Bittersweet

Bittersweet

Finom, vanília illat lengte körbe, mikor alkalomadtán elszívott egy szálat a kedvenc cigarettájából. Nem hordott melltartót soha és nem nézett hátra egyszer sem. Afféle ,,a holnapnak élek” típusú ember volt.

Szeretkezés közben volt a legszebb, utána pedig a legboldogabb. Mindig nevetett, ok nélkül és hosszan.

Néha, mikor közel engedett magához, meghallgattam a szíve dobogását. Olyankor, még ha csak egy pillanatra is, de úgy éreztem, hogy miattam ver olyan hevesen.

Nem szerette a telet, mert elszomorította. Úgy gondolta a lelke egy főnixmadár, aki ilyenkor pihen, de tavasszal feléled hamvaiból.

Azon a napon is pont ezt mondta nekem.

Óriás pelyhekben hullott alá az égből a hó és olyan sűrű köd volt, hogy az ember az orráig se látott el. Minden lépést meg kellett fontolni , de ő könnyedén lépkedett a jeges járdán.

Hosszú, vörös kabátot viselt egy fekete nadrágot és barna, bőr csizmát. A sapkáján összegyűltek a pimasz kis pelyhek és olvadozni kezdtek, majd beszívta őket az anyag. Azt kívántam bárcsak én is hópehely lennék, hogy eggyé váljak vele.

A sálja rózsaszín volt, csak amúgy hátrahajította, nem igazán szerette, de hajlamos volt nagyon megfázni, ezért hordta.

Lemaradtam tőle, így láthattam minden mozdulatát és ezzel, még ha csak egy kicsit is, de boldogabbnak éreztem magam.

Ő soha sem volt igazán az enyém. Ő senkié sem volt.

Megállt és egy ideig némán meredt maga elé. Nem tudtam ezt mire vélni, kicsit megijedtem ezért odasiettem- Ő azonban rohanni kezdett és én is utána.

Kétségbe esetten futottam, a hideg levegő marta a torkom és égette a tüdőm. De mindhiába, mert nem értem utol, a lábaim cserbenhagytak, az alakja pedig egyre csak halványodott.

Egyszer csak eltűnt a szemem elől teljesen, bármerre is néztem, csak a sűrű, fehér köd ölelt körbe. Nehezen vettem a levegőt és a térdemre kellett támaszkodnom, próbáltam kicsit kifújni magam.

Féltem.

Annál a hídnál leltem rá, ahol elsőnek találkoztunk. A víz hullámzását figyelte üveges tekintettel a járda széléről. Autók száguldottak el mellette, de ő ügyet sem vetett rájuk.

- Hé, ez nem volt szép! – szűrtem ki a fogaim közt nagy nehezen, mert még mindig nem kaptam rendesen levegőt, az oldalam is erősen szúrt. Nem felelt, ezért közelebb mentem és megráztam a vállát, de erre sem reagált. A szívem hirtelen elszorult és könnyek gyűltek a szemembe.

- Hé, én vagyok az, Nam Joon! – ráztam meg újra, de mindhiába. Meg sem mozdult, semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallana. – Naaa, válaszolj már!! Kérlek válaszolj már! – üvöltöttem, miközben egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik és reszketni kezdtem. Volt valami furcsa érzés a gyomromba és valamiféle balsejtelem, ami nem hagyott nyugodni.

Felnézett rám végre, de amit az arcán láttam, az még jobban elszomorított. Mosolygott, de úgy, hogy azt éreztem, hogy a szívem menten szétszakad.

- Tudod, Nam Joon, meg akarok halni. Élni fáj. – súgta halkan, majd kitépte magát a kezeim közül és megint lélekszakadva rohanni kezdett. Utánakaptam, de már csak a hűlt helyét markoltam, és a lendülettől felcsúsztam a jégen. Nagyon fájt az esés, mert a jobbkaromra zuhantam, ami valószínűleg el is tört.

De amit azután hallottam, az ennél sokkal jobban fájt. Fékcsikorgás, óriási puffanás, sikoly, üvöltés szállt a téli fagyos levegőben.

Az ereimben meghűlt a vér és életemben először imádkozni kezdtem. Imádkoztam, hogy ne ő legyen az.

De tudtam.

Az óriási hópelyhek lassan szállingóztak lefelé ügyet sem vetve a tragédiára és belepték a zokogástól rázkódó. összegömbölyödött testem.

***

Rögtön szörnyet halt. A kamion olyan erővel és sebességgel ütközött neki, hogy esélye sem volt a túlélésre.

Öngyilkosság. Így könyvelték el és én ezt a szót mindennél megalázóbbnak találtam számára. Ő ennél többet érdemelt. A döntés, én csak így hívtam magamban, amit egy szárnyaszegett angyal hozott.

A karomban a csont összeforrt az idő múltával, de a szívem soha.

Néha a magányos téli estéken hallottam a csilingelő kacaját és éreztem a vanilliás cigarettát, amit annyira szeretett.

De ez az illat más volt, ez olyan keserédes.

Hopelessly - 5. fejezet

Hopelessly - 5. fejezet

Gyorsabban telt az idő, mint ahogy számítottam rá, ezt elég jól érzékeltette az egyre szürkülő ég és a lemenő Nap is. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy semmi hasznosat nem sikerült kiderítenem, bár körbejártam a környéken és felmértem a pusztítás mértékét és kiterjedését, de nem sokra jutottam. Azt pedig nem tartottam túl jó ötletnek, hogy kérdezősködjek. Egy fiatal lány egyedül, még ha nem is vagyok az a fajta, akit félteni kéne, nem túl jó felállás.

Lehetett ez akár egyszerű példastatuálás is, hisz nem egyszer hallottam történeteket Shi Hoo-tól, hogy miként csapott le a gazdag réteg a Peremvidék lakosaira. Mégis valami azt súgta, hogy szó sem volt ilyesmiről. Mi oka lett volna ekkora pusztítást végezni bárkinek is?

Egy valamit tudtam biztosan, azt, hogy elsőnek a mi házunkat égették le, a többit csak azután, hogy elmentem a roncstelepre. Talán ez azt jelentette, hogy mi voltunk a fő célpont és a körülöttünk lévők csak rosszkor voltak rossz helyen? Vagy egyszerűen velünk kezdték? Annyi kérdés, de válasz egy sem…

Már kezdtem igazán reményvesztetté válni, mikor is egy beszélgetés részletei ütötték meg a fülem. Úgy éreztem, muszáj, hogy közelebb menjek, így elindultam a hangok irányába.

- Baromság …nem… életbe… - sajnos még mindig csak hangfoszlányokat hallottam, ezért még közelebb merészkedtem, de félő volt, hogy lebukok. De a bokor mögül végre tisztán hallottam és láttam a két férfit. A jobboldalon álló alacsony volt és köpcös, míg a másik magas és nagyon vékony.

- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de akkor is így történt! Higgy nekem! Az a tag feltűnt a semmiből és mindent felégetett. – gesztikulált hevesen az alacsony és látszott, hogy régóta tart már ez a vita.

- Ne nézz már hülyének! Te most komolyan azt akarod bemesélni, hogy egy csuklyás tag megjelent az égből, és egy intéssel felégette azt a házat, majd mikor nem találta azt a luvnyát, az egész környékkel ezt tette? - üvöltött idegesen. A szemeim kétszer akkorára nőttek és éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Ez az egész… miattam történt? Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, de figyelnem kellett továbbra is.

- Így történt, tesó.– vont vállat a másik. Látszott rajta, hogy nagyon biztos az igazában.

- Tudod, kivel szórakozz! – húzott elő egy kést a zsebéből a magasabb és fenyegetően tartott a másik felé.

- Héé, tesó ezt nem kéne! – kezdett az irányomba rohanni és egy pillanat alatt meghűlt bennem a vér. Ha most itt találnak, az biztos, hogy én húzom a rövidebbet, de ha rohanni kezdek, akkor észre fognak venni és utánam erednek. Mit kéne tennem?

A férfi egyre közelebb ért és szinte célirányosan felém tartott, közben be nem állt a szája és kegyelemért könyörgött. Már majdnem odaért hozzám, mikor egy tenyér tapadt a számra és hirtelen hátrarántottak. A két férfi úgy rohant el, hogy észre sem vettek minket. Nem sok jót néztem ki ebből a helyzetből, mert az üldöző még mindig nagyon ideges volt, pedig a köpcösnek minden bizonnyal igaza volt.

Mikor pedig elég távol értek, elhúzódtam a megmentőmtől és szembefordultam vele, de nem igazán akartam hinni a szememnek.

- Te hogy kerülsz ide? – nyögtem ki csupán ennyit, többre nem futotta.

- Csak épp erre jártam. – vigyorgott teli szájjal, bennem pedig rögtön felment a pumpa. Ez az idióta srác tényleg nagyon kikészített, ezen az sem segített, hogy megint neki köszönhettem az életem.

- Meséld be másnak! – pattantam fel és csípőre tettem a kezem. Próbáltam fenyegetően nézni rá, de nem tudom, hogy mennyire sikerült. – Ki vele!

- Nők… - állt fel ő is. Szépen, lassan leporolta magát, addig hozzám se szólt. – Tudod, biztos voltam benne, hogy meg sem próbálod majd betartani, amit nekem ígértél és ezért… - lépett hozzám közel, ami arra késztetett, hogy hátráljak egy lépést. Erre csak még jobban vigyorgott és szinte az arcomba hajolt. Bosszantó! Az pedig még jobban, hogy ennyire kiszámítható voltam a számára. – Ezért úgy döntöttem, jobb, ha szemmel tartalak és vigyázok rád. – vont vállat. Mi ez az állandó vállrángatás? Én komolyan nem értem ezt az embert.

- Ki mondta, hogy vigyázni kell rám? Amúgy is éjfélig még van idő… - tártam szét a kezem.

- Van pár óra, ez igaz. – bólintott, majd az arcán ravasz mosoly jelent meg. - De őszintén, te azt hitted, hogy hagyom, hogy egyedül sétálgass? Végig a nyomodban voltam. – erre aztán tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak. Ez azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, hogy valaki követ, de eszem ágába sem jutott, hogy ez a barom az. Nem vagyok ennyire életképtelen, a francba is, hogy ne lehessen pár órára magamra hagyni! Bár igaz, hogy jól jött, hogy itt volt az előbb. Amúgy is van jobb dolgom, mint hogy ezen bosszankodjak.

- Te is hallottad, ugye? – fordultam végül hozzá kissé higgadtabban.

- Igen. – bólintott, közben összefűzte a kezeit a mellkasánál és az eget kezdte el bámulni. Hát milyen ez már? Velem társalog, közbe meg az eget nézi… Komolyan mondom…

- És? – próbáltam finoman célozni arra, hogy a véleményét kérem.

- Figyelj - sóhajtott mélyet. – ,nem mondhatok semmit. Ha meg akarod tudni, magadnak kell mindent kiderítened. Sajnálom. – halkult el a végére. – De - nézett egyenesen a szemembe és ekkor azt kívántam bárcsak megint az eget bámulná. – ,segítek ezen kívül mindenben és a srácok is.

- Ez azt jelenti, hogy te tudod, hogy mi ez az egész? – csattantam fel. – De mégsem mondasz semmit? Hogy lehetsz ilyen utolsó… - szűkült össze a szemem résnyire. – Na, várjunk csak! Mi van, ha neked is közöd van hozzá? Na, nem… - kezdtem el hátrálni, majd hirtelen megfordultam és teljes erőmből futni kezdtem. Sajnos nem sokat értem el vele, mert egy szempillantás alatt előttem termett és a karjai közt találtam magam. Erőteljesen ragadta meg a vállam és az egyik fának nyomott. A szívverésem az egekbe szökött és reszketni kezdtem, mégis kemény és maró szavak hagyták el a számat.

- Miért nem öltetek meg rögtön engem is? Minek kellett játszani itt a hőst? – üvöltöttem és hiába próbáltam szabadulni a szorításából, erősen tartott.

- Ne légy hülye, Ama! – hajolt az arcomba, láttam, hogy szétveti az ideg. – Ha meg akartalak volna ölni, nem gondolod, hogy már rég megtettem volna? Láttad az erőm és hidd el, ennél sokkal többre vagyok képes. Most még gyenge vagy és minden erőd el van fojtva, elég könnyű lenne… - hagyta abba egy pillanatra és a szemeit lehunyta. Nagy levegőt vett és nyugodtabban folytatta. – Aki felelős ezért, az egy közös ellenség. Ennyi legyen elég egyelőre, oké? – csak bólintottam. Kezdtem elég kellemetlenül érezni magam, ráadásul úgy éreztem, hogy megbántottam. Elengedett és hátrált is pár lépést szerencsére, én pedig fellélegeztem.

- Ne haragudj! Csak ez egy elég érzékeny téma számomra. Nem kellett volna így kirohannom.

- Semmi baj. – sóhajtottam mélyet. – De te mit tennél a helyemben? Bíznál bárkiben is? Kétlem. Teljesen egyedül vagyok. Az apám halott, érted? – fúlt el a végére a hangom és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Talán most mondtam ki először ezt a szót és jobban fájt, mint ahogy az képzeltem volna.

- Nem vagy egyedül. – rázta a fejét. – De sajnos, mi sem, gyere gyorsan erre! - intett jobbra és én gondolkodás nélkül követni kezdtem őt. Valamiképp kezdtem megbízni ebben a nagyon szeszélyes fiúban.

Elkapta a kezem és húzni kezdett, nem értettem, hogy miért, hisz magamtól is mentem utána. De egy idő után minden összemosódott körülöttünk és szédülni kezdtem. Eltűntek a fák, a bokrok, minden, csak a fekete ég maradt. Le akartam hunyni a szemem, valamiképp megnyugtató volt ez a hely. Itt akartam maradni. Kirántottam a kezem Ho Seokéból és hagytam, hogy zuhanyjak.

Olyan volt, mintha már sohasem érnék földet, csak zuhantam és zuhantam. Nem ordítottam, nem kapálóztam, hanem elengedtem magam és még a szemem is lehunytam. Olyasfajta nyugalom ölelt körbe, mint mikor az ember haza ér. Tényleg haza.

Aztán mégiscsak földet értem, de nem fájt semmim, mintha csak egy óriási ruhakupacra zuhantam volna. Lassan nyitottam ki a szemem és egy pillanat alatt elállt a lélegzetem.

Egy végtelen zöld mezőn voltam, ami tele volt szebbnél szebb virágokkal, vidáman táncoló pillangókkal, apró méhekkel és megannyi madárral, akik édesen csiripeltek. Kellemes illatok terjengtek és az ég tündéri kék volt.

Felálltam és mélyet szívtam a friss levegőből. Apró mosolyra húzódott a szám és fordultam egyet. Délre óriási erdő húzódott, sötét és dús lombú fák alkották, amik fenségesen nyújtózkodtak az ég felé. Mögötte a távolban hosszú hegylánc húzódott, de még ide is látszottak a veszélyesnek tűnő csipkés hegyormok.

Keleten még hosszan folyatódott a mező, de a távolban, mintha valamiféle óriási fal magaslott volna.

Nyugatra és keletre egy-egy folyó szelte át a vidéket.

- Ilyen hely a világon sincs! - nevettem fel. – Túl szép, hogy igaz legyen. Biztosan csak álmodom. Milyen kár. – beszélgettem el magammal. Elindultam jobbra az egyik folyóhoz, mert kissé szomjasnak éreztem magam. A víz kristálytisztán csillogott a napfényben, látni lehetett az alján lévő kavicsokat és a fürgén úszó halakat.

- Talán ilyen volt a valódi világ a háborúk előtt? – méláztam el, miközben belemertem a tenyerem a vízbe és a számhoz emeltem.

- Ilyen volt a te világod, a háború előtt. – szólalt meg egy kísérteties hang a hátam mögül. Én pedig villámgyorsan megfordultam, még a víz is kicsorgott a kezeim közül, de mindhiába, senki sem volt mögöttem.

- Ki az? Van itt valaki? - forogtam körbe-körbe.

- Hát nem tudod, ki vagyok? – szólalt meg újra és megborzongtam. Jéghideg és metsző volt a hangja, olyan, amilyen nem tartozhatott jó emberhez. Felnevetett és az egész vidéket betöltötte a kacaja, még az ég is hirtelen beborult. Viharfellegek gyülekeztek és dörögni, villámlani kezdett. A szél egyre erősebben fújt és össze kellett húznom magam, szörnyen fáztam, szinte reszkettem.

De még is ki ő és hol van?

- Még találkozunk, Amália! – kuncogott gonoszan, és csettintés hangja szállt el a mező felett a széllel, majd egyszerre minden eltűnt.

***

Lihegve keltem fel és bele tellett pár percbe, mire felfogtam, hol is vagyok. A legmeglepőbb az volt, hogy egyáltalán nem dühített, hogy itt vagyok, inkább pont, hogy megnyugtatott. Valószínűleg Ho Seok hozott ide, miután…

Nem emlékeztem. Lehunytam a szemem és összpontosítottam, de semmi. Nem rémlett, hogy mi történt azután, hogy rohanni kezdtünk Ho Seokkal valakik elől.

A gyomrom összeszorult és nem csak az éhség miatt. Biztos voltam benne, hogy valami olyat felejtettem el, ami igenis fontos volt. De akkor miért nem voltam képes felidézni? Egyre kísértetiesebb volt körülöttem minden, több állt a háttérben, mint amit józanésszel felfoghattam. Ahhoz pedig kétség sem fért, hogy összefüggésben állt ezzel a pár sráccal minden.

- Varázslat. – ízlelgettem a szót. AZ életem fenekestül felfordult, teljesen kisiklott a normál kerékvágásból és azt hiszem, egy dolgot tehettem csupán…

Hinnem kellett nekik és bennük, ha tudni akartam, hogy mi ez az egész.

- Ki fogom deríteni, hogy mi történt, apa! És azt is, hogy miért miattam… - határoztam el magam.

Kimásztam az ágyból, de ekkor erőteljesen rám tört az éhség, ezért elindultam megkeresni a fiúkat. Az ajtóig csoszogtam és kinyitottam, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy áll mögötte valaki.

- Szia, Ama! – mosolygott rám Nam Joon.

Hopelessly - 4. fejezet

Hopelessly - 4. fejezet

Hangokat hallottam észak felől, ami rögtön magamhoz térített és sietős léptekkel elindultam a sövény mögé bújva, hogy takarásban legyek. Nem volt kedvem összefutni az őrjárattal, ami az itteni békét volt hivatott fent tartani. Bár én inkább egy olyan félkatonai szervnek láttam, ami a terrort és az elnyomást képviseli. Ha pedig valaki betévedt ide, azt gondolkodás nélkül lelőtték.

Negyed óra sem kellett ahhoz, hogy a kerítésen kívül legyek. Próbáltam feltűnés nélkül és gyorsan mozogni a lehetőségekhez mérten.

Ahogy egyre jobban szakadt az eső, úgy fáztam én is jobban, de eszem ágában sem volt behúzódni valahova. Óvatosnak kellett lennem, hisz nem tudhattam, mikor futok össze olyanokkal, akikkel nem igazán kellene, mint azokkal a fickókkal a roncstelepen. Persze az sem vonzott túlzottan, hogy beteg legyek, de nem igazán volt, hol felmelegednem.

Nem volt hová hazamennem és egy részem bánta, hogy ott hagytam azt a helyet, bár semmi értelme nem lett volna már visszafordulni. Felötlöttek bennem Nam Joon szavai és rájöttem, hogy volt igazság abban, amit mondott. Nem volt otthonom, hol aludnom, mit ennem, de egy valamim túlmutatott ezeken, és ez a bosszúvágy volt.

Talán ha végzek azokkal, akik ezt tették, jobb lesz? Ez és ehhez hasonló kérdések keringtek a fejemben, de nem igazán akartam megválaszolni őket, mert addig sem kellett szembenéznem a rideg valósággal.

Egyre jobban vacogtam és elkezdtem magamban füstölögni. Nyűgös és gyenge voltam, és elegem volt már az egész világból, de csak a második helyre soroltam jelen pillanatban önmagam.

Egyfolytában azon járt azon eszem, hogy hol tudnám meghúzni magam, míg eláll az eső és nagy nehezen az emlékeimből előhúztam egy helyet. Mindig akkor jártam oda, mikor egyedül akartam lenni, bár az utóbbi években ez nem igazán fordult elő, ezért csak remélni tudtam, hogy még megvan. Elég mélyen volt az erdőben és ide már épeszű ember nem tette be a lábát a sok vadállat miatt, de én valahogy nem féltem itt, épp ellenkezőleg. Egyenesen megnyugtatott.

Ha lehetséges, még gyorsabb tempóra váltottam és mindig arra mentem, amerre nem hallottam semmi neszt vagy gyanúsat. Így szerencsére nem futottam össze senkivel, de a távolban sötét alakokat pillantottam meg.

 Az oldalam már szúrt és nehezen szedtem a levegőt is, a szám pedig egyre jobban kiszáradt. Nem volt más választásom, ezért hát az egyik helyen összegyűlt esővízből ittam egy keveset.

Őszintén örültem, mikor végre megláttam a kis fatákolmányt. Nem volt könnyű észrevenni, hisz jól benőtte a gaz, de pont ez volt a jó benne, hogy tökéletesen el lehetett rejtőzni. Még az állatok sem leltek rá. Nagy nehezen bemásztam és félve néztem körül, de pont olyan volt, mint évekkel ezelőtt vagyis szerencsére senki sem találta meg és foglalta el. Kissé poros és pókhálós volt, de ez érdekelt most a legkevésbé, a sötétben pedig amúgy sem láttam.

Legjobban annak örültem, hogy mivel jól benőtték a növények, bent rekedt a meleg levegő és kellemes idő volt. Bár csak a vizes ruhák levetése és a pokrócba bújás után kezdtem felmelegedni.

Volt itt pár dolog, amit – hát, ha szép, ha nem – összelopkodtam még annak idején. Egy egész meleg pokróc, egy öltözet ruha és szárított növények egy takaróhuzatba tömködve, ami ágyként funkcionált.

Most is épp azon feküdtem összehúzva magam egész picire, de nem állt szándékomban aludni, csupán felmelegedni, így vártam. Lehunytam a szemhéjaim, de rögtön szívfájdító képek jelentek meg előttem, így inkább csak bámultam a sötétbe.

A gondolataim persze ezerfelé cikáztak, mert fogalmam sem volt, hogyan is deríthetném ki, hogy mi is történt pontosan. Nem tudtam, hogy miképp foghatnék hozzá, merre kéne elindulnom. Mindenesetre vissza kellett mennem arra a helyre, még akkor is, ha nem éreztem magam késznek rá.

A nagy gondolkodásban akaratom ellenére sikerült egy picit elszunnyadnom, de szerencsére nem sokáig, így mikor felkeltem, még nem virradt. Nagy nehezen kimásztam a nem túl kényelmes ágyból és nagyot nyújtózva sóhajtottam egyet.

Gyorsan felvettem a váltás ruhát, ami elég büdös volt őszintén szólva, de nem volt mit csodálkozni rajta, hisz elég régóta állt már itt. Az egyenruha amúgy is elég feltűnő viselet lett volna, és ha utánam indultak azok a fiúk, akkor könnyedén a nyomomra bukkanhattak volna – nem beszélve arról, hogy még csorgott is belőle a víz.

Reméltem, hogy egyszerűen elfogadták, hogy eljöttem és nem keresnek, mert ha igen, akkor nagy bajban voltam. Nem akartam, hogy megtaláljanak és elvigyenek megint, csak akadályoztak volna, bármennyire is kedvesek voltak velem. Mondjuk a félelmetes erejük, vagyis hát még csak Nam Joonét láttam, segítségemre lehetett volna, de egyedül akartam elintézni. Az én dolgom volt, csak rám tartozott.

Így maradtam a rongyos ruháknál és egy kissé össze is kentem magam, ami olyan megszokott érzéssel töltött el.

Az eső szerencsére már csak szemerkélt és bár nagy volt a sár, de szívesen merészkedtem ki, nem kellett félnem egy erősebb megbetegedéstől.

Sohasem volt ilyen nehéz még egyetlen lépést sem megtenni, mint most. Mintha a lábaimra ólomsúlyokat kötöztek volna és így várnák, hogy fussak. De ami visszahúzott, az valójában a szívem volt, ami oly nagyon sajgott már csak a gondolatra is, hogy „haza megyek”. Szembe kellett néznem magammal és a helyzettel, ezért csak mentem tovább, bármennyire fájt is.

A füst szag már messziről megcsapta az orrom és még láttam felszállni pár halvány csíkot is. Talán ez a nagy eső sem volt elég, hogy teljesen eloltsa a tüzet?

A látvány, ami fogadott, még az elképzeléseimen is bőven túl mutatott, és egy pillanat alatt a földhöz vágott. Bár az elmém óvatosságra intett, tudtam, hogy el kéne rejtőznöm és lopva megközelíteni, de nem ment. A lábaim egyenesen vittek előre és mintha a világ megszűnt volna körülöttem létezni, csupán a romhalmazt láttam, amivé lett a szánalmas kis otthonom.

Még ennyi idő, és ilyen nagy eső után is ömlött belőle a forróság és valóban füstölgött néhol egy-egy parázshalmaz.

Az ajkaim szóra nyíltak, de végül nem mondtam semmit, csupán leroskadtam és a kezemre hajtottam a fejem. Bár egy kis hang óva intett, de most nem foglalkoztam vele, nem érdekelt semmi sem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, talán csak percek, vagy órák, bár felőlem napok is lehettek volna, mert mozdulni sem bírtam. A gondolataim bővizű folyóként áramlottak át a fejemen, az egyik pillanatban még ezt gondoltam, de a következőben már teljesen mást. Aztán már semmit sem.

***

Az érintés villámcsapásként ért, legalább is akkorát ugrottam, mintha tényleg belém csapott volna egy. Apa volt az, ott állt nem messze tőlem és mosolygott rám, mint mindig. Kócos haja a szemébe lógott, de őt ez sohasem zavarta. Minden olyan volt, mint mikor utoljára láttam, még a ruhája is.

Én csak hitetlenül ráztam a fejem, meg akartam szólítani, de nem jött ki hang a torkomon. Egyre erősebben próbálkoztam, de mindhiába, nem tudtam semmit sem mondani. Ekkor felálltam és közeledtem felé, de erre halványodni kezdett, mikor pedig utánakaptam, eltűnt teljesen.

Eltűnt újra…

A szemeim hirtelen kinyíltak, kapkodva szedtem a levegőt és teljesen össze voltam zavarodva. Aztán rájöttem, az egész csupán álom volt. Ő nem volt itt, és talán már nem is lesz többé, ez pedig megrémített.

Csupán ekkor néztem körül és a tény, hogy tényleg nem voltam egyedül, legalább annyira megijesztett. Egy alak állt nekem háttal és tulajdonképp semmit sem láttam belőle, csak egy fekete foltot. Óvatlan voltam és ostoba, most pedig igazán nagy pácban voltam. Mi történik velem? Ezelőtt soha sem voltam ilyen figyelmetlen, a régi Ama nem követett volna el ekkora hibát. Csalódnom kellett újfent magamban.

Lassan és csendben felemelkedtem és megpróbáltam elslisszolni, de a hangja megállított.

- Nem ajánlom, hogy lelépj. – jelentette ki kimérten. Rögtön tudtam, hogy ki áll ott és azt is, hogy nagyobb hibát vétettem, mint gondoltam. Sokkal nagyobbat.

- Miért jöttél utánam, Ho Seok? – csúszott ki a számon az első dolog, ami az eszembe jutott.

- Te pedig miért szöktél el? – fordult végre szembe velem és a tekintetéből most nem sok jót olvastam ki. Nem festett túl bizalomgerjesztően. – Ja, és az is érdekelne, hogy hogy a fenébe sikerült?

- Hát nem egyértelmű, miért? – mutattam a hátam mögé, kifújva egy nagy adag levegőt. – Tudnom kell, hogy mi történt, ezt nektek is meg kell értenetek! Nem mintha magyarázattal tartoznék neked… - néztem félre, mert már nem bírtam tovább állni a tekintetét. Hirtelen mellettem termett, amitől a vér is megfagyott az ereimben. Ezt mégis hogyan…?

- Van egy ajánlatom számodra, Ama. – hajolt a fülemhez, aminek köszönhetően hirtelen nagyon melegem lett, pedig közel sem volt jó idő. Mereven bámultam a talajt és semmi pénzért sem néztem volna fel. – Nem rángatlak most azonnal vissza magammal, hanem hagyom, hogy körülszaglássz itt. A többiek semmit sem fognak megtudni, de…

- De? – nyeltem nagyot előre félve.

- Éjfélkor eljövök ide érted, és te egyetlen egy zokszó nélkül követsz. – hajolt el. – Illetve adsz egy esélyt nekünk.

- Még mit… – csattantam fel és végre ránéztem, de a mosolya valamiképp megnyugtatott. - Nem tudom. – mondtam csak ennyit végül. Az előbb még rá se mertem volna nézni, most pedig elengedni voltam képtelen a tekintetét. Azt hiszem, kezdek begolyózni.

- Gyorsan dönts! Magadtól veszed el az időt. – tárta szét a kezeit színpadiasan. - Ha pedig elfelejtettem volna mondani, ha nemet mondasz, akkor is magammal viszlek, csak abban nem lesz köszönet. – vont vállat, mint akinek teljesen mindegy, de egy csibészes mosoly ott bujkált a szája szegletében, ami arról árulkodott, hogy igenis élvezi a helyzetet. Komolyan az őrületbe kergetett ez az alak.

- Rendben. – adtam be a derekam némi mérlegelés után. Így legalább nyertem egy kis időt és miután körülnéztem itt, jól elrejtőzőm. Úgysem fog megtalálni, nem adom meg neki ezt az örömöt.

- Akkor ezt megbeszéltük. Légy szavatartó! Ha megszeged, jössz nekem eggyel! – fenyegetett meg az ujjával.

- Jó-jó! – legyintettem, mert egyáltalán nem érdekelt a dolog, csak arra vártam, hogy elmenjen és leléphessek. Tudtam, hogy úgyis megszegem, még ha egy kicsit bűntudatom is lesz. Egyszer csak elkapta a kezem és morgott valamit az orra alatt.

- Héé! – hiába próbáltam kihúzni a kezem az övéből, nem engedte, mikor pedig végre eleresztett a kézfejemen egy furcsa jel jelent meg, amit még sohasem láttam. – Ez meg mi a jó büdös…? – kezdtem el dörzsölni, de nem akart eltűnni.

- Az nem fog lejönni! – nevetett fel. – Ez egy pecsét, hogy betartsd a szavad. Tehát ha megszeged az egyességünk, majd cserébe kérek tőled valamit, csupán feloldom ezt, te pedig önként és dalolva teljesíted azt.

- Miii??! – tágultak óriásira a szemeim. – Ez egyáltalán nem igazságos. Mit képzelsz, te kis…

- Éjfélkor! – tűnt el egy szempillantás alatt és újra néma csend vett körül.

Egy kicsit megrémisztett az, amit mondott. Eszem ágában sem volt neki engedelmeskedni, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a pecsét, ami a kézfejemen virított, tényleg képes arra, amit mondott. Ha pedig ez így volt és véletlenül megtalálna, miután lelépek, akkor nekem végem. És ha valami perverz dolgot akar, vagy épp ki tudja? Nem és nem! Nem találhat meg semmiképp, esélyt sem adok rá. Amúgy is másra kellett koncentrálnom tulajdonképp.

Valami nagyon gyanús volt itt, de nem tudtam rájönni, mi lehet az…

Körbejártam a házat és átvizsgáltam azt a részt, ahová be tudtam menni, de sehol nem találtam testet, esetleg csontokat, semmi nyoma sem volt, hogy volt bent valaki, mikor leégett. De volt egy rész, amit nem tudtam megközelíteni sem és ott még lehetett akármi. Valami mégis azt súgta, hogy apa nincs itt, és nem is volt, mikor ez az egész történt, de nem tudtam teljesen megbizonyosodni róla.

Ahogy a gondolataimba merültem, hirtelen hasított át a tudatomon a tény, hogy mi volt olyan gyanús. A csend volt az, ami nem hagyott nyugodni. Túl nagy volt a csend, félelmetesen nagy.

Lassan fordítottam körbe a fejem és nem akartam hinni a szememnek, meg is dörzsöltem picit, de ugyanaz a látvány fogadott, ami elsőre is. A fák eltűntek, a házak romokban hevertek és minden olyan kihalt volt. Ezt mégis hogy-hogy nem vettem észre, mikor idejöttem?  Ennyire figyelmetlenné váltam vagy épp tényleg el fog menni az eszem? Az egész csupán egy illúziónak tűnt, ami a következő pillanatban már el is illanhat.

Egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság, tudnom kellett, hogy mi folyik itt, több volt a háttérben, mint amit sejteni mertem. Viszont az ösztöneim azt súgták, hogy ennek még nincs itt az ideje, és hogy jobb, ha most elmegyek. Ezt az is alátámasztotta, hogy furcsa neszekre lettem figyelmes. Meglehetősen gyorsan hagytam el a helyet, de óvatosan és megfontoltam haladtam, azt is figyelve természetesen, hogy nem-e követ valaki. Fordulókat, kerülőutakat választottam, de szerencsére senki sem volt a nyomomban.

Nem kaptam túl sok időt és egyelőre nem is mehettem vissza, így patt helyzetbe kerültem.

Elrejtőztem hát és próbáltam összeszedni a gondolataim, mindent, ami mostanság történt, de semmi racionális választ nem találtam a történtekre. Egy részem pedig azt súgta, hogy ezek a fiúk vezetnek majd el a megoldáshoz, de ezt gondolatot elhessegettem magamtól.

Az éjfél pedig csak egyre közeledett…

Hopelessly - 3. fejezet

Hopelessly - 3. fejezet

- Sajnálom, de nem mondhatunk semmit sem. – tette a kezét a vállamra és megnyugtató, lágy hangon beszélt. – De megígérem, hogy nem kell sokat várnod, és mindent megtudsz.

- És ebbe bele kéne nyugodnom? – sóhajtottam mélyet. Egyre csalódottabb voltam és elég egyértelműnek tűnt, hogy bármit is teszek, úgysem mondanak semmit. El akartam menni. Nem volt okom itt maradni, hisz nem voltak hasznomra többé.

- Akkor hát, ahogy előbb is mondtam, megyek. – álltam fel, de most nem Jin keze volt az, ami megállított, hanem valami megmagyarázhatatlan erő. Mintha gúzsba kötöttek volna, mire az egész testem megmerevedett. Úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem az irányítást, csupán a gondolataim ura voltam. Nem tudtam megmozdulni, még csak a fejemet sem voltam képes elfordítani. Ajkaim nem nyíltak szóra, pedig lett volna mit mondanom.

- Sajnálom. Tudom, nem túl tisztességes, de te kényszerítettél rá. – sóhajtott mélyet Nam Joon. Tehát ezt ő csinálta, de mégis hogy a fészkes fenébe? Kezdett felmenni bennem a pumpa, a tehetetlenség érzése egyenesen megrémisztett. – Mi itt mind a javadat akarjuk.

- Megelőztél… - motyogta Ho Seok duzzogva.

- Te nem léptél időben. Én amúgy is erősebb kötővarázst tudok, te idióta! – nyújtotta rá a nyelvét a szőke. Hát ezt tökéletes. Míg én szenvedek anélkül, hogy megmozdulhatnék, ezek itt elvitatkoznak. De volt valami, ami jobban megragadta a figyelmem, ez pedig a „varázs” szó volt. Ha képes lettem volna nevetni, biztos, hogy jól körbe röhögtem volna őket, de ez jelen pillanatban nem állt módomban. Meg hát elég meggyőző volt, hogy mint egy szobor, mozdulatlanná merevedtem.

- Nam Joon, engedd már el! – rivallt rá Jin, kissé meglepve engem is. Az aranyos tekintet helyét rosszallás vette át.

- Ha elengedem, akkor elmegy. Azt meg te is pontosan tudod, hogy itt kell tartanunk holnap reggelig. – tárta szét a kezét az említett.

- De akkor sem hagyhatjuk így, ebben igaza van! – kelt a védelmemre Ho Seok is és már csak azt reméltem, hogy sikerül meggyőzniük a kegyetlen fogva tartóm.

- Na jó, tessék! – forgatta meg a szemét és mormogni kezdett valamit, mire enyhült a szorítás és lassan újra éreztem minden kis részem. Kissé hányingerem lett és szédültem, aminek hatására elkezdtem előre dőlni.

- Mi a fene… - a világ elsötétült körülöttem.

- Basszus! – kapott utánam Suga még épp időben és a karjaiba vett.

- Nem hittem, hogy ilyen hatással lesz rá. – kerekedtek el Nam Joon szemei és némi bűntudat is kicsengett a hangjából. Körém gyűltek.

- Most mit csináljunk? – kérdezte Jung Kook.

- Vigyük be a szobába, jobb, ha most alszik egy kicsit. – vetette fel Jimin, amiben mind egyetértettek.

Suga cipelt be, de Ho Seok és Nam Joon is vele tartott. Letettek az ágyra és betakargattak. Se mozdulni, se megszólalni nem volt erőm. Valami furcsa, szúró fájdalom nyillalt a mellkasomba.

- Menjünk, hadd aludjon kicsit! – mondta Suga és elindult Ho Seokkal az ajtó felé.

- Én is megyek mindjárt. – intett Nam Joon, mire a két srác összenézett, de nem szóltak semmit, csak kimentek. Ráemeltem a tekintetem és végignéztem rajta.

A húszas évei elején járt, de ordított róla, hogy többet élt meg, mint amit kellett volna. A fekete felsője alatt láthatóan feszültek az izmai és biztos voltam benne, hogy napi szinten edz. A haja két oldalt fel volt nyírva, de a feje tetején hosszúra hagyták, ami erősen hangsúlyozta az arcformáját. Tulajdonképp vonzó srác volt, de semmiképp sem az esetem. A szemeiből titokzatos fény áradt, valami rejtett dolog, ami egyszer biztos ki fog törni, de még jó mélyre száműzte.

- Őszintén sajnálom az előbbit, de megértőnek kell lenned velünk. - ült le az ágy szélére. - Bár a te helyzetedben én sem hinnék egy csapat idegennek, csak mert szépen néznek rám. Azt is megértem, hogy szökni akarsz, de hová mennél? Meg aztán gondolj arra, hogy itt van hol aludnod, van mit enned, de ha kimész, ott mi vár? – állt fel hirtelen és egy szánakozó fél mosollyal hátat fordított. Egy pillanat alatt felforrósodott a vérem, utáltam, ha sajnálnak. Elég érzékeny pontomon talált el.

- Nincs szükségem a szánalmadra. – a hangom még számomra is meglepő hidegséggel csengett. Nem fordult meg, de éreztem, hogy elmosolyodik, bár nem tudom miből.

- Nem érezek irántad szánalmat. Tudod, mi gyerekkori jó barátok vagyunk, mind az utcán nőttünk fel ugyanúgy, mint te. Nem volt könnyű életünk nekünk sem. Jót akarunk neked, mert tudjuk mit éltél át. – nem tudtam mit mondhatnék, ezért csendben maradtam és a fejem is elfordítottam. – Aludj kicsit és hideg fejjel gondolj át mindent! – mondta, mielőtt még itt hagyott volna.

Tanácstalan voltam és gyenge, de eszem ágában sem volt aludni. Fel kellett dolgoznom, mindazt, amit hallottam, láttam és érzékeltem. Az agyam egyszerűen képtelen volt megmagyarázni, mi is történt, hogy hogyan volt képes az a srác fogva tartani valamiféle varázzsal.

Az is érdekelt volna, hogy mi okuk volt itt tartani, és hogy apa miért akarta, hogy találkozzak Ho Seokkal.

Ebben a rideg és kegyetlen világban egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy jót akarnak minden hátsó szándék nélkül, az pedig egyenesen megrémített, hogy ilyen képességeik voltak. Tulajdonképpen egy rab voltam.

Egyetlen célja volt már csupán az életemnek, a bosszú vagy apa megtalálása. Ehhez el kellett menekülnöm innen és megkeresni Shi Hoot, vagy azt, aki ezt tette vele.. De mégis hogyan kellett volna nekikezdenem? Nem tűnt valami jó ötletnek, hogy visszamenjek oda, de akkor mégis mit tehettem volna?

De ami sürgetőbb kérdés volt, hogy mégis hogyan fogok megszökni egy ilyen helyről. Azt sem tudtam tulajdonképp, hogy hol vagyok. Ha pedig ez nem lett volna elég, még ezek a srácok is itt voltak, akiket nem lehetett csak úgy átverni.

- Talán tényleg aludnom kéne… - suttogtam magam elé. Mert erő nélkül felesleges volt megpróbálni bármit is, meg aztán kezdtem megéhezni, már jó ideje nem ettem semmit sem. Átvettem a kis szekrényre készített pólót és rövidnadrágot, ami kényelmesebb volt alváshoz, mint az egyenruha.

De féltem. Féltem lehunyni a szemem, szembenézni önmagammal és belegondolni, hogy ő… Megint sírni kezdtem.

- Semmirekellő, gyáva, gyenge lány vagyok... – meredtem előre. Szégyelltem, hogy ezt teszem. Mindig is azt hittem, hogy erősebb vagyok ennél, hogy semmi sincs, ami földhöz tudna vágni, ami ilyenné tenne, de most megtörtént és csak undorral tudtam magamra nézni.

- Sose félj sírni! – hallottam meg egy hangot a jobb oldalamról és meg is ugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is van itt rajtam kívül. Mikor jöhetett be és hogy-hogy nem vettem észre?

- Én nem sírtam. – fordítottam el a fejem, mert egyáltalán nem volt kedvem megbeszélni egy vadidegennel a lelki állapotom. Mert az volt. Egy vadidegen.

- Persze, gondolom, a szemeden keresztül izzadsz.

- Mi? – kaptam rá a tekintetem értetlenül.

- Semmi. – legyintett. – Inkább egyél egy kicsit! – mutatott a tálcára a kis szekrényen. Ez mikor került oda? Ennyire el lettem volna foglalva magammal, hogy nem vettem észre? Ez már elég abszurd. Kezd elmenni az eszem…

Az orrom megütötte a kellemes illat, amit az étel árasztott és a tea, mert az is volt odakészítve.

- Gondolom, szívesebben ennél egyedül. Majd még visszajövök. Jó étvágyat! – sétált ki Ho Seok. Igaza volt, megkönnyebbültem, mikor egyedül maradtam.

Magam elé vettem a tálcát és jól megnéztem magamnak a tál rizst és a húst. Nagyon rég nem volt már szerencsém hozzá, ezért hirtelen hozzányúlni sem bírtam. Félretettem későbbre és inkább megkóstoltam a teát. Nagyon kellemes íze volt, bár kicsit erős az én ízlésemnek. Mentateának tippeltem, amiért kifejezetten nem rajongtam, de mikor beteg voltam, mindig sokat segített. Most ez is jólesett. A meleg átjárta a testem, ahogy ittam, bár a szobában sem volt hideg. Ezek után nekiálltam az ételnek is. Lassan és minden falatot kiélvezve ettem. Nem akartam elrontani a gyomrom, hogy gyorsan felfalom, ezért inkább uralkodtam az éhségemen, ami mire végeztem már el is múlt.

Ahogy letettem a tálcát, álmosság fogott el. Nem tudtam volna elmagyarázni miért, de hirtelen a világ legjobb ötletének tűnt az alvás és lecsúsztam az ágyban. Egyre homályosabb volt körülöttem minden és az érzékeim lassan eltompultak. Erőteljesen ragadott el az álmok világa.

***

Összerezzentem és úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsapott az áram. Az egész testem veríték borította és a kezem görcsösen markolta a takarót. Rémálom gyötört, ebben biztos voltam, de nem emlékeztem egyetlen részletére sem, csupán arra, hogy borzalmas volt. A hideg kezdett el futkosni a hátamon és összébb húztam magam. Beletelt jó pár percbe, míg sikerült lenyugodnom.

Lassan elengedtem a takarót és magamra húztam, mert egyre jobban fáztam. A plafont kezdtem el bámulni és mély levegőket vettem. Nagyon sötét volt a szobában, amit az ablak hiánya okozott, de a legrosszabb az volt, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy nappal van vagy éjszaka.

Muszáj volt elmennem innen, mindegy hová, csak el.

Lassan kimásztam az ágyból és átvettem az egyenruhát, mert nem volt kedvem pizsamában szökevényt játszani. Szétnéztem a szobában, hátha találok valami hasznosat, de semmi sem volt bent a bútorokon kívül, még a tálca is eltűnt a szekrényről.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem egy pillanatra. Menni fog Ama!

Az ajtó minden gond nélkül kinyílt, de azért figyeltem, hogy ne adjon ki zajt, mikor becsukom. Lábujjhegyen indultam el a folyosón és minden kis neszre felkaptam a fejem. Síri csend volt, amiből arra következtettem, hogy éjszaka lehet, és a srácok alszanak. Ennek kifejezetten örültem volna.

Hirtelen valami facsarni kezdte az orrom és tüsszentettem egy nagyot. A kezem a számra tapasztottam és kétségbeesve néztem körül, majd vártam, de senki sem jelent meg.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bennrekedt levegőt és továbbindultam. Mikor elértem az elágazást, egy pillanatra megálltam és körülnéztem. Itt már sokkal nagyobb volt a kockázat, hisz bármikor szembesétálhatott valamelyik fiú.

A fürdő irányába indultam, mert arra sejtettem a kijáratot. A lámpák most halványabban világítottak, félhomályba burkolva mindent. Kitapogattam a fürdő ajtaját és megálltam egy pillanatra majd hátranéztem.

Helyes ez így? Minden szó nélkül itt hagyni őket? Hát ha nem is helyes, csak így lehetséges, mert úgysem engednének el.

A lábaim megindultak előre és meg sem álltak, míg zsákutcába nem futottam. A folyosó végén csupán a tömör fal várt rám, bár pár ajtó nyílt oldalra, egy sem tűnt kijáratnak.

Most aztán tényleg nem tudtam, mit tegyek. A másik oldalon sem láttam már több ajtót, így felesleges lett volna arra mennem. Megpróbáltam benyitni az oldalt lévőkön, de mind zárva volt. Tanácstalan voltam és kezdtem dühössé és csalódottá válni.

Nekidőltem a falnak a folyosó végén és lassan lecsúsztam, a fejem nekitámasztottam, majd lehunytam a szemem.

Egy ajtó jelent meg lelki szemeim előtt, pont olyan, amit kerestem és elképzeltem ide. Nálam egy fél méterrel volt magasabb, tömör tölgyfából készült és sötét barna, a kilincse pedig aranyozott és cikornyás mintákkal díszített. Képzeletben erőteljesen lenyomtam és nyikorogva kinyílt. Eső illat ütötte meg az orrom és szinte érezni véltem a kezemen, ahogyan a hideg cseppek végig gurulnak rajta. Lassan nyitottam ki a szemem és egy pillanatra meg is szédültem a látványtól.

A sötét felhők által borított ég alatt álltam a Zöldövezet egyik eldugott utcáján. Pontosan tudtam hol vagyok, és merre juthatok ki a legkönnyebben, hisz mint a tenyeremet, úgy ismertem ezt a környéket, még ha utáltam is.

Indulnom kellett volna, de valami nem engedte, hogy megmozduljak és ez az volt, hogy elképzelni se tudtam, hogy miképp kerültem ide, hisz az előbb még ott ültem a falnak dőlve. Talán a képzeletem segített? Nem, az lehetetlen. De akkor mi a franc történt?