, milyen gyorsan ver miattam a szíve, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem minden gondomról. Az agyam lassacskán elborította valami rózsaszín köd, amivel nagyon kellett vigyáznom, ha nem akartam vesztesként kijönni a játszmából, és nem akartam meggondolatlanul beleszeretni.

Mosolyogva aludtam el, mert bár annyi dolgot elvettek tőlem, úgy éreztem ettől az érzéstől képtelen lett volna bárki is megfosztani.

Hopelessly - 12. fejezet

Hopelessly - 12. fejezet

Tanácstalanul álltam egy ideig a fehér falra meredve, úgy éreztem, az egész világ összefogott ellenem és azon volt, hogy idegösszeroppanást kapjak. Már egy ideje kész bolondokháza volt az életem és pont nem hiányzott, hogy még szerelmi szálak is átszőjék a mindennapjaim.

Szörnyen dühös voltam Ho Seokra, amiért ezt tette velem, de a magyarázata inkább elképedéssel töltött el és görcsbe rándult tőle a gyomrom. Fogalmam sem volt, hogy mit értett azon, hogy fel fog rázni, de nem sejtetett túl sok jót. Hazugság lett volna azt mondani, hogy hidegen hagyott, hisz a hevesen dobogó szívem mindent elárult, mégsem tudtam azt mondani, hogy ő az, aki tetszik nekem.

Valójában Nam Joon és Ho Seok is nagy hatással volt rám és éreztem irántuk valamit, de kevés idő telt még el ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, pontosan mit. Nam Joonnak adtam életem első csókját és ha arra gondoltam, hogy ez a srác most meglehetősen haragszik rám, kissé elszorult a szívem. Mégis a másik fiú arca is ott lebegett a szemem előtt és ezzel az új fordulatot vett viselkedésével egyenesen az őrületbe kergetett.

- Ah, itt vagy! – jelent meg mellettem Tae Yang, mire ugrottam egyet, mert egyáltalán nem számítottam rá. – Jaj, ne haragudj, hogy ha megijesztettelek – emelte maga elé a két kezét védekezően.

- Semmi gond! – legyintettem, ez volt a legkevesebb a mai napomat tekintve. Jobb is volt, hogy jött, talán a gyakorlás segít elvonni a figyelmem.

- Már mindenhol kerestelek, de teljesen eltűntél. Azonban nincs vesztegetni való időnk, mehetünk? – csak bólintottam egyetértve és elindultunk végig a folyosón. Majdnem nekimentem a kijárati ajtónak, mikor odaértünk, annyira elmerengtem, pedig fontos lett volna, hogy képes legyek koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra.

- Megbeszéltem az esti edzést kérdését még ebéd előtt – mondta Tae Yang, mikor már letelepedtünk a délelőtti helyünkre. Rögtön felkaptam a fejem és kíváncsian néztem rá, nagyon reméltem, hogy nem a két fiú közül lesz a partnerem. – Nam Joonnal kezdesz, rendben? – a név hallatán egy pillanatra bent ragadt a levegő, majd hosszan fújtam ki. Mintha csak szórakozni akarna velem a sors… Egy részem végül is örült neki, hisz így tisztázhattam a dolgokat, de fogalmam sem volt, hogy hogyan…

- Rendben – bólintottam végül. Amúgy sem hiszem, hogy lett volna beleszólásom, bár lehet, hogy az ebédnél történt jelenet után már nem igazán akarta velem tölteni az estét a srác.

- Akkor jó, szerintem kezdhetjük is a gyakorlást. Sajnos, míg nem tudod megjeleníteni az erőd, addig nem tudok igazán semmit sem tanítani.

- Igyekszem, hogy ez minél hamarabb másképp legyen – mosolyodtam el és behunytam a szemem.

Most a tudatalattim is kerülni akarta a fiúkról szóló gondolatokat, ezért sokkal könnyebben elvonatkoztattam mindentől, mint reggel. Ellazítottam magam és csak arra koncentráltam, amire kellett, egész hamar egyenletessé vált a légzésem és akár elaludni is képes lettem volna.

- Talán az segít, ha valaki olyanra gondolsz, akit nagyon szeretsz – szólalt meg nem sokkal később Tae Yang. – Lehet egy személy is az a sziget, amit már említettem.

- Megpróbálom – válaszoltam és az első emberre összpontosítottam, aki ebben a szituációban az eszembe jutott, Shi Hoora. Emlékképek peregtek a szemeim előtt a hosszú sétákról, a beszélgetéseinkről és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Igazán hiányzott nekem, úgy éreztem, nélküle üres az életem, ezért mindenképp vissza akartam kapni őt minél hamarabb.

Düh támadt bennem az iránt, aki tönkretette ezt a helyet és elvitte őt. Bár nem tulajdonítottam nagy jelentőséget tegnap a hangnak, de most így átgondolva, valószínűleg ő lehetett az a személy, aki ellen harcra készülök. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kéne említenem Tae Yangnak a történteket, de valami azt súgta, ne tegyem.

Mindent meg kellett tennem azért, hogy visszakaphassam őt, ezért minél hamarabb erőssé akartam válni, ezért még keményebben próbálkoztam. Őszintén szólva, magam is megleptem azzal, hogy egy kis idő elteltével a fény valóban erősödni kezdett, olyannyira, hogy szinte már vakítóvá vált és muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Mi történik? – kérdeztem értetlenül Tae Yangot, hisz olyan látvány tárult elém, amire nem számítottam. Körülöttem vöröses fényoszlop emelkedett és egészen az égbe nyúlt, lenyűgöző látványt nyújtott. A legfurcsábbnak azt találtam, hogy akár az üvegen, keresztülláttam rajta.

Tae Yang arca elsőnek meglepetést, majd örömöt tükrözött, de várt egy kicsit a válaszával.

- Elképzelni sem tudom, hogy mekkora erő lakozik benned valójában, hisz ez még csak egy kis töredéke az egésznek - rázta a fejét hitetlenkedve. – Nem tudom, kire gondoltál, de nagyon szeretheted, ha így előhozta belőled mindezt.

- Akkor ez most jó? – pislogtam nagyokat, miközben kinyújtottam a kezem. Nem éreztem a melegen kívül semmit sem, ahogy átszeltem a fényoszlopot, pedig azt hittem, fogok. Belőlem áradt ez a valami, mégis távolinak éreztem.

- Hogy jó-e? Csodálatos, Ama! – nevetett fel. – Most már ha elő akarod hívni az erőd, csak rá kell gondolnod arra  a személyre és tessék. Persze, ha a pecsét feltörik, nem lesz szükséged ilyen praktikára többé, képes leszel kedved szerint használni azt. Most pedig ideje nekikezdenünk az irányítás megtanulásának. Készen állsz? – egy kicsit hezitáltam, majd egy vidám mosoly kíséretében válaszoltam.

- Igen, készen !

***

Bármekkora előrelépés volt is ez, csak most következett a neheze és az igazat megvallva, nagyon fárasztó volt a délután további része. Különböző feladatokat kellett végrehajtanom, megpróbálni a tenyerembe összpontosítani a fényt, gömböt formálni belőle, de nem úgy tűnt, mintha engedelmeskedni akarna. Semmi sem akart sikerülni és ez még inkább elvette a kedvem az egésztől a végére.

Már sötétedett, mikor Tae Yang azt mondta végre, hogy mára elég lesz. Igazán elfáradtam a koncentrálásban, nehezen emelkedtem fel és nem töltött el boldogsággal, ha arra gondoltam, hogy nemsokára Nam Joonnal kell edzenem.

Bementünk a kastélyba a férfival és kaptam tőle normális ruhákat, mert végre eszembe jutott szólni neki, hogy mennyire kényelmetlen az egyenruha és amúgy sem lett volna túl praktikus szoknyában maradni. Egy fekete nadrágot és egy egyszerű, zöld pólót választottam ki a kupacból, amit Tae Yang az ágyam mellé rakott, amiben sokkal jobban éreztem magam, mint az előző szerelésemben.

- Edzés előtt szeretnél vacsorázni? – fordult felém, mikor kiléptem a szobámból az átöltözés után.

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem, nem éreztem éhesnek magam, meg aztán felkavarni sem akartam a gyomrom. – Inkább utána.

- Rendben – bólintott. – Ott jön Nam Joon, akkor én megyek is! – intett és elindult. Pár szót váltottak a fiúval, mikor egymás mellé értek, majd tovább haladt. Szinte örökkévalóságnak éreztem, míg ideért, bennem pedig csak úgy kavarogtak a gondolatok.

Megszólalni sem tudtam, mikor megállt előttem és a tekintetünk találkozott, bármennyire is elterveztem, hogy majd mindent megmagyarázok neki. Egy kis ideig némán meredtünk egymásra, de valószínűleg megunta.

- Menjünk – mondta semleges hangnemben és az arcáról sem tudtam leolvasni érzelmeket. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy nem, beszélni akarod veled, de ehelyett csak erőtlenül bólintottam. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem érdekeltem igazán, ha ilyen nyugodtan állt velem szemben. – Bemelegítésképp körbefutjuk a kastélyt, de előtte nyújtsunk, mert meg fogod húzni valamidet, ha csak úgy belevágunk – mondta útközben. Kisétáltunk az udvarra, én pedig szó nélkül követtem az utasításait és pár gyakorlat után el is indultunk.

Némán futottunk egymás mellett rideg csendben, amit csak a szaggatott légzésünk hangja tört meg. Bár nem voltam lusta ember és sokat edzettem régen, de így fáradtan nehéz volt tartani a tempót a fiúval, aki mintha direkt gyorsított volna mindig, mikor már úgy éreztem, hogy megállok. De persze nem álltam meg és ez ismétlődött újra és újra. Mikor végre körbeértünk, leroskadtam a fűbe és hagyni akartam, hogy a tüdőm megteljen levegővel és a szívverésem is normalizálódjon, de nem sok időt kaptam erre.

- Gyere, ilyenkor nem szabad megállni – közölte és már kereste is a megfelelő helyet a folytatáshoz. Maga az ördög – motyogtam magamban. Most hogy már nem csak arra koncentráltam, hogy vajon mit gondol rólam, végignéztem rajta. Egy melegítő nadrágot viselt és egy atlétát, ami alatt tökéletesen kirajzolódtak az izmai, főleg a karja látványa fogott meg és a kivillanó kulcscsontja. Kezdett zavarba hozni, hogy ennyit nézegetem mostanság a pasikat, de ez természetes ilyen korban, nem? Ah, kezdett túl sok lenni ez az egész egy napra.

- És most mit csinálunk? – kérdeztem, mikor végre összeszedtem minden erőm és odasétáltam hozzá. Egy füves területet választott ki, ahol volt elég helyünk.

- Mennyire vagy jó a közelharcban? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Egészen – vontam vállat, próbáltam lazának tűnni, bár a gyomrom görcsben állt. – Késsel is tudok bánni, ha kell – tettem hozzá, bár az jobban is ment, mint a pusztakézzel való verekedés.

- Rendben – bólintott, de a következő pillanatban már felém is ütött a jobb kezével, ha nem lett volna megfelelő a reflexem, gond nélkül arcon vág, de így még épp időben elmozdultam. – Lassú vagy – jelentette ki közel sem kedves hangnemben.

- Miért is? – kérdeztem vissza felháborodva. Hiszen kitértem az ütése elől, ezért nem tartottam jogosnak, amit mondott, a hangszíne pedig egyenesen bántott. De nem kellett volna elgondolkoznom, mert következő pillanatban a földön találtam magam leszorítva, hátrahúzott karokkal. Hihetetlen gyors volt a srác és így átgondolva, hozzá képest valóban nagyon lassú voltam.

- Ezért… - suttogta a fülembe. Kezdett fájdalmassá válni a szorítása, de nem akartam mutatni, ezért inkább megpróbáltam kiszabadulni, de mindhiába, erősebb volt nálam. Más eszközhöz kellett folyamodnom, ezért oldalra rúgtam egyet, eltalálva a lábát, mire kibillent az egyensúlyából, valószínűleg nem számított rá, és egyenesen rám zuhant. Nagyot nyögtem, mert nem volt könnyű és egy kicsit meg is fájdult a kezem.

- A francba… ez rosszul is elsülhetett volna! – mászott le rólam nagy nehezen, mire fellélegeztem. – Kitörhetett volna a csuklod, ha úgy esem rád! Meg kell tanulnod úgy megvédeni magad, hogy közben ne tegyél kárt magadban, mert ez így nem lesz jó - hadarta idegesen, mire nagyot sóhajtva felültem, ő is ebben a pozícióban volt. – Jól vagy? – kérdezte már kicsit kedvesebb hangon, mire csak bólintottam, bár a csuklom valóban nagyon fájt, de megnézni se mertem, nehogy elkezdjen veszekedni velem.

- Mutasd! – vonta össze a szemöldökét, mire nagyokat pislogtam. – Ne felejtsd el, hogy tudok a gondolataidban olvasni! Ma elhatároztam, hogy nem teszem többé, és az előző percig tartottam is magam hozzá, de biztos voltam benne, hogy hazudsz nekem, szóval mutasd meg a csuklód végre!

- Oké… - nyújtottam felé a kezem. Annyira kimerültnek éreztem magam, hogy képtelen voltam ellenkezni.

- Jól van, nem vészes… - tapogatta meg óvatosan, de nem fájt szerencsére, inkább csak az, amikor megmozgatta. – Nem duzzadt meg, valószínűleg meghúztad.

- Igen – kaptam ki a kezéből az enyémet, mert kezdett zavarni az érintése.

Csend telepedett közénk és én semmiképp nem akartam megtörni, mert mit is mondhattam volna ebben a helyzetben.

- Szeretnéd folytatni? – szólalt meg végül ő, bár elsőnek nem érettem, hogy mire gondol, de aztán leesett, hogy az edzésre.

- Igen, azt hiszem, futhatnánk még egy kicsit. Ne erőltessük most ezt inkább… - álltam fel és leporoltam a nadrágom. Meg sem várva őt, elindultam körbe, és ahogy csak bírtam futottam. Ahhoz képest, hogy milyen fáradt voltam percekkel ezelőtt, most mégis elég jól bírtam a tempót. Kezdett felszabadítani, úgy éreztem, hogy ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt, annál kevesebb gond vesz körül.

Annak ellenére, hogy reggel magabiztosan kijelentettem, hogy kedvelem a srácot, most nem tudtam megmondani, hogy mit is érezk valójában iránta. A szívem hihetetlenül zakatolt és menekült volna ebből a csapdából, amibe beleesett.

- Héé… - ért be. – Ne erőltesd meg magad, az nem segít.

- Honnan tudod? – lihegtem és megpróbáltam lehagyni, bár teljesen sikertelenül.

- Adok neked időt – lassított le, én pedig kénytelen voltam utánozni, ha kíváncsi voltam arra, hogy mire gondol, majd megálltunk.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem felé fordulva, nehezen kinyögve a szavakat, hisz alig kaptam levegőt.

- Úgy – nézett egyenesen a szememben. -, hogy tudom, hogy most egy kis időre van szükséged. Valószínűleg összezavartalak tegnap, ezt sajnálom. Nem tudom, hogy mi van közted és Ho Seok között, ezt neked kell eldöntened. Ha azt akarod, hogy eltűnjek az életedből, csak mondd a szemembe és elmegyek. Gondolkozz el ezen! – hajolt egészen közel, majd beletúrt a hajamba egy mosoly kíséretében és faképnél hagyott.

Ma már ez volt a második alkalom, mikor egyedül maradtam a nyakamba zúduló gondolatokkal és az érzelmeimmel. Nam Joon mosolya szinte beleégett a retinámba, pontosan láttam magam előtt azokat a kis gödröket, a formás ajkait és az összeszorított szemeket…

- Elég, Ama! – szóltam magamra, mert ez nem segített kicsit sem.

Nem akartam semmit már, egyszerűen csak bezuhanni az ágyba és aludni egy jót, ezért egyenesen a szobámba mentem az udvarról. Szerencsére csak olyanokkal találkoztam útközben, akiket nem ismertem, és mivel most köszönni sem volt erőm, a földet néztem végig. Nagyon reméltem, hogy azon a folyosón sem fogok összefutni olyannal, akivel nem kéne, és szerencsém is volt most az egyszer.

Gyorsan lefürödtem az erőmhöz mérten, és átöltöztem a pizsamának szánt ruhába, mert ugye nem csak azt kaptam, ami rajtam volt.

Nagyon jólesett belesüppedni az ágyba és állig beburkolózni, ahogy puha melegség vett körül, lassan ellazultak az izmaim. A csuklóm fájdalma baljósan emlékeztetett a nemrégi jelenetre, bármennyire is nem akartam rá gondolni. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy magával ragadjon az álom, de még egy gondolat szöget ütött a fejembe…

Azt akartam, hogy mindkét srác hagyjon békén, igaza volt Nam Joonnak, időre volt szükségem.

Hopelessly - 11. fejezet

Hopelessly - 11. fejezet

- Sikerült… - suttogtam magam elé halkan. Bár elenyésző volt a fénysugár és igen apró, mégis elégedettséggel töltött el ez a kis előrelépés is.

- Látod, igaz? – szólalt meg Tae Yang, szinte már vidáman. – Tudtam, hogy képes vagy rá, de türelmesnek és igen óvatosnak kell lenned. Lépésről-lépésre fogunk haladni, ahogy az időnk engedi, persze nem szabad elsietni sem. Most, hogy ez meg van, kitűzünk egy újabb célt – némán bólintottam, a szemem mindvégig csukva tartva, féltem, hogy ha kinyitnám, eltűnne a nehezen előcsalt fény. – Nem elég, hogy ha magadban elő tudod hívni, el kell érnünk, hogy a külvilág felé is megmutasd azt.

- És azt hogyan csináljam? – kérdeztem rögtön vissza.

- Ahhoz a benned lévő fényt igen erőssé és hatalmassá kell tenned, és ha ez megvan, már képes leszel nyitott szemmel is látni és érezni. Majd pedig ha ezen is túl leszünk, fizikai valójában is megjelenik előttünk és akkor uralni fogod a fényt.

- Értem… - bólogattam, bár valójában semmit sem fogtam fel abból, amit mondott. – Akkor most mit tegyek? – próbáltam másképp megközelíteni a dolgot.

- Tartsd ugyanúgy lehunyva a szemed és próbálj teljesen ellazulni újra! Akkor fog megerősödni a benned élő energia, ha a lelkedben béke honol. Viharok közt az erő is elvész, meg kell találnod azt a kis szigetet, ahol mindig süt a nap. Akárhányszor használni akarod majd az erőt, és nem csak ezt, hanem az összes többit is, félre kell tenned minden negatívumot és bízni önmagadban.

- Bízni önmagamban… - ismételtem meg az utolsó két szavát. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belső nyugalomra lelnem egy ilyen helyzetben, hisz annyi minden kavargott bennem, hogy úgy éreztem, a gondolataim olyanok, mint egy áradás előtt álló folyó…

- Most magadra hagylak egy kicsit – emelkedett fel a zajokból ítélve. -, gondolkozz el ezen. Nekem van egy kis dolgom és akkor már a fiúkkal is megbeszélem az edzésed, a ma este sem lesz kihagyva, ne félj! – Na, ettől egyáltalán nem félek! – gondoltam magamban, de Tae Yangnak csak annyit mondtam, hogy rendben. Ő pedig elsétált, egyedül hagyva a belső béke szöges ellentétében lévő lelkivilágommal.

Próbálkoztam elfojtani a gondolataim, azaz nem gondolni semmire sem, de ez nem vezetett sehová. Útvesztő – ez a szó jutott eszembe a körülöttem lévő világról és fogalmam sem volt, hogy merre kéne tovább indulnom, mert mi van, ha az út, amit választok, zsákutcába vezet. Szörnyen röstelltem, hogy ennyire tanácstalan voltam egyfolytában, de sajnos nem tudtam mit tenni ellene. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mikor eljön a megfelelő pillanat, már nem lesz több kérdés bennem és szívből cselekszem majd.

Bár a fényt még mindig láttam magam előtt, de mire Tae Yang visszaért még mindig ugyanolyan gyenge volt, mint azelőtt, egy szemernyit sem változott a helyzet. Egy örökkévalóságnak tűnt az egyedül töltött idő.

- Nos? – kérdezte. Mivel már messziről hallottam a lépteit, nem ijedtem meg.

- Nem akar sikerülni… - nyitottam ki a szemem végre, mert már kezdtem rosszul lenni a dologtól. Az erős napfény szinte égette a retinám és minden kékes fényben úszott. Felemelkedtem, mert már az összes végtagom elgémberedett és igencsak rájuk fért egy alapos nyújtózkodás. Rendesen ropogott a bokám, ahogy megforgattam.

- Azért ne keseredj el, nem mehet minden rögtön és még amúgy is van két napunk arra, hogy elérjük a megfelelő szintet – mosolygott biztatóan, de ez most nem igazán vigasztalt. – Délután is folytatni fogjuk, viszont most tartsunk egy kis szünetet, biztos megéheztél – intett a kastély felé a fejével, mire csak helyeseltem és elindultunk befelé. Kicsit szédültem, de ezt betudtam annak, hogy olyan sokáig ültem ott és valószínűleg hirtelen álltam fel.

Az ebédlőig együtt mentünk, de az ajtóban elváltunk, mert ő a társai mellé ült le, én pedig a fiúk után kutattam a szememmel. Sikerült kiszúrnom Jint és Jung Kookot, és azonnal el is indultam feléjük.

- Sziasztok! – huppantam le Jin mellé, aki azonnal elmosolyodott, amint meglátott.

- Szia! – köszöntek szinte egyszerre vissza.

- Hogy ment az első délelőtt? – kérdezte Jung Kook, Jin eközben elkezdte piszkálni a hajam, amivel kezdett egy kicsit idegesíteni, de nem szóltam rá, mert aranyos volt.

- Hát magam se tudom… - vallottam be. – Azt hiszem, jól, de talán mehetett volna jobban is… De mindent beleadok! – szorítottam ökölbe a kezem.

- Ügyesen! – veregette meg Jin a vállam, mire csak rámosolyogtam. Egy elég furcsa pillantást kaptam viszonzásul, de utána az asztalt kezdte el vizsgálgatni, ezt pedig nem igazán tudtam hová tenni.

- Tae Yang valóban jó tanár, igazán sokat köszönhet ez a hely neki – nézett körbe Jung Kook. –, meg persze mi is.

- Igen, így van - helyeselt Jin. – De az apja is nagy szerepet játszott a dolgokban.

- Az apja? – kérdeztem vissza, mert eddig egy szót sem hallottam róla, azt hittem, hogy meghaltak a szülei tizennyolc évvel ezelőtt. De mielőtt Jin válaszolhatott volna, megjelentek a többiek és valahogy másra terelődött a figyelmem. Mellém Tae Hyung ült le, velem szemben pedig Suga, ő mellé pedig Nam Joon. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Jimin és Ho Seok is.

Minden szem az asztalunknál Ho Seokra összpontosult, aki végül Nam Joon mellé ült le.

- Nos – szólaltam meg én, ha már más nem volt hajlandó, pedig úgy éreztem, hogy őket is pont annyira érdekelte a válasz, mint engem. –, veled mégis mi a fene történt? – vontam fel a szemöldököm a deréktól felfelé csurom vizes srácra nézve.

- Hát… - húzta el a száját és ha a sötét tekintetével ölni tudott volna, akkor Jimin már eltávozott volna köreinkből. – ez a kedves személy… khm… belelökött a szökőkútba.

- Megérdemelted! – kuncogott az említett. A társaságból egyszerre tört ki a nevetés. Bár Ho Seok kissé megsértődve felhúzta az orrát, mégis olyan vicces látványt nyújtott, hogy nem tudtunk nem mulatni egy jót rajta.

Azonban a nevetésem félúton abbamaradt, mikor is megpillantottam egy vízcseppet, ahogy az lefolyik a srác hajáról, végig az arcán, le az íves nyakán, a kulcscsontjáig és eltűnik a rátapadó felsője alatt. Hirtelen szörnyen melegnek éreztem az ebédlőben lévő levegőt és a szám is kiszáradt.

- Meg fogsz fázni! – zökkentett ki a gondolataim közül Nam Joon megrovó hangja, de ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy a hangnem leginkább nekem szólt. Talán féltékennyé tette, hogy ránéztem a másik fiúra? De hisz ő hagyott ott minden magyarázat nélkül és egyáltalán nem keresett, úgy éreztem, hogy ezt a kis megtorlást igazán megérdemli, de azért röstelltem is, hogy így magával ragadott a látvány.

- Ah, nem hiszem, hyung – legyintett a megszólított, bár belegondolva, tényleg nem volt túl jó ötlet így itt ülnie.

- Igaza van Nam Joonnak! Meg fogsz fázni, menj és öltözz át! – értett egyet Jin is.

- De olyan éhes vagyok… - nézett az előtte lévő ételre a fiú és lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Tessék! – vetette le a pulóverét Jung Kook és odanyújtotta Ho Seoknak. – Vedd át gyorsan ezt, úgy sem vagy szégyenlős és senki sem figyel! – forgatta körbe a fejét. Valóban nagy volt a hangzavar és mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, de azért én mégsem hagyhattam szó nélkül a dolgot.

- Na, azt már nem! – tört ki belőlem rögtön, főleg, hogy Ho Seok ujjai már az inge gombjain matattak.

- Most miért? – nézett rám nagy szemekkel. – Nyugodtan fordulj el, ha nem szeretnéd látni, bár…– vont vállat és elkezdte lassan kigombolni az inget. Nem tudtam levenni róla a szemem, még ha valóban el is kellett volna fordulnom, egy részem nem igazán akarta elhinni, hogy ez történik. Kezdtem nagyon zavarba jönni és az arcszínem is erről árulkodhatott. A fiúk mindenesetre jól szórakoztak, míg Ho Seok nem folytatta a nekem szánt mondandóját.  . Egyenesen a szemembe nézett, a hangja szörnyen nyugodtan csengett. – Tudom, hogy vonzódsz hozzám. Amúgy én ennél láttalak már kevesebb ruhában is, nem az az igazságos, ha ezért törlesztek? – billentette oldalra a fejét, mire egy pillanatra elfelejtettem még lélegezni is. Annyira ledöbbentett, hogy ilyen nemes egyszerűséggel kimondta ezt, hogy nem tudtam hirtelen azt sem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azt hittem, hogy ez a dolog nem fog feljönni sem most, sem a jövőben, főleg nem ennyi ember előtt és úgy mondja, mintha csak arról lenne szó, hogy milyen az időjárás. Nem ilyennek ismertem meg, ezért nem tudtam hová tenni a dolgot.

Suga tágra nyílt szájjal és teljesen elképedt arccal, Jin nagyokat pislogva, Jung Kook pedig vigyorogva, Jimin beharapva az alsó ajkát nézett rám. A rám összpontosuló tekintetek egyre inkább fojtogató érzést keltettek bennem.

- Wow… Mi történt az este? - törte meg a hirtelen kialakult csendet Tae Hyung, úgy tűnt, ő jól szórakozik. Nem mertem Nam Joonra nézni, mert még így is éreztem a felőle áradó dühöt. Kínomban az alsó ajkam harapdáltam és nem tudtam, miképp húzhatnám ki magam a kialakult csávából.

Mindez ellenére Ho Seok nem zavartatta magát, folytatta az előbbi akcióját és teljesen kibontotta az inget, majd ledobta magáról a vizes ruhadarabot.

Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam a feszes, jól kidolgozott felső testét, nem gondoltam volna, hogy póló nélkül ilyen hihetetlenül jól néz ki. Bármennyire is szerettem volna elrohanni zavaromban és haragomban, egyszerűen valami nem hagyta. Egy részem szinte élvezte, hogy ilyen sokat mutat meg magából a srác és nem tudtam azonosítani az előttem álló vonzó férfit azzal, aki pár perce még hisztizett, mint egy kisgyerek. De bármennyire volt is vonzó, ez sem enyhített azon, hogy ilyen kínos szituációba hozott és igenis megbántott azzal, hogy elmondta másoknak a titkunkat .

Szörnyen szégyellni kezdtem magam, amiért ennek ellenére furcsa érzést keltett bennem a fedetlen testének látványa   és már magamra is dühös voltam, bűntudattal telve néztem fel Nam Joonra.

A tekintete semmi jóról nem árulkodott. Idegesen rácsapott egyet az asztalra a két öklével, majd szó nélkül elviharzott. Utána akartam rohanni, de fogalmam sem volt, hogy helyes lenne-e, mert már így is elég félreérhető helyzetbe kerültem Ho Seok miatt. El sem tudtam képzelni, hogy a többiek mit is gondolhattak a kapcsolatunkról. Viszont ha Nam Joon után megyek, az olyan lett volna, mintha a homlokomra írtam volna, hogy – Hé, nekem ez a srác tetszik! – ezt pedig semmiképp sem akartam.

Tanácstalanul ültem ott, miközben Ho Seok végre felöltözött és visszaült a helyére.

- Hah! – szakadt ki Jiminből. – Utána megyek és megnézem mi baja – állt fel és az idősebbet követve elhagyta a termet.

A szívem szörnyen hevesen vert, beszélni akartam Nam Joonnal, elmondani, hogy félreérti, és Ho Seok meg én nem… De nem ez volt a megfelelő időpont rá.

- Együnk – jelentette ki Jin, tőle szokatlanul rideg hangnemben, mire csak nyeltem egyet. Valahogy úgy éreztem, hogy most neheztelnek rám, holott én nem csináltam semmit! Mit tehetek én arról, hogy Ho Seok rám nyitott reggel?

Bár finom volt az étel, de most még az sem ízlett igazán, nagyon kényszeredetten ettem és minden falat egyre nehezebben ment le. Biztos voltam benne, hogy mikor végzünk, elkapom Ho Seokot és megverem. A fejemben elég sok szituációt elképzeltem, ahogy megsemmisítem, de mindenesetre meg akartam mondani neked, hogy mennyire utálom most ezért.

Kínos csendben telt az ebéd további része és alig vártam, hogy végezzen mindenki, majd mikor elérkezett az idő, lecsaptam rá, akár a prédámra.

- Te velem jössz! – utasítottam és sietve elhagytam a termet, bár nem túl vidáman, de követett. Egy félreeső folyosón álltunk meg, majd mikor már biztosra vettem, hogy egyedül vagyunk, rögtön nekiestem.

- Ezt most muszáj volt? – löktem meg a vállát. – Mit fognak gondolni rólam a többiek? Nem úgy volt, hogy azt is elfelejtjük, hogy megtörtént? Akkor most ezt miért kellett? Ráadásul ennyire félreérhetően… - nagyon rég éreztem magam ennyire dühösnek és most mindent rá akartam zúdítani. Leginkább az tett ilyenné, hogy Nam Joonnál sikeresen elástam magam.

- Mit számít, hogy mit gondolnak mások? – válaszolt nem törődöm hangnemben. – Tudom, hogy tetszett a látvány, ne is próbáld meg tagadni! – lépett közelebb, mire a szemeim óriásira nőttek és a pulzusom az egekbe szökött. – De nyugi, nekem is a reggeli –nyalta meg az alsó ajkát, mire még inkább elképedtem. Most ez azt akarta jelenteni, hogy tetszem neki és hogy úgy gondolja, hogy ő is nekem? Mi ütött ebbe az emberbe, hisz eddig egyáltalán nem így viselkedett, még ha volt is kósza megjegyzése, ez most egy elég erőteljes célzás volt felőle.

- Mi történt veled? – pislogtam rá értetlenül.

- Figyelj – tette az egyik kezét a vállamra és közben mélyen a szemembe nézett. – csinálhatok úgy, mintha egy naiv kisfiú lennék, de rohadtul nem vagyok az. Egy felnőtt férfi vagyok, akinek igenis lehetnek érzelmei és vágyai – egyre sűrűbb pislogással kísértem a szavait. – Egy hónap múlva óriási harc fog kibontakozni és nem tudom, hogy túl élem-e. Nincs vesztegetni való időm, erre ma döbbentett rá Jimin, ezért mostantól nem tartom magamban a gondolataim és mindent meg fogok tenni, hogy felrázzalak – kacsintott rám és egyszerűen ott hagyott.

Ha ennek a két srácnak az volt a célja, hogy az őrületbe kergessenek, akkor nagyon jó úton haladtak afelé.