Hopelessly - 12. fejezet

Hopelessly - 12. fejezet

Tanácstalanul álltam egy ideig a fehér falra meredve, úgy éreztem, az egész világ összefogott ellenem és azon volt, hogy idegösszeroppanást kapjak. Már egy ideje kész bolondokháza volt az életem és pont nem hiányzott, hogy még szerelmi szálak is átszőjék a mindennapjaim.

Szörnyen dühös voltam Ho Seokra, amiért ezt tette velem, de a magyarázata inkább elképedéssel töltött el és görcsbe rándult tőle a gyomrom. Fogalmam sem volt, hogy mit értett azon, hogy fel fog rázni, de nem sejtetett túl sok jót. Hazugság lett volna azt mondani, hogy hidegen hagyott, hisz a hevesen dobogó szívem mindent elárult, mégsem tudtam azt mondani, hogy ő az, aki tetszik nekem.

Valójában Nam Joon és Ho Seok is nagy hatással volt rám és éreztem irántuk valamit, de kevés idő telt még el ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, pontosan mit. Nam Joonnak adtam életem első csókját és ha arra gondoltam, hogy ez a srác most meglehetősen haragszik rám, kissé elszorult a szívem. Mégis a másik fiú arca is ott lebegett a szemem előtt és ezzel az új fordulatot vett viselkedésével egyenesen az őrületbe kergetett.

- Ah, itt vagy! – jelent meg mellettem Tae Yang, mire ugrottam egyet, mert egyáltalán nem számítottam rá. – Jaj, ne haragudj, hogy ha megijesztettelek – emelte maga elé a két kezét védekezően.

- Semmi gond! – legyintettem, ez volt a legkevesebb a mai napomat tekintve. Jobb is volt, hogy jött, talán a gyakorlás segít elvonni a figyelmem.

- Már mindenhol kerestelek, de teljesen eltűntél. Azonban nincs vesztegetni való időnk, mehetünk? – csak bólintottam egyetértve és elindultunk végig a folyosón. Majdnem nekimentem a kijárati ajtónak, mikor odaértünk, annyira elmerengtem, pedig fontos lett volna, hogy képes legyek koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra.

- Megbeszéltem az esti edzést kérdését még ebéd előtt – mondta Tae Yang, mikor már letelepedtünk a délelőtti helyünkre. Rögtön felkaptam a fejem és kíváncsian néztem rá, nagyon reméltem, hogy nem a két fiú közül lesz a partnerem. – Nam Joonnal kezdesz, rendben? – a név hallatán egy pillanatra bent ragadt a levegő, majd hosszan fújtam ki. Mintha csak szórakozni akarna velem a sors… Egy részem végül is örült neki, hisz így tisztázhattam a dolgokat, de fogalmam sem volt, hogy hogyan…

- Rendben – bólintottam végül. Amúgy sem hiszem, hogy lett volna beleszólásom, bár lehet, hogy az ebédnél történt jelenet után már nem igazán akarta velem tölteni az estét a srác.

- Akkor jó, szerintem kezdhetjük is a gyakorlást. Sajnos, míg nem tudod megjeleníteni az erőd, addig nem tudok igazán semmit sem tanítani.

- Igyekszem, hogy ez minél hamarabb másképp legyen – mosolyodtam el és behunytam a szemem.

Most a tudatalattim is kerülni akarta a fiúkról szóló gondolatokat, ezért sokkal könnyebben elvonatkoztattam mindentől, mint reggel. Ellazítottam magam és csak arra koncentráltam, amire kellett, egész hamar egyenletessé vált a légzésem és akár elaludni is képes lettem volna.

- Talán az segít, ha valaki olyanra gondolsz, akit nagyon szeretsz – szólalt meg nem sokkal később Tae Yang. – Lehet egy személy is az a sziget, amit már említettem.

- Megpróbálom – válaszoltam és az első emberre összpontosítottam, aki ebben a szituációban az eszembe jutott, Shi Hoora. Emlékképek peregtek a szemeim előtt a hosszú sétákról, a beszélgetéseinkről és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Igazán hiányzott nekem, úgy éreztem, nélküle üres az életem, ezért mindenképp vissza akartam kapni őt minél hamarabb.

Düh támadt bennem az iránt, aki tönkretette ezt a helyet és elvitte őt. Bár nem tulajdonítottam nagy jelentőséget tegnap a hangnak, de most így átgondolva, valószínűleg ő lehetett az a személy, aki ellen harcra készülök. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kéne említenem Tae Yangnak a történteket, de valami azt súgta, ne tegyem.

Mindent meg kellett tennem azért, hogy visszakaphassam őt, ezért minél hamarabb erőssé akartam válni, ezért még keményebben próbálkoztam. Őszintén szólva, magam is megleptem azzal, hogy egy kis idő elteltével a fény valóban erősödni kezdett, olyannyira, hogy szinte már vakítóvá vált és muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Mi történik? – kérdeztem értetlenül Tae Yangot, hisz olyan látvány tárult elém, amire nem számítottam. Körülöttem vöröses fényoszlop emelkedett és egészen az égbe nyúlt, lenyűgöző látványt nyújtott. A legfurcsábbnak azt találtam, hogy akár az üvegen, keresztülláttam rajta.

Tae Yang arca elsőnek meglepetést, majd örömöt tükrözött, de várt egy kicsit a válaszával.

- Elképzelni sem tudom, hogy mekkora erő lakozik benned valójában, hisz ez még csak egy kis töredéke az egésznek - rázta a fejét hitetlenkedve. – Nem tudom, kire gondoltál, de nagyon szeretheted, ha így előhozta belőled mindezt.

- Akkor ez most jó? – pislogtam nagyokat, miközben kinyújtottam a kezem. Nem éreztem a melegen kívül semmit sem, ahogy átszeltem a fényoszlopot, pedig azt hittem, fogok. Belőlem áradt ez a valami, mégis távolinak éreztem.

- Hogy jó-e? Csodálatos, Ama! – nevetett fel. – Most már ha elő akarod hívni az erőd, csak rá kell gondolnod arra  a személyre és tessék. Persze, ha a pecsét feltörik, nem lesz szükséged ilyen praktikára többé, képes leszel kedved szerint használni azt. Most pedig ideje nekikezdenünk az irányítás megtanulásának. Készen állsz? – egy kicsit hezitáltam, majd egy vidám mosoly kíséretében válaszoltam.

- Igen, készen !

***

Bármekkora előrelépés volt is ez, csak most következett a neheze és az igazat megvallva, nagyon fárasztó volt a délután további része. Különböző feladatokat kellett végrehajtanom, megpróbálni a tenyerembe összpontosítani a fényt, gömböt formálni belőle, de nem úgy tűnt, mintha engedelmeskedni akarna. Semmi sem akart sikerülni és ez még inkább elvette a kedvem az egésztől a végére.

Már sötétedett, mikor Tae Yang azt mondta végre, hogy mára elég lesz. Igazán elfáradtam a koncentrálásban, nehezen emelkedtem fel és nem töltött el boldogsággal, ha arra gondoltam, hogy nemsokára Nam Joonnal kell edzenem.

Bementünk a kastélyba a férfival és kaptam tőle normális ruhákat, mert végre eszembe jutott szólni neki, hogy mennyire kényelmetlen az egyenruha és amúgy sem lett volna túl praktikus szoknyában maradni. Egy fekete nadrágot és egy egyszerű, zöld pólót választottam ki a kupacból, amit Tae Yang az ágyam mellé rakott, amiben sokkal jobban éreztem magam, mint az előző szerelésemben.

- Edzés előtt szeretnél vacsorázni? – fordult felém, mikor kiléptem a szobámból az átöltözés után.

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem, nem éreztem éhesnek magam, meg aztán felkavarni sem akartam a gyomrom. – Inkább utána.

- Rendben – bólintott. – Ott jön Nam Joon, akkor én megyek is! – intett és elindult. Pár szót váltottak a fiúval, mikor egymás mellé értek, majd tovább haladt. Szinte örökkévalóságnak éreztem, míg ideért, bennem pedig csak úgy kavarogtak a gondolatok.

Megszólalni sem tudtam, mikor megállt előttem és a tekintetünk találkozott, bármennyire is elterveztem, hogy majd mindent megmagyarázok neki. Egy kis ideig némán meredtünk egymásra, de valószínűleg megunta.

- Menjünk – mondta semleges hangnemben és az arcáról sem tudtam leolvasni érzelmeket. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy nem, beszélni akarod veled, de ehelyett csak erőtlenül bólintottam. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem érdekeltem igazán, ha ilyen nyugodtan állt velem szemben. – Bemelegítésképp körbefutjuk a kastélyt, de előtte nyújtsunk, mert meg fogod húzni valamidet, ha csak úgy belevágunk – mondta útközben. Kisétáltunk az udvarra, én pedig szó nélkül követtem az utasításait és pár gyakorlat után el is indultunk.

Némán futottunk egymás mellett rideg csendben, amit csak a szaggatott légzésünk hangja tört meg. Bár nem voltam lusta ember és sokat edzettem régen, de így fáradtan nehéz volt tartani a tempót a fiúval, aki mintha direkt gyorsított volna mindig, mikor már úgy éreztem, hogy megállok. De persze nem álltam meg és ez ismétlődött újra és újra. Mikor végre körbeértünk, leroskadtam a fűbe és hagyni akartam, hogy a tüdőm megteljen levegővel és a szívverésem is normalizálódjon, de nem sok időt kaptam erre.

- Gyere, ilyenkor nem szabad megállni – közölte és már kereste is a megfelelő helyet a folytatáshoz. Maga az ördög – motyogtam magamban. Most hogy már nem csak arra koncentráltam, hogy vajon mit gondol rólam, végignéztem rajta. Egy melegítő nadrágot viselt és egy atlétát, ami alatt tökéletesen kirajzolódtak az izmai, főleg a karja látványa fogott meg és a kivillanó kulcscsontja. Kezdett zavarba hozni, hogy ennyit nézegetem mostanság a pasikat, de ez természetes ilyen korban, nem? Ah, kezdett túl sok lenni ez az egész egy napra.

- És most mit csinálunk? – kérdeztem, mikor végre összeszedtem minden erőm és odasétáltam hozzá. Egy füves területet választott ki, ahol volt elég helyünk.

- Mennyire vagy jó a közelharcban? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Egészen – vontam vállat, próbáltam lazának tűnni, bár a gyomrom görcsben állt. – Késsel is tudok bánni, ha kell – tettem hozzá, bár az jobban is ment, mint a pusztakézzel való verekedés.

- Rendben – bólintott, de a következő pillanatban már felém is ütött a jobb kezével, ha nem lett volna megfelelő a reflexem, gond nélkül arcon vág, de így még épp időben elmozdultam. – Lassú vagy – jelentette ki közel sem kedves hangnemben.

- Miért is? – kérdeztem vissza felháborodva. Hiszen kitértem az ütése elől, ezért nem tartottam jogosnak, amit mondott, a hangszíne pedig egyenesen bántott. De nem kellett volna elgondolkoznom, mert következő pillanatban a földön találtam magam leszorítva, hátrahúzott karokkal. Hihetetlen gyors volt a srác és így átgondolva, hozzá képest valóban nagyon lassú voltam.

- Ezért… - suttogta a fülembe. Kezdett fájdalmassá válni a szorítása, de nem akartam mutatni, ezért inkább megpróbáltam kiszabadulni, de mindhiába, erősebb volt nálam. Más eszközhöz kellett folyamodnom, ezért oldalra rúgtam egyet, eltalálva a lábát, mire kibillent az egyensúlyából, valószínűleg nem számított rá, és egyenesen rám zuhant. Nagyot nyögtem, mert nem volt könnyű és egy kicsit meg is fájdult a kezem.

- A francba… ez rosszul is elsülhetett volna! – mászott le rólam nagy nehezen, mire fellélegeztem. – Kitörhetett volna a csuklod, ha úgy esem rád! Meg kell tanulnod úgy megvédeni magad, hogy közben ne tegyél kárt magadban, mert ez így nem lesz jó - hadarta idegesen, mire nagyot sóhajtva felültem, ő is ebben a pozícióban volt. – Jól vagy? – kérdezte már kicsit kedvesebb hangon, mire csak bólintottam, bár a csuklom valóban nagyon fájt, de megnézni se mertem, nehogy elkezdjen veszekedni velem.

- Mutasd! – vonta össze a szemöldökét, mire nagyokat pislogtam. – Ne felejtsd el, hogy tudok a gondolataidban olvasni! Ma elhatároztam, hogy nem teszem többé, és az előző percig tartottam is magam hozzá, de biztos voltam benne, hogy hazudsz nekem, szóval mutasd meg a csuklód végre!

- Oké… - nyújtottam felé a kezem. Annyira kimerültnek éreztem magam, hogy képtelen voltam ellenkezni.

- Jól van, nem vészes… - tapogatta meg óvatosan, de nem fájt szerencsére, inkább csak az, amikor megmozgatta. – Nem duzzadt meg, valószínűleg meghúztad.

- Igen – kaptam ki a kezéből az enyémet, mert kezdett zavarni az érintése.

Csend telepedett közénk és én semmiképp nem akartam megtörni, mert mit is mondhattam volna ebben a helyzetben.

- Szeretnéd folytatni? – szólalt meg végül ő, bár elsőnek nem érettem, hogy mire gondol, de aztán leesett, hogy az edzésre.

- Igen, azt hiszem, futhatnánk még egy kicsit. Ne erőltessük most ezt inkább… - álltam fel és leporoltam a nadrágom. Meg sem várva őt, elindultam körbe, és ahogy csak bírtam futottam. Ahhoz képest, hogy milyen fáradt voltam percekkel ezelőtt, most mégis elég jól bírtam a tempót. Kezdett felszabadítani, úgy éreztem, hogy ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt, annál kevesebb gond vesz körül.

Annak ellenére, hogy reggel magabiztosan kijelentettem, hogy kedvelem a srácot, most nem tudtam megmondani, hogy mit is érezk valójában iránta. A szívem hihetetlenül zakatolt és menekült volna ebből a csapdából, amibe beleesett.

- Héé… - ért be. – Ne erőltesd meg magad, az nem segít.

- Honnan tudod? – lihegtem és megpróbáltam lehagyni, bár teljesen sikertelenül.

- Adok neked időt – lassított le, én pedig kénytelen voltam utánozni, ha kíváncsi voltam arra, hogy mire gondol, majd megálltunk.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem felé fordulva, nehezen kinyögve a szavakat, hisz alig kaptam levegőt.

- Úgy – nézett egyenesen a szememben. -, hogy tudom, hogy most egy kis időre van szükséged. Valószínűleg összezavartalak tegnap, ezt sajnálom. Nem tudom, hogy mi van közted és Ho Seok között, ezt neked kell eldöntened. Ha azt akarod, hogy eltűnjek az életedből, csak mondd a szemembe és elmegyek. Gondolkozz el ezen! – hajolt egészen közel, majd beletúrt a hajamba egy mosoly kíséretében és faképnél hagyott.

Ma már ez volt a második alkalom, mikor egyedül maradtam a nyakamba zúduló gondolatokkal és az érzelmeimmel. Nam Joon mosolya szinte beleégett a retinámba, pontosan láttam magam előtt azokat a kis gödröket, a formás ajkait és az összeszorított szemeket…

- Elég, Ama! – szóltam magamra, mert ez nem segített kicsit sem.

Nem akartam semmit már, egyszerűen csak bezuhanni az ágyba és aludni egy jót, ezért egyenesen a szobámba mentem az udvarról. Szerencsére csak olyanokkal találkoztam útközben, akiket nem ismertem, és mivel most köszönni sem volt erőm, a földet néztem végig. Nagyon reméltem, hogy azon a folyosón sem fogok összefutni olyannal, akivel nem kéne, és szerencsém is volt most az egyszer.

Gyorsan lefürödtem az erőmhöz mérten, és átöltöztem a pizsamának szánt ruhába, mert ugye nem csak azt kaptam, ami rajtam volt.

Nagyon jólesett belesüppedni az ágyba és állig beburkolózni, ahogy puha melegség vett körül, lassan ellazultak az izmaim. A csuklóm fájdalma baljósan emlékeztetett a nemrégi jelenetre, bármennyire is nem akartam rá gondolni. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy magával ragadjon az álom, de még egy gondolat szöget ütött a fejembe…

Azt akartam, hogy mindkét srác hagyjon békén, igaza volt Nam Joonnak, időre volt szükségem.