Bittersweet
Finom, vanília
illat lengte körbe, mikor alkalomadtán elszívott egy szálat a kedvenc
cigarettájából. Nem hordott melltartót soha és nem nézett hátra egyszer sem.
Afféle ,,a holnapnak élek” típusú ember volt.
Szeretkezés
közben volt a legszebb, utána pedig a legboldogabb. Mindig nevetett, ok nélkül
és hosszan.
Néha, mikor
közel engedett magához, meghallgattam a szíve dobogását. Olyankor, még ha csak
egy pillanatra is, de úgy éreztem, hogy miattam ver olyan hevesen.
Nem szerette a
telet, mert elszomorította. Úgy gondolta a lelke egy főnixmadár, aki ilyenkor
pihen, de tavasszal feléled hamvaiból.
Azon a napon
is pont ezt mondta nekem.
Óriás
pelyhekben hullott alá az égből a hó és olyan sűrű köd volt, hogy az ember az orráig
se látott el. Minden lépést meg kellett fontolni , de ő könnyedén lépkedett a
jeges járdán.
Hosszú, vörös
kabátot viselt egy fekete nadrágot és barna, bőr csizmát. A sapkáján
összegyűltek a pimasz kis pelyhek és olvadozni kezdtek, majd beszívta őket az
anyag. Azt kívántam bárcsak én is hópehely lennék, hogy eggyé váljak vele.
A sálja
rózsaszín volt, csak amúgy hátrahajította, nem igazán szerette, de hajlamos
volt nagyon megfázni, ezért hordta.
Lemaradtam
tőle, így láthattam minden mozdulatát és ezzel, még ha csak egy kicsit is, de
boldogabbnak éreztem magam.
Ő soha sem
volt igazán az enyém. Ő senkié sem volt.
Megállt és egy
ideig némán meredt maga elé. Nem tudtam ezt mire vélni, kicsit megijedtem ezért
odasiettem- Ő azonban rohanni kezdett és én is utána.
Kétségbe
esetten futottam, a hideg levegő marta a torkom és égette a tüdőm. De
mindhiába, mert nem értem utol, a lábaim cserbenhagytak, az alakja pedig egyre
csak halványodott.
Egyszer csak
eltűnt a szemem elől teljesen, bármerre is néztem, csak a sűrű, fehér köd ölelt
körbe. Nehezen vettem a levegőt és a térdemre kellett támaszkodnom, próbáltam
kicsit kifújni magam.
Féltem.
Annál a hídnál
leltem rá, ahol elsőnek találkoztunk. A víz hullámzását figyelte üveges
tekintettel a járda széléről. Autók száguldottak el mellette, de ő ügyet sem
vetett rájuk.
- Hé, ez nem
volt szép! – szűrtem ki a fogaim közt nagy nehezen, mert még mindig nem kaptam
rendesen levegőt, az oldalam is erősen szúrt. Nem felelt, ezért közelebb mentem
és megráztam a vállát, de erre sem reagált. A szívem hirtelen elszorult és
könnyek gyűltek a szemembe.
- Hé, én
vagyok az, Nam Joon! – ráztam meg újra, de mindhiába. Meg sem mozdult, semmi
jelét nem mutatta annak, hogy hallana. – Naaa, válaszolj már!! Kérlek válaszolj
már! – üvöltöttem, miközben egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik és
reszketni kezdtem. Volt valami furcsa érzés a gyomromba és valamiféle
balsejtelem, ami nem hagyott nyugodni.
Felnézett rám
végre, de amit az arcán láttam, az még jobban elszomorított. Mosolygott, de
úgy, hogy azt éreztem, hogy a szívem menten szétszakad.
- Tudod, Nam
Joon, meg akarok halni. Élni fáj. – súgta halkan, majd kitépte magát a kezeim
közül és megint lélekszakadva rohanni kezdett. Utánakaptam, de már csak a hűlt
helyét markoltam, és a lendülettől felcsúsztam a jégen. Nagyon fájt az esés,
mert a jobbkaromra zuhantam, ami valószínűleg el is tört.
De amit azután
hallottam, az ennél sokkal jobban fájt. Fékcsikorgás, óriási puffanás, sikoly,
üvöltés szállt a téli fagyos levegőben.
Az ereimben
meghűlt a vér és életemben először imádkozni kezdtem. Imádkoztam, hogy ne ő
legyen az.
De tudtam.
Az óriási
hópelyhek lassan szállingóztak lefelé ügyet sem vetve a tragédiára és belepték
a zokogástól rázkódó. összegömbölyödött testem.
***
Rögtön
szörnyet halt. A kamion olyan erővel és sebességgel ütközött neki, hogy esélye
sem volt a túlélésre.
Öngyilkosság.
Így könyvelték el és én ezt a szót mindennél megalázóbbnak találtam számára. Ő
ennél többet érdemelt. A döntés, én csak így hívtam magamban, amit egy
szárnyaszegett angyal hozott.
A karomban a
csont összeforrt az idő múltával, de a szívem soha.
Néha a
magányos téli estéken hallottam a csilingelő kacaját és éreztem a vanilliás
cigarettát, amit annyira szeretett.
De ez az illat
más volt, ez olyan keserédes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése