Hopelessly - 4. fejezet

Hopelessly - 4. fejezet

Hangokat hallottam észak felől, ami rögtön magamhoz térített és sietős léptekkel elindultam a sövény mögé bújva, hogy takarásban legyek. Nem volt kedvem összefutni az őrjárattal, ami az itteni békét volt hivatott fent tartani. Bár én inkább egy olyan félkatonai szervnek láttam, ami a terrort és az elnyomást képviseli. Ha pedig valaki betévedt ide, azt gondolkodás nélkül lelőtték.

Negyed óra sem kellett ahhoz, hogy a kerítésen kívül legyek. Próbáltam feltűnés nélkül és gyorsan mozogni a lehetőségekhez mérten.

Ahogy egyre jobban szakadt az eső, úgy fáztam én is jobban, de eszem ágában sem volt behúzódni valahova. Óvatosnak kellett lennem, hisz nem tudhattam, mikor futok össze olyanokkal, akikkel nem igazán kellene, mint azokkal a fickókkal a roncstelepen. Persze az sem vonzott túlzottan, hogy beteg legyek, de nem igazán volt, hol felmelegednem.

Nem volt hová hazamennem és egy részem bánta, hogy ott hagytam azt a helyet, bár semmi értelme nem lett volna már visszafordulni. Felötlöttek bennem Nam Joon szavai és rájöttem, hogy volt igazság abban, amit mondott. Nem volt otthonom, hol aludnom, mit ennem, de egy valamim túlmutatott ezeken, és ez a bosszúvágy volt.

Talán ha végzek azokkal, akik ezt tették, jobb lesz? Ez és ehhez hasonló kérdések keringtek a fejemben, de nem igazán akartam megválaszolni őket, mert addig sem kellett szembenéznem a rideg valósággal.

Egyre jobban vacogtam és elkezdtem magamban füstölögni. Nyűgös és gyenge voltam, és elegem volt már az egész világból, de csak a második helyre soroltam jelen pillanatban önmagam.

Egyfolytában azon járt azon eszem, hogy hol tudnám meghúzni magam, míg eláll az eső és nagy nehezen az emlékeimből előhúztam egy helyet. Mindig akkor jártam oda, mikor egyedül akartam lenni, bár az utóbbi években ez nem igazán fordult elő, ezért csak remélni tudtam, hogy még megvan. Elég mélyen volt az erdőben és ide már épeszű ember nem tette be a lábát a sok vadállat miatt, de én valahogy nem féltem itt, épp ellenkezőleg. Egyenesen megnyugtatott.

Ha lehetséges, még gyorsabb tempóra váltottam és mindig arra mentem, amerre nem hallottam semmi neszt vagy gyanúsat. Így szerencsére nem futottam össze senkivel, de a távolban sötét alakokat pillantottam meg.

 Az oldalam már szúrt és nehezen szedtem a levegőt is, a szám pedig egyre jobban kiszáradt. Nem volt más választásom, ezért hát az egyik helyen összegyűlt esővízből ittam egy keveset.

Őszintén örültem, mikor végre megláttam a kis fatákolmányt. Nem volt könnyű észrevenni, hisz jól benőtte a gaz, de pont ez volt a jó benne, hogy tökéletesen el lehetett rejtőzni. Még az állatok sem leltek rá. Nagy nehezen bemásztam és félve néztem körül, de pont olyan volt, mint évekkel ezelőtt vagyis szerencsére senki sem találta meg és foglalta el. Kissé poros és pókhálós volt, de ez érdekelt most a legkevésbé, a sötétben pedig amúgy sem láttam.

Legjobban annak örültem, hogy mivel jól benőtték a növények, bent rekedt a meleg levegő és kellemes idő volt. Bár csak a vizes ruhák levetése és a pokrócba bújás után kezdtem felmelegedni.

Volt itt pár dolog, amit – hát, ha szép, ha nem – összelopkodtam még annak idején. Egy egész meleg pokróc, egy öltözet ruha és szárított növények egy takaróhuzatba tömködve, ami ágyként funkcionált.

Most is épp azon feküdtem összehúzva magam egész picire, de nem állt szándékomban aludni, csupán felmelegedni, így vártam. Lehunytam a szemhéjaim, de rögtön szívfájdító képek jelentek meg előttem, így inkább csak bámultam a sötétbe.

A gondolataim persze ezerfelé cikáztak, mert fogalmam sem volt, hogyan is deríthetném ki, hogy mi is történt pontosan. Nem tudtam, hogy miképp foghatnék hozzá, merre kéne elindulnom. Mindenesetre vissza kellett mennem arra a helyre, még akkor is, ha nem éreztem magam késznek rá.

A nagy gondolkodásban akaratom ellenére sikerült egy picit elszunnyadnom, de szerencsére nem sokáig, így mikor felkeltem, még nem virradt. Nagy nehezen kimásztam a nem túl kényelmes ágyból és nagyot nyújtózva sóhajtottam egyet.

Gyorsan felvettem a váltás ruhát, ami elég büdös volt őszintén szólva, de nem volt mit csodálkozni rajta, hisz elég régóta állt már itt. Az egyenruha amúgy is elég feltűnő viselet lett volna, és ha utánam indultak azok a fiúk, akkor könnyedén a nyomomra bukkanhattak volna – nem beszélve arról, hogy még csorgott is belőle a víz.

Reméltem, hogy egyszerűen elfogadták, hogy eljöttem és nem keresnek, mert ha igen, akkor nagy bajban voltam. Nem akartam, hogy megtaláljanak és elvigyenek megint, csak akadályoztak volna, bármennyire is kedvesek voltak velem. Mondjuk a félelmetes erejük, vagyis hát még csak Nam Joonét láttam, segítségemre lehetett volna, de egyedül akartam elintézni. Az én dolgom volt, csak rám tartozott.

Így maradtam a rongyos ruháknál és egy kissé össze is kentem magam, ami olyan megszokott érzéssel töltött el.

Az eső szerencsére már csak szemerkélt és bár nagy volt a sár, de szívesen merészkedtem ki, nem kellett félnem egy erősebb megbetegedéstől.

Sohasem volt ilyen nehéz még egyetlen lépést sem megtenni, mint most. Mintha a lábaimra ólomsúlyokat kötöztek volna és így várnák, hogy fussak. De ami visszahúzott, az valójában a szívem volt, ami oly nagyon sajgott már csak a gondolatra is, hogy „haza megyek”. Szembe kellett néznem magammal és a helyzettel, ezért csak mentem tovább, bármennyire fájt is.

A füst szag már messziről megcsapta az orrom és még láttam felszállni pár halvány csíkot is. Talán ez a nagy eső sem volt elég, hogy teljesen eloltsa a tüzet?

A látvány, ami fogadott, még az elképzeléseimen is bőven túl mutatott, és egy pillanat alatt a földhöz vágott. Bár az elmém óvatosságra intett, tudtam, hogy el kéne rejtőznöm és lopva megközelíteni, de nem ment. A lábaim egyenesen vittek előre és mintha a világ megszűnt volna körülöttem létezni, csupán a romhalmazt láttam, amivé lett a szánalmas kis otthonom.

Még ennyi idő, és ilyen nagy eső után is ömlött belőle a forróság és valóban füstölgött néhol egy-egy parázshalmaz.

Az ajkaim szóra nyíltak, de végül nem mondtam semmit, csupán leroskadtam és a kezemre hajtottam a fejem. Bár egy kis hang óva intett, de most nem foglalkoztam vele, nem érdekelt semmi sem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, talán csak percek, vagy órák, bár felőlem napok is lehettek volna, mert mozdulni sem bírtam. A gondolataim bővizű folyóként áramlottak át a fejemen, az egyik pillanatban még ezt gondoltam, de a következőben már teljesen mást. Aztán már semmit sem.

***

Az érintés villámcsapásként ért, legalább is akkorát ugrottam, mintha tényleg belém csapott volna egy. Apa volt az, ott állt nem messze tőlem és mosolygott rám, mint mindig. Kócos haja a szemébe lógott, de őt ez sohasem zavarta. Minden olyan volt, mint mikor utoljára láttam, még a ruhája is.

Én csak hitetlenül ráztam a fejem, meg akartam szólítani, de nem jött ki hang a torkomon. Egyre erősebben próbálkoztam, de mindhiába, nem tudtam semmit sem mondani. Ekkor felálltam és közeledtem felé, de erre halványodni kezdett, mikor pedig utánakaptam, eltűnt teljesen.

Eltűnt újra…

A szemeim hirtelen kinyíltak, kapkodva szedtem a levegőt és teljesen össze voltam zavarodva. Aztán rájöttem, az egész csupán álom volt. Ő nem volt itt, és talán már nem is lesz többé, ez pedig megrémített.

Csupán ekkor néztem körül és a tény, hogy tényleg nem voltam egyedül, legalább annyira megijesztett. Egy alak állt nekem háttal és tulajdonképp semmit sem láttam belőle, csak egy fekete foltot. Óvatlan voltam és ostoba, most pedig igazán nagy pácban voltam. Mi történik velem? Ezelőtt soha sem voltam ilyen figyelmetlen, a régi Ama nem követett volna el ekkora hibát. Csalódnom kellett újfent magamban.

Lassan és csendben felemelkedtem és megpróbáltam elslisszolni, de a hangja megállított.

- Nem ajánlom, hogy lelépj. – jelentette ki kimérten. Rögtön tudtam, hogy ki áll ott és azt is, hogy nagyobb hibát vétettem, mint gondoltam. Sokkal nagyobbat.

- Miért jöttél utánam, Ho Seok? – csúszott ki a számon az első dolog, ami az eszembe jutott.

- Te pedig miért szöktél el? – fordult végre szembe velem és a tekintetéből most nem sok jót olvastam ki. Nem festett túl bizalomgerjesztően. – Ja, és az is érdekelne, hogy hogy a fenébe sikerült?

- Hát nem egyértelmű, miért? – mutattam a hátam mögé, kifújva egy nagy adag levegőt. – Tudnom kell, hogy mi történt, ezt nektek is meg kell értenetek! Nem mintha magyarázattal tartoznék neked… - néztem félre, mert már nem bírtam tovább állni a tekintetét. Hirtelen mellettem termett, amitől a vér is megfagyott az ereimben. Ezt mégis hogyan…?

- Van egy ajánlatom számodra, Ama. – hajolt a fülemhez, aminek köszönhetően hirtelen nagyon melegem lett, pedig közel sem volt jó idő. Mereven bámultam a talajt és semmi pénzért sem néztem volna fel. – Nem rángatlak most azonnal vissza magammal, hanem hagyom, hogy körülszaglássz itt. A többiek semmit sem fognak megtudni, de…

- De? – nyeltem nagyot előre félve.

- Éjfélkor eljövök ide érted, és te egyetlen egy zokszó nélkül követsz. – hajolt el. – Illetve adsz egy esélyt nekünk.

- Még mit… – csattantam fel és végre ránéztem, de a mosolya valamiképp megnyugtatott. - Nem tudom. – mondtam csak ennyit végül. Az előbb még rá se mertem volna nézni, most pedig elengedni voltam képtelen a tekintetét. Azt hiszem, kezdek begolyózni.

- Gyorsan dönts! Magadtól veszed el az időt. – tárta szét a kezeit színpadiasan. - Ha pedig elfelejtettem volna mondani, ha nemet mondasz, akkor is magammal viszlek, csak abban nem lesz köszönet. – vont vállat, mint akinek teljesen mindegy, de egy csibészes mosoly ott bujkált a szája szegletében, ami arról árulkodott, hogy igenis élvezi a helyzetet. Komolyan az őrületbe kergetett ez az alak.

- Rendben. – adtam be a derekam némi mérlegelés után. Így legalább nyertem egy kis időt és miután körülnéztem itt, jól elrejtőzőm. Úgysem fog megtalálni, nem adom meg neki ezt az örömöt.

- Akkor ezt megbeszéltük. Légy szavatartó! Ha megszeged, jössz nekem eggyel! – fenyegetett meg az ujjával.

- Jó-jó! – legyintettem, mert egyáltalán nem érdekelt a dolog, csak arra vártam, hogy elmenjen és leléphessek. Tudtam, hogy úgyis megszegem, még ha egy kicsit bűntudatom is lesz. Egyszer csak elkapta a kezem és morgott valamit az orra alatt.

- Héé! – hiába próbáltam kihúzni a kezem az övéből, nem engedte, mikor pedig végre eleresztett a kézfejemen egy furcsa jel jelent meg, amit még sohasem láttam. – Ez meg mi a jó büdös…? – kezdtem el dörzsölni, de nem akart eltűnni.

- Az nem fog lejönni! – nevetett fel. – Ez egy pecsét, hogy betartsd a szavad. Tehát ha megszeged az egyességünk, majd cserébe kérek tőled valamit, csupán feloldom ezt, te pedig önként és dalolva teljesíted azt.

- Miii??! – tágultak óriásira a szemeim. – Ez egyáltalán nem igazságos. Mit képzelsz, te kis…

- Éjfélkor! – tűnt el egy szempillantás alatt és újra néma csend vett körül.

Egy kicsit megrémisztett az, amit mondott. Eszem ágában sem volt neki engedelmeskedni, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a pecsét, ami a kézfejemen virított, tényleg képes arra, amit mondott. Ha pedig ez így volt és véletlenül megtalálna, miután lelépek, akkor nekem végem. És ha valami perverz dolgot akar, vagy épp ki tudja? Nem és nem! Nem találhat meg semmiképp, esélyt sem adok rá. Amúgy is másra kellett koncentrálnom tulajdonképp.

Valami nagyon gyanús volt itt, de nem tudtam rájönni, mi lehet az…

Körbejártam a házat és átvizsgáltam azt a részt, ahová be tudtam menni, de sehol nem találtam testet, esetleg csontokat, semmi nyoma sem volt, hogy volt bent valaki, mikor leégett. De volt egy rész, amit nem tudtam megközelíteni sem és ott még lehetett akármi. Valami mégis azt súgta, hogy apa nincs itt, és nem is volt, mikor ez az egész történt, de nem tudtam teljesen megbizonyosodni róla.

Ahogy a gondolataimba merültem, hirtelen hasított át a tudatomon a tény, hogy mi volt olyan gyanús. A csend volt az, ami nem hagyott nyugodni. Túl nagy volt a csend, félelmetesen nagy.

Lassan fordítottam körbe a fejem és nem akartam hinni a szememnek, meg is dörzsöltem picit, de ugyanaz a látvány fogadott, ami elsőre is. A fák eltűntek, a házak romokban hevertek és minden olyan kihalt volt. Ezt mégis hogy-hogy nem vettem észre, mikor idejöttem?  Ennyire figyelmetlenné váltam vagy épp tényleg el fog menni az eszem? Az egész csupán egy illúziónak tűnt, ami a következő pillanatban már el is illanhat.

Egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság, tudnom kellett, hogy mi folyik itt, több volt a háttérben, mint amit sejteni mertem. Viszont az ösztöneim azt súgták, hogy ennek még nincs itt az ideje, és hogy jobb, ha most elmegyek. Ezt az is alátámasztotta, hogy furcsa neszekre lettem figyelmes. Meglehetősen gyorsan hagytam el a helyet, de óvatosan és megfontoltam haladtam, azt is figyelve természetesen, hogy nem-e követ valaki. Fordulókat, kerülőutakat választottam, de szerencsére senki sem volt a nyomomban.

Nem kaptam túl sok időt és egyelőre nem is mehettem vissza, így patt helyzetbe kerültem.

Elrejtőztem hát és próbáltam összeszedni a gondolataim, mindent, ami mostanság történt, de semmi racionális választ nem találtam a történtekre. Egy részem pedig azt súgta, hogy ezek a fiúk vezetnek majd el a megoldáshoz, de ezt gondolatot elhessegettem magamtól.

Az éjfél pedig csak egyre közeledett…