Hopelessly - 5. fejezet

Hopelessly - 5. fejezet

Gyorsabban telt az idő, mint ahogy számítottam rá, ezt elég jól érzékeltette az egyre szürkülő ég és a lemenő Nap is. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy semmi hasznosat nem sikerült kiderítenem, bár körbejártam a környéken és felmértem a pusztítás mértékét és kiterjedését, de nem sokra jutottam. Azt pedig nem tartottam túl jó ötletnek, hogy kérdezősködjek. Egy fiatal lány egyedül, még ha nem is vagyok az a fajta, akit félteni kéne, nem túl jó felállás.

Lehetett ez akár egyszerű példastatuálás is, hisz nem egyszer hallottam történeteket Shi Hoo-tól, hogy miként csapott le a gazdag réteg a Peremvidék lakosaira. Mégis valami azt súgta, hogy szó sem volt ilyesmiről. Mi oka lett volna ekkora pusztítást végezni bárkinek is?

Egy valamit tudtam biztosan, azt, hogy elsőnek a mi házunkat égették le, a többit csak azután, hogy elmentem a roncstelepre. Talán ez azt jelentette, hogy mi voltunk a fő célpont és a körülöttünk lévők csak rosszkor voltak rossz helyen? Vagy egyszerűen velünk kezdték? Annyi kérdés, de válasz egy sem…

Már kezdtem igazán reményvesztetté válni, mikor is egy beszélgetés részletei ütötték meg a fülem. Úgy éreztem, muszáj, hogy közelebb menjek, így elindultam a hangok irányába.

- Baromság …nem… életbe… - sajnos még mindig csak hangfoszlányokat hallottam, ezért még közelebb merészkedtem, de félő volt, hogy lebukok. De a bokor mögül végre tisztán hallottam és láttam a két férfit. A jobboldalon álló alacsony volt és köpcös, míg a másik magas és nagyon vékony.

- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de akkor is így történt! Higgy nekem! Az a tag feltűnt a semmiből és mindent felégetett. – gesztikulált hevesen az alacsony és látszott, hogy régóta tart már ez a vita.

- Ne nézz már hülyének! Te most komolyan azt akarod bemesélni, hogy egy csuklyás tag megjelent az égből, és egy intéssel felégette azt a házat, majd mikor nem találta azt a luvnyát, az egész környékkel ezt tette? - üvöltött idegesen. A szemeim kétszer akkorára nőttek és éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Ez az egész… miattam történt? Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, de figyelnem kellett továbbra is.

- Így történt, tesó.– vont vállat a másik. Látszott rajta, hogy nagyon biztos az igazában.

- Tudod, kivel szórakozz! – húzott elő egy kést a zsebéből a magasabb és fenyegetően tartott a másik felé.

- Héé, tesó ezt nem kéne! – kezdett az irányomba rohanni és egy pillanat alatt meghűlt bennem a vér. Ha most itt találnak, az biztos, hogy én húzom a rövidebbet, de ha rohanni kezdek, akkor észre fognak venni és utánam erednek. Mit kéne tennem?

A férfi egyre közelebb ért és szinte célirányosan felém tartott, közben be nem állt a szája és kegyelemért könyörgött. Már majdnem odaért hozzám, mikor egy tenyér tapadt a számra és hirtelen hátrarántottak. A két férfi úgy rohant el, hogy észre sem vettek minket. Nem sok jót néztem ki ebből a helyzetből, mert az üldöző még mindig nagyon ideges volt, pedig a köpcösnek minden bizonnyal igaza volt.

Mikor pedig elég távol értek, elhúzódtam a megmentőmtől és szembefordultam vele, de nem igazán akartam hinni a szememnek.

- Te hogy kerülsz ide? – nyögtem ki csupán ennyit, többre nem futotta.

- Csak épp erre jártam. – vigyorgott teli szájjal, bennem pedig rögtön felment a pumpa. Ez az idióta srác tényleg nagyon kikészített, ezen az sem segített, hogy megint neki köszönhettem az életem.

- Meséld be másnak! – pattantam fel és csípőre tettem a kezem. Próbáltam fenyegetően nézni rá, de nem tudom, hogy mennyire sikerült. – Ki vele!

- Nők… - állt fel ő is. Szépen, lassan leporolta magát, addig hozzám se szólt. – Tudod, biztos voltam benne, hogy meg sem próbálod majd betartani, amit nekem ígértél és ezért… - lépett hozzám közel, ami arra késztetett, hogy hátráljak egy lépést. Erre csak még jobban vigyorgott és szinte az arcomba hajolt. Bosszantó! Az pedig még jobban, hogy ennyire kiszámítható voltam a számára. – Ezért úgy döntöttem, jobb, ha szemmel tartalak és vigyázok rád. – vont vállat. Mi ez az állandó vállrángatás? Én komolyan nem értem ezt az embert.

- Ki mondta, hogy vigyázni kell rám? Amúgy is éjfélig még van idő… - tártam szét a kezem.

- Van pár óra, ez igaz. – bólintott, majd az arcán ravasz mosoly jelent meg. - De őszintén, te azt hitted, hogy hagyom, hogy egyedül sétálgass? Végig a nyomodban voltam. – erre aztán tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak. Ez azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, hogy valaki követ, de eszem ágába sem jutott, hogy ez a barom az. Nem vagyok ennyire életképtelen, a francba is, hogy ne lehessen pár órára magamra hagyni! Bár igaz, hogy jól jött, hogy itt volt az előbb. Amúgy is van jobb dolgom, mint hogy ezen bosszankodjak.

- Te is hallottad, ugye? – fordultam végül hozzá kissé higgadtabban.

- Igen. – bólintott, közben összefűzte a kezeit a mellkasánál és az eget kezdte el bámulni. Hát milyen ez már? Velem társalog, közbe meg az eget nézi… Komolyan mondom…

- És? – próbáltam finoman célozni arra, hogy a véleményét kérem.

- Figyelj - sóhajtott mélyet. – ,nem mondhatok semmit. Ha meg akarod tudni, magadnak kell mindent kiderítened. Sajnálom. – halkult el a végére. – De - nézett egyenesen a szemembe és ekkor azt kívántam bárcsak megint az eget bámulná. – ,segítek ezen kívül mindenben és a srácok is.

- Ez azt jelenti, hogy te tudod, hogy mi ez az egész? – csattantam fel. – De mégsem mondasz semmit? Hogy lehetsz ilyen utolsó… - szűkült össze a szemem résnyire. – Na, várjunk csak! Mi van, ha neked is közöd van hozzá? Na, nem… - kezdtem el hátrálni, majd hirtelen megfordultam és teljes erőmből futni kezdtem. Sajnos nem sokat értem el vele, mert egy szempillantás alatt előttem termett és a karjai közt találtam magam. Erőteljesen ragadta meg a vállam és az egyik fának nyomott. A szívverésem az egekbe szökött és reszketni kezdtem, mégis kemény és maró szavak hagyták el a számat.

- Miért nem öltetek meg rögtön engem is? Minek kellett játszani itt a hőst? – üvöltöttem és hiába próbáltam szabadulni a szorításából, erősen tartott.

- Ne légy hülye, Ama! – hajolt az arcomba, láttam, hogy szétveti az ideg. – Ha meg akartalak volna ölni, nem gondolod, hogy már rég megtettem volna? Láttad az erőm és hidd el, ennél sokkal többre vagyok képes. Most még gyenge vagy és minden erőd el van fojtva, elég könnyű lenne… - hagyta abba egy pillanatra és a szemeit lehunyta. Nagy levegőt vett és nyugodtabban folytatta. – Aki felelős ezért, az egy közös ellenség. Ennyi legyen elég egyelőre, oké? – csak bólintottam. Kezdtem elég kellemetlenül érezni magam, ráadásul úgy éreztem, hogy megbántottam. Elengedett és hátrált is pár lépést szerencsére, én pedig fellélegeztem.

- Ne haragudj! Csak ez egy elég érzékeny téma számomra. Nem kellett volna így kirohannom.

- Semmi baj. – sóhajtottam mélyet. – De te mit tennél a helyemben? Bíznál bárkiben is? Kétlem. Teljesen egyedül vagyok. Az apám halott, érted? – fúlt el a végére a hangom és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Talán most mondtam ki először ezt a szót és jobban fájt, mint ahogy az képzeltem volna.

- Nem vagy egyedül. – rázta a fejét. – De sajnos, mi sem, gyere gyorsan erre! - intett jobbra és én gondolkodás nélkül követni kezdtem őt. Valamiképp kezdtem megbízni ebben a nagyon szeszélyes fiúban.

Elkapta a kezem és húzni kezdett, nem értettem, hogy miért, hisz magamtól is mentem utána. De egy idő után minden összemosódott körülöttünk és szédülni kezdtem. Eltűntek a fák, a bokrok, minden, csak a fekete ég maradt. Le akartam hunyni a szemem, valamiképp megnyugtató volt ez a hely. Itt akartam maradni. Kirántottam a kezem Ho Seokéból és hagytam, hogy zuhanyjak.

Olyan volt, mintha már sohasem érnék földet, csak zuhantam és zuhantam. Nem ordítottam, nem kapálóztam, hanem elengedtem magam és még a szemem is lehunytam. Olyasfajta nyugalom ölelt körbe, mint mikor az ember haza ér. Tényleg haza.

Aztán mégiscsak földet értem, de nem fájt semmim, mintha csak egy óriási ruhakupacra zuhantam volna. Lassan nyitottam ki a szemem és egy pillanat alatt elállt a lélegzetem.

Egy végtelen zöld mezőn voltam, ami tele volt szebbnél szebb virágokkal, vidáman táncoló pillangókkal, apró méhekkel és megannyi madárral, akik édesen csiripeltek. Kellemes illatok terjengtek és az ég tündéri kék volt.

Felálltam és mélyet szívtam a friss levegőből. Apró mosolyra húzódott a szám és fordultam egyet. Délre óriási erdő húzódott, sötét és dús lombú fák alkották, amik fenségesen nyújtózkodtak az ég felé. Mögötte a távolban hosszú hegylánc húzódott, de még ide is látszottak a veszélyesnek tűnő csipkés hegyormok.

Keleten még hosszan folyatódott a mező, de a távolban, mintha valamiféle óriási fal magaslott volna.

Nyugatra és keletre egy-egy folyó szelte át a vidéket.

- Ilyen hely a világon sincs! - nevettem fel. – Túl szép, hogy igaz legyen. Biztosan csak álmodom. Milyen kár. – beszélgettem el magammal. Elindultam jobbra az egyik folyóhoz, mert kissé szomjasnak éreztem magam. A víz kristálytisztán csillogott a napfényben, látni lehetett az alján lévő kavicsokat és a fürgén úszó halakat.

- Talán ilyen volt a valódi világ a háborúk előtt? – méláztam el, miközben belemertem a tenyerem a vízbe és a számhoz emeltem.

- Ilyen volt a te világod, a háború előtt. – szólalt meg egy kísérteties hang a hátam mögül. Én pedig villámgyorsan megfordultam, még a víz is kicsorgott a kezeim közül, de mindhiába, senki sem volt mögöttem.

- Ki az? Van itt valaki? - forogtam körbe-körbe.

- Hát nem tudod, ki vagyok? – szólalt meg újra és megborzongtam. Jéghideg és metsző volt a hangja, olyan, amilyen nem tartozhatott jó emberhez. Felnevetett és az egész vidéket betöltötte a kacaja, még az ég is hirtelen beborult. Viharfellegek gyülekeztek és dörögni, villámlani kezdett. A szél egyre erősebben fújt és össze kellett húznom magam, szörnyen fáztam, szinte reszkettem.

De még is ki ő és hol van?

- Még találkozunk, Amália! – kuncogott gonoszan, és csettintés hangja szállt el a mező felett a széllel, majd egyszerre minden eltűnt.

***

Lihegve keltem fel és bele tellett pár percbe, mire felfogtam, hol is vagyok. A legmeglepőbb az volt, hogy egyáltalán nem dühített, hogy itt vagyok, inkább pont, hogy megnyugtatott. Valószínűleg Ho Seok hozott ide, miután…

Nem emlékeztem. Lehunytam a szemem és összpontosítottam, de semmi. Nem rémlett, hogy mi történt azután, hogy rohanni kezdtünk Ho Seokkal valakik elől.

A gyomrom összeszorult és nem csak az éhség miatt. Biztos voltam benne, hogy valami olyat felejtettem el, ami igenis fontos volt. De akkor miért nem voltam képes felidézni? Egyre kísértetiesebb volt körülöttem minden, több állt a háttérben, mint amit józanésszel felfoghattam. Ahhoz pedig kétség sem fért, hogy összefüggésben állt ezzel a pár sráccal minden.

- Varázslat. – ízlelgettem a szót. AZ életem fenekestül felfordult, teljesen kisiklott a normál kerékvágásból és azt hiszem, egy dolgot tehettem csupán…

Hinnem kellett nekik és bennük, ha tudni akartam, hogy mi ez az egész.

- Ki fogom deríteni, hogy mi történt, apa! És azt is, hogy miért miattam… - határoztam el magam.

Kimásztam az ágyból, de ekkor erőteljesen rám tört az éhség, ezért elindultam megkeresni a fiúkat. Az ajtóig csoszogtam és kinyitottam, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy áll mögötte valaki.

- Szia, Ama! – mosolygott rám Nam Joon.