Hopelessly - 12. fejezet

Hopelessly - 12. fejezet

Tanácstalanul álltam egy ideig a fehér falra meredve, úgy éreztem, az egész világ összefogott ellenem és azon volt, hogy idegösszeroppanást kapjak. Már egy ideje kész bolondokháza volt az életem és pont nem hiányzott, hogy még szerelmi szálak is átszőjék a mindennapjaim.

Szörnyen dühös voltam Ho Seokra, amiért ezt tette velem, de a magyarázata inkább elképedéssel töltött el és görcsbe rándult tőle a gyomrom. Fogalmam sem volt, hogy mit értett azon, hogy fel fog rázni, de nem sejtetett túl sok jót. Hazugság lett volna azt mondani, hogy hidegen hagyott, hisz a hevesen dobogó szívem mindent elárult, mégsem tudtam azt mondani, hogy ő az, aki tetszik nekem.

Valójában Nam Joon és Ho Seok is nagy hatással volt rám és éreztem irántuk valamit, de kevés idő telt még el ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, pontosan mit. Nam Joonnak adtam életem első csókját és ha arra gondoltam, hogy ez a srác most meglehetősen haragszik rám, kissé elszorult a szívem. Mégis a másik fiú arca is ott lebegett a szemem előtt és ezzel az új fordulatot vett viselkedésével egyenesen az őrületbe kergetett.

- Ah, itt vagy! – jelent meg mellettem Tae Yang, mire ugrottam egyet, mert egyáltalán nem számítottam rá. – Jaj, ne haragudj, hogy ha megijesztettelek – emelte maga elé a két kezét védekezően.

- Semmi gond! – legyintettem, ez volt a legkevesebb a mai napomat tekintve. Jobb is volt, hogy jött, talán a gyakorlás segít elvonni a figyelmem.

- Már mindenhol kerestelek, de teljesen eltűntél. Azonban nincs vesztegetni való időnk, mehetünk? – csak bólintottam egyetértve és elindultunk végig a folyosón. Majdnem nekimentem a kijárati ajtónak, mikor odaértünk, annyira elmerengtem, pedig fontos lett volna, hogy képes legyek koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra.

- Megbeszéltem az esti edzést kérdését még ebéd előtt – mondta Tae Yang, mikor már letelepedtünk a délelőtti helyünkre. Rögtön felkaptam a fejem és kíváncsian néztem rá, nagyon reméltem, hogy nem a két fiú közül lesz a partnerem. – Nam Joonnal kezdesz, rendben? – a név hallatán egy pillanatra bent ragadt a levegő, majd hosszan fújtam ki. Mintha csak szórakozni akarna velem a sors… Egy részem végül is örült neki, hisz így tisztázhattam a dolgokat, de fogalmam sem volt, hogy hogyan…

- Rendben – bólintottam végül. Amúgy sem hiszem, hogy lett volna beleszólásom, bár lehet, hogy az ebédnél történt jelenet után már nem igazán akarta velem tölteni az estét a srác.

- Akkor jó, szerintem kezdhetjük is a gyakorlást. Sajnos, míg nem tudod megjeleníteni az erőd, addig nem tudok igazán semmit sem tanítani.

- Igyekszem, hogy ez minél hamarabb másképp legyen – mosolyodtam el és behunytam a szemem.

Most a tudatalattim is kerülni akarta a fiúkról szóló gondolatokat, ezért sokkal könnyebben elvonatkoztattam mindentől, mint reggel. Ellazítottam magam és csak arra koncentráltam, amire kellett, egész hamar egyenletessé vált a légzésem és akár elaludni is képes lettem volna.

- Talán az segít, ha valaki olyanra gondolsz, akit nagyon szeretsz – szólalt meg nem sokkal később Tae Yang. – Lehet egy személy is az a sziget, amit már említettem.

- Megpróbálom – válaszoltam és az első emberre összpontosítottam, aki ebben a szituációban az eszembe jutott, Shi Hoora. Emlékképek peregtek a szemeim előtt a hosszú sétákról, a beszélgetéseinkről és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Igazán hiányzott nekem, úgy éreztem, nélküle üres az életem, ezért mindenképp vissza akartam kapni őt minél hamarabb.

Düh támadt bennem az iránt, aki tönkretette ezt a helyet és elvitte őt. Bár nem tulajdonítottam nagy jelentőséget tegnap a hangnak, de most így átgondolva, valószínűleg ő lehetett az a személy, aki ellen harcra készülök. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kéne említenem Tae Yangnak a történteket, de valami azt súgta, ne tegyem.

Mindent meg kellett tennem azért, hogy visszakaphassam őt, ezért minél hamarabb erőssé akartam válni, ezért még keményebben próbálkoztam. Őszintén szólva, magam is megleptem azzal, hogy egy kis idő elteltével a fény valóban erősödni kezdett, olyannyira, hogy szinte már vakítóvá vált és muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Mi történik? – kérdeztem értetlenül Tae Yangot, hisz olyan látvány tárult elém, amire nem számítottam. Körülöttem vöröses fényoszlop emelkedett és egészen az égbe nyúlt, lenyűgöző látványt nyújtott. A legfurcsábbnak azt találtam, hogy akár az üvegen, keresztülláttam rajta.

Tae Yang arca elsőnek meglepetést, majd örömöt tükrözött, de várt egy kicsit a válaszával.

- Elképzelni sem tudom, hogy mekkora erő lakozik benned valójában, hisz ez még csak egy kis töredéke az egésznek - rázta a fejét hitetlenkedve. – Nem tudom, kire gondoltál, de nagyon szeretheted, ha így előhozta belőled mindezt.

- Akkor ez most jó? – pislogtam nagyokat, miközben kinyújtottam a kezem. Nem éreztem a melegen kívül semmit sem, ahogy átszeltem a fényoszlopot, pedig azt hittem, fogok. Belőlem áradt ez a valami, mégis távolinak éreztem.

- Hogy jó-e? Csodálatos, Ama! – nevetett fel. – Most már ha elő akarod hívni az erőd, csak rá kell gondolnod arra  a személyre és tessék. Persze, ha a pecsét feltörik, nem lesz szükséged ilyen praktikára többé, képes leszel kedved szerint használni azt. Most pedig ideje nekikezdenünk az irányítás megtanulásának. Készen állsz? – egy kicsit hezitáltam, majd egy vidám mosoly kíséretében válaszoltam.

- Igen, készen !

***

Bármekkora előrelépés volt is ez, csak most következett a neheze és az igazat megvallva, nagyon fárasztó volt a délután további része. Különböző feladatokat kellett végrehajtanom, megpróbálni a tenyerembe összpontosítani a fényt, gömböt formálni belőle, de nem úgy tűnt, mintha engedelmeskedni akarna. Semmi sem akart sikerülni és ez még inkább elvette a kedvem az egésztől a végére.

Már sötétedett, mikor Tae Yang azt mondta végre, hogy mára elég lesz. Igazán elfáradtam a koncentrálásban, nehezen emelkedtem fel és nem töltött el boldogsággal, ha arra gondoltam, hogy nemsokára Nam Joonnal kell edzenem.

Bementünk a kastélyba a férfival és kaptam tőle normális ruhákat, mert végre eszembe jutott szólni neki, hogy mennyire kényelmetlen az egyenruha és amúgy sem lett volna túl praktikus szoknyában maradni. Egy fekete nadrágot és egy egyszerű, zöld pólót választottam ki a kupacból, amit Tae Yang az ágyam mellé rakott, amiben sokkal jobban éreztem magam, mint az előző szerelésemben.

- Edzés előtt szeretnél vacsorázni? – fordult felém, mikor kiléptem a szobámból az átöltözés után.

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem, nem éreztem éhesnek magam, meg aztán felkavarni sem akartam a gyomrom. – Inkább utána.

- Rendben – bólintott. – Ott jön Nam Joon, akkor én megyek is! – intett és elindult. Pár szót váltottak a fiúval, mikor egymás mellé értek, majd tovább haladt. Szinte örökkévalóságnak éreztem, míg ideért, bennem pedig csak úgy kavarogtak a gondolatok.

Megszólalni sem tudtam, mikor megállt előttem és a tekintetünk találkozott, bármennyire is elterveztem, hogy majd mindent megmagyarázok neki. Egy kis ideig némán meredtünk egymásra, de valószínűleg megunta.

- Menjünk – mondta semleges hangnemben és az arcáról sem tudtam leolvasni érzelmeket. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy nem, beszélni akarod veled, de ehelyett csak erőtlenül bólintottam. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem érdekeltem igazán, ha ilyen nyugodtan állt velem szemben. – Bemelegítésképp körbefutjuk a kastélyt, de előtte nyújtsunk, mert meg fogod húzni valamidet, ha csak úgy belevágunk – mondta útközben. Kisétáltunk az udvarra, én pedig szó nélkül követtem az utasításait és pár gyakorlat után el is indultunk.

Némán futottunk egymás mellett rideg csendben, amit csak a szaggatott légzésünk hangja tört meg. Bár nem voltam lusta ember és sokat edzettem régen, de így fáradtan nehéz volt tartani a tempót a fiúval, aki mintha direkt gyorsított volna mindig, mikor már úgy éreztem, hogy megállok. De persze nem álltam meg és ez ismétlődött újra és újra. Mikor végre körbeértünk, leroskadtam a fűbe és hagyni akartam, hogy a tüdőm megteljen levegővel és a szívverésem is normalizálódjon, de nem sok időt kaptam erre.

- Gyere, ilyenkor nem szabad megállni – közölte és már kereste is a megfelelő helyet a folytatáshoz. Maga az ördög – motyogtam magamban. Most hogy már nem csak arra koncentráltam, hogy vajon mit gondol rólam, végignéztem rajta. Egy melegítő nadrágot viselt és egy atlétát, ami alatt tökéletesen kirajzolódtak az izmai, főleg a karja látványa fogott meg és a kivillanó kulcscsontja. Kezdett zavarba hozni, hogy ennyit nézegetem mostanság a pasikat, de ez természetes ilyen korban, nem? Ah, kezdett túl sok lenni ez az egész egy napra.

- És most mit csinálunk? – kérdeztem, mikor végre összeszedtem minden erőm és odasétáltam hozzá. Egy füves területet választott ki, ahol volt elég helyünk.

- Mennyire vagy jó a közelharcban? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Egészen – vontam vállat, próbáltam lazának tűnni, bár a gyomrom görcsben állt. – Késsel is tudok bánni, ha kell – tettem hozzá, bár az jobban is ment, mint a pusztakézzel való verekedés.

- Rendben – bólintott, de a következő pillanatban már felém is ütött a jobb kezével, ha nem lett volna megfelelő a reflexem, gond nélkül arcon vág, de így még épp időben elmozdultam. – Lassú vagy – jelentette ki közel sem kedves hangnemben.

- Miért is? – kérdeztem vissza felháborodva. Hiszen kitértem az ütése elől, ezért nem tartottam jogosnak, amit mondott, a hangszíne pedig egyenesen bántott. De nem kellett volna elgondolkoznom, mert következő pillanatban a földön találtam magam leszorítva, hátrahúzott karokkal. Hihetetlen gyors volt a srác és így átgondolva, hozzá képest valóban nagyon lassú voltam.

- Ezért… - suttogta a fülembe. Kezdett fájdalmassá válni a szorítása, de nem akartam mutatni, ezért inkább megpróbáltam kiszabadulni, de mindhiába, erősebb volt nálam. Más eszközhöz kellett folyamodnom, ezért oldalra rúgtam egyet, eltalálva a lábát, mire kibillent az egyensúlyából, valószínűleg nem számított rá, és egyenesen rám zuhant. Nagyot nyögtem, mert nem volt könnyű és egy kicsit meg is fájdult a kezem.

- A francba… ez rosszul is elsülhetett volna! – mászott le rólam nagy nehezen, mire fellélegeztem. – Kitörhetett volna a csuklod, ha úgy esem rád! Meg kell tanulnod úgy megvédeni magad, hogy közben ne tegyél kárt magadban, mert ez így nem lesz jó - hadarta idegesen, mire nagyot sóhajtva felültem, ő is ebben a pozícióban volt. – Jól vagy? – kérdezte már kicsit kedvesebb hangon, mire csak bólintottam, bár a csuklom valóban nagyon fájt, de megnézni se mertem, nehogy elkezdjen veszekedni velem.

- Mutasd! – vonta össze a szemöldökét, mire nagyokat pislogtam. – Ne felejtsd el, hogy tudok a gondolataidban olvasni! Ma elhatároztam, hogy nem teszem többé, és az előző percig tartottam is magam hozzá, de biztos voltam benne, hogy hazudsz nekem, szóval mutasd meg a csuklód végre!

- Oké… - nyújtottam felé a kezem. Annyira kimerültnek éreztem magam, hogy képtelen voltam ellenkezni.

- Jól van, nem vészes… - tapogatta meg óvatosan, de nem fájt szerencsére, inkább csak az, amikor megmozgatta. – Nem duzzadt meg, valószínűleg meghúztad.

- Igen – kaptam ki a kezéből az enyémet, mert kezdett zavarni az érintése.

Csend telepedett közénk és én semmiképp nem akartam megtörni, mert mit is mondhattam volna ebben a helyzetben.

- Szeretnéd folytatni? – szólalt meg végül ő, bár elsőnek nem érettem, hogy mire gondol, de aztán leesett, hogy az edzésre.

- Igen, azt hiszem, futhatnánk még egy kicsit. Ne erőltessük most ezt inkább… - álltam fel és leporoltam a nadrágom. Meg sem várva őt, elindultam körbe, és ahogy csak bírtam futottam. Ahhoz képest, hogy milyen fáradt voltam percekkel ezelőtt, most mégis elég jól bírtam a tempót. Kezdett felszabadítani, úgy éreztem, hogy ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt, annál kevesebb gond vesz körül.

Annak ellenére, hogy reggel magabiztosan kijelentettem, hogy kedvelem a srácot, most nem tudtam megmondani, hogy mit is érezk valójában iránta. A szívem hihetetlenül zakatolt és menekült volna ebből a csapdából, amibe beleesett.

- Héé… - ért be. – Ne erőltesd meg magad, az nem segít.

- Honnan tudod? – lihegtem és megpróbáltam lehagyni, bár teljesen sikertelenül.

- Adok neked időt – lassított le, én pedig kénytelen voltam utánozni, ha kíváncsi voltam arra, hogy mire gondol, majd megálltunk.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem felé fordulva, nehezen kinyögve a szavakat, hisz alig kaptam levegőt.

- Úgy – nézett egyenesen a szememben. -, hogy tudom, hogy most egy kis időre van szükséged. Valószínűleg összezavartalak tegnap, ezt sajnálom. Nem tudom, hogy mi van közted és Ho Seok között, ezt neked kell eldöntened. Ha azt akarod, hogy eltűnjek az életedből, csak mondd a szemembe és elmegyek. Gondolkozz el ezen! – hajolt egészen közel, majd beletúrt a hajamba egy mosoly kíséretében és faképnél hagyott.

Ma már ez volt a második alkalom, mikor egyedül maradtam a nyakamba zúduló gondolatokkal és az érzelmeimmel. Nam Joon mosolya szinte beleégett a retinámba, pontosan láttam magam előtt azokat a kis gödröket, a formás ajkait és az összeszorított szemeket…

- Elég, Ama! – szóltam magamra, mert ez nem segített kicsit sem.

Nem akartam semmit már, egyszerűen csak bezuhanni az ágyba és aludni egy jót, ezért egyenesen a szobámba mentem az udvarról. Szerencsére csak olyanokkal találkoztam útközben, akiket nem ismertem, és mivel most köszönni sem volt erőm, a földet néztem végig. Nagyon reméltem, hogy azon a folyosón sem fogok összefutni olyannal, akivel nem kéne, és szerencsém is volt most az egyszer.

Gyorsan lefürödtem az erőmhöz mérten, és átöltöztem a pizsamának szánt ruhába, mert ugye nem csak azt kaptam, ami rajtam volt.

Nagyon jólesett belesüppedni az ágyba és állig beburkolózni, ahogy puha melegség vett körül, lassan ellazultak az izmaim. A csuklóm fájdalma baljósan emlékeztetett a nemrégi jelenetre, bármennyire is nem akartam rá gondolni. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy magával ragadjon az álom, de még egy gondolat szöget ütött a fejembe…

Azt akartam, hogy mindkét srác hagyjon békén, igaza volt Nam Joonnak, időre volt szükségem.

Hopelessly - 11. fejezet

Hopelessly - 11. fejezet

- Sikerült… - suttogtam magam elé halkan. Bár elenyésző volt a fénysugár és igen apró, mégis elégedettséggel töltött el ez a kis előrelépés is.

- Látod, igaz? – szólalt meg Tae Yang, szinte már vidáman. – Tudtam, hogy képes vagy rá, de türelmesnek és igen óvatosnak kell lenned. Lépésről-lépésre fogunk haladni, ahogy az időnk engedi, persze nem szabad elsietni sem. Most, hogy ez meg van, kitűzünk egy újabb célt – némán bólintottam, a szemem mindvégig csukva tartva, féltem, hogy ha kinyitnám, eltűnne a nehezen előcsalt fény. – Nem elég, hogy ha magadban elő tudod hívni, el kell érnünk, hogy a külvilág felé is megmutasd azt.

- És azt hogyan csináljam? – kérdeztem rögtön vissza.

- Ahhoz a benned lévő fényt igen erőssé és hatalmassá kell tenned, és ha ez megvan, már képes leszel nyitott szemmel is látni és érezni. Majd pedig ha ezen is túl leszünk, fizikai valójában is megjelenik előttünk és akkor uralni fogod a fényt.

- Értem… - bólogattam, bár valójában semmit sem fogtam fel abból, amit mondott. – Akkor most mit tegyek? – próbáltam másképp megközelíteni a dolgot.

- Tartsd ugyanúgy lehunyva a szemed és próbálj teljesen ellazulni újra! Akkor fog megerősödni a benned élő energia, ha a lelkedben béke honol. Viharok közt az erő is elvész, meg kell találnod azt a kis szigetet, ahol mindig süt a nap. Akárhányszor használni akarod majd az erőt, és nem csak ezt, hanem az összes többit is, félre kell tenned minden negatívumot és bízni önmagadban.

- Bízni önmagamban… - ismételtem meg az utolsó két szavát. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belső nyugalomra lelnem egy ilyen helyzetben, hisz annyi minden kavargott bennem, hogy úgy éreztem, a gondolataim olyanok, mint egy áradás előtt álló folyó…

- Most magadra hagylak egy kicsit – emelkedett fel a zajokból ítélve. -, gondolkozz el ezen. Nekem van egy kis dolgom és akkor már a fiúkkal is megbeszélem az edzésed, a ma este sem lesz kihagyva, ne félj! – Na, ettől egyáltalán nem félek! – gondoltam magamban, de Tae Yangnak csak annyit mondtam, hogy rendben. Ő pedig elsétált, egyedül hagyva a belső béke szöges ellentétében lévő lelkivilágommal.

Próbálkoztam elfojtani a gondolataim, azaz nem gondolni semmire sem, de ez nem vezetett sehová. Útvesztő – ez a szó jutott eszembe a körülöttem lévő világról és fogalmam sem volt, hogy merre kéne tovább indulnom, mert mi van, ha az út, amit választok, zsákutcába vezet. Szörnyen röstelltem, hogy ennyire tanácstalan voltam egyfolytában, de sajnos nem tudtam mit tenni ellene. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mikor eljön a megfelelő pillanat, már nem lesz több kérdés bennem és szívből cselekszem majd.

Bár a fényt még mindig láttam magam előtt, de mire Tae Yang visszaért még mindig ugyanolyan gyenge volt, mint azelőtt, egy szemernyit sem változott a helyzet. Egy örökkévalóságnak tűnt az egyedül töltött idő.

- Nos? – kérdezte. Mivel már messziről hallottam a lépteit, nem ijedtem meg.

- Nem akar sikerülni… - nyitottam ki a szemem végre, mert már kezdtem rosszul lenni a dologtól. Az erős napfény szinte égette a retinám és minden kékes fényben úszott. Felemelkedtem, mert már az összes végtagom elgémberedett és igencsak rájuk fért egy alapos nyújtózkodás. Rendesen ropogott a bokám, ahogy megforgattam.

- Azért ne keseredj el, nem mehet minden rögtön és még amúgy is van két napunk arra, hogy elérjük a megfelelő szintet – mosolygott biztatóan, de ez most nem igazán vigasztalt. – Délután is folytatni fogjuk, viszont most tartsunk egy kis szünetet, biztos megéheztél – intett a kastély felé a fejével, mire csak helyeseltem és elindultunk befelé. Kicsit szédültem, de ezt betudtam annak, hogy olyan sokáig ültem ott és valószínűleg hirtelen álltam fel.

Az ebédlőig együtt mentünk, de az ajtóban elváltunk, mert ő a társai mellé ült le, én pedig a fiúk után kutattam a szememmel. Sikerült kiszúrnom Jint és Jung Kookot, és azonnal el is indultam feléjük.

- Sziasztok! – huppantam le Jin mellé, aki azonnal elmosolyodott, amint meglátott.

- Szia! – köszöntek szinte egyszerre vissza.

- Hogy ment az első délelőtt? – kérdezte Jung Kook, Jin eközben elkezdte piszkálni a hajam, amivel kezdett egy kicsit idegesíteni, de nem szóltam rá, mert aranyos volt.

- Hát magam se tudom… - vallottam be. – Azt hiszem, jól, de talán mehetett volna jobban is… De mindent beleadok! – szorítottam ökölbe a kezem.

- Ügyesen! – veregette meg Jin a vállam, mire csak rámosolyogtam. Egy elég furcsa pillantást kaptam viszonzásul, de utána az asztalt kezdte el vizsgálgatni, ezt pedig nem igazán tudtam hová tenni.

- Tae Yang valóban jó tanár, igazán sokat köszönhet ez a hely neki – nézett körbe Jung Kook. –, meg persze mi is.

- Igen, így van - helyeselt Jin. – De az apja is nagy szerepet játszott a dolgokban.

- Az apja? – kérdeztem vissza, mert eddig egy szót sem hallottam róla, azt hittem, hogy meghaltak a szülei tizennyolc évvel ezelőtt. De mielőtt Jin válaszolhatott volna, megjelentek a többiek és valahogy másra terelődött a figyelmem. Mellém Tae Hyung ült le, velem szemben pedig Suga, ő mellé pedig Nam Joon. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Jimin és Ho Seok is.

Minden szem az asztalunknál Ho Seokra összpontosult, aki végül Nam Joon mellé ült le.

- Nos – szólaltam meg én, ha már más nem volt hajlandó, pedig úgy éreztem, hogy őket is pont annyira érdekelte a válasz, mint engem. –, veled mégis mi a fene történt? – vontam fel a szemöldököm a deréktól felfelé csurom vizes srácra nézve.

- Hát… - húzta el a száját és ha a sötét tekintetével ölni tudott volna, akkor Jimin már eltávozott volna köreinkből. – ez a kedves személy… khm… belelökött a szökőkútba.

- Megérdemelted! – kuncogott az említett. A társaságból egyszerre tört ki a nevetés. Bár Ho Seok kissé megsértődve felhúzta az orrát, mégis olyan vicces látványt nyújtott, hogy nem tudtunk nem mulatni egy jót rajta.

Azonban a nevetésem félúton abbamaradt, mikor is megpillantottam egy vízcseppet, ahogy az lefolyik a srác hajáról, végig az arcán, le az íves nyakán, a kulcscsontjáig és eltűnik a rátapadó felsője alatt. Hirtelen szörnyen melegnek éreztem az ebédlőben lévő levegőt és a szám is kiszáradt.

- Meg fogsz fázni! – zökkentett ki a gondolataim közül Nam Joon megrovó hangja, de ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy a hangnem leginkább nekem szólt. Talán féltékennyé tette, hogy ránéztem a másik fiúra? De hisz ő hagyott ott minden magyarázat nélkül és egyáltalán nem keresett, úgy éreztem, hogy ezt a kis megtorlást igazán megérdemli, de azért röstelltem is, hogy így magával ragadott a látvány.

- Ah, nem hiszem, hyung – legyintett a megszólított, bár belegondolva, tényleg nem volt túl jó ötlet így itt ülnie.

- Igaza van Nam Joonnak! Meg fogsz fázni, menj és öltözz át! – értett egyet Jin is.

- De olyan éhes vagyok… - nézett az előtte lévő ételre a fiú és lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Tessék! – vetette le a pulóverét Jung Kook és odanyújtotta Ho Seoknak. – Vedd át gyorsan ezt, úgy sem vagy szégyenlős és senki sem figyel! – forgatta körbe a fejét. Valóban nagy volt a hangzavar és mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, de azért én mégsem hagyhattam szó nélkül a dolgot.

- Na, azt már nem! – tört ki belőlem rögtön, főleg, hogy Ho Seok ujjai már az inge gombjain matattak.

- Most miért? – nézett rám nagy szemekkel. – Nyugodtan fordulj el, ha nem szeretnéd látni, bár…– vont vállat és elkezdte lassan kigombolni az inget. Nem tudtam levenni róla a szemem, még ha valóban el is kellett volna fordulnom, egy részem nem igazán akarta elhinni, hogy ez történik. Kezdtem nagyon zavarba jönni és az arcszínem is erről árulkodhatott. A fiúk mindenesetre jól szórakoztak, míg Ho Seok nem folytatta a nekem szánt mondandóját.  . Egyenesen a szemembe nézett, a hangja szörnyen nyugodtan csengett. – Tudom, hogy vonzódsz hozzám. Amúgy én ennél láttalak már kevesebb ruhában is, nem az az igazságos, ha ezért törlesztek? – billentette oldalra a fejét, mire egy pillanatra elfelejtettem még lélegezni is. Annyira ledöbbentett, hogy ilyen nemes egyszerűséggel kimondta ezt, hogy nem tudtam hirtelen azt sem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azt hittem, hogy ez a dolog nem fog feljönni sem most, sem a jövőben, főleg nem ennyi ember előtt és úgy mondja, mintha csak arról lenne szó, hogy milyen az időjárás. Nem ilyennek ismertem meg, ezért nem tudtam hová tenni a dolgot.

Suga tágra nyílt szájjal és teljesen elképedt arccal, Jin nagyokat pislogva, Jung Kook pedig vigyorogva, Jimin beharapva az alsó ajkát nézett rám. A rám összpontosuló tekintetek egyre inkább fojtogató érzést keltettek bennem.

- Wow… Mi történt az este? - törte meg a hirtelen kialakult csendet Tae Hyung, úgy tűnt, ő jól szórakozik. Nem mertem Nam Joonra nézni, mert még így is éreztem a felőle áradó dühöt. Kínomban az alsó ajkam harapdáltam és nem tudtam, miképp húzhatnám ki magam a kialakult csávából.

Mindez ellenére Ho Seok nem zavartatta magát, folytatta az előbbi akcióját és teljesen kibontotta az inget, majd ledobta magáról a vizes ruhadarabot.

Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam a feszes, jól kidolgozott felső testét, nem gondoltam volna, hogy póló nélkül ilyen hihetetlenül jól néz ki. Bármennyire is szerettem volna elrohanni zavaromban és haragomban, egyszerűen valami nem hagyta. Egy részem szinte élvezte, hogy ilyen sokat mutat meg magából a srác és nem tudtam azonosítani az előttem álló vonzó férfit azzal, aki pár perce még hisztizett, mint egy kisgyerek. De bármennyire volt is vonzó, ez sem enyhített azon, hogy ilyen kínos szituációba hozott és igenis megbántott azzal, hogy elmondta másoknak a titkunkat .

Szörnyen szégyellni kezdtem magam, amiért ennek ellenére furcsa érzést keltett bennem a fedetlen testének látványa   és már magamra is dühös voltam, bűntudattal telve néztem fel Nam Joonra.

A tekintete semmi jóról nem árulkodott. Idegesen rácsapott egyet az asztalra a két öklével, majd szó nélkül elviharzott. Utána akartam rohanni, de fogalmam sem volt, hogy helyes lenne-e, mert már így is elég félreérhető helyzetbe kerültem Ho Seok miatt. El sem tudtam képzelni, hogy a többiek mit is gondolhattak a kapcsolatunkról. Viszont ha Nam Joon után megyek, az olyan lett volna, mintha a homlokomra írtam volna, hogy – Hé, nekem ez a srác tetszik! – ezt pedig semmiképp sem akartam.

Tanácstalanul ültem ott, miközben Ho Seok végre felöltözött és visszaült a helyére.

- Hah! – szakadt ki Jiminből. – Utána megyek és megnézem mi baja – állt fel és az idősebbet követve elhagyta a termet.

A szívem szörnyen hevesen vert, beszélni akartam Nam Joonnal, elmondani, hogy félreérti, és Ho Seok meg én nem… De nem ez volt a megfelelő időpont rá.

- Együnk – jelentette ki Jin, tőle szokatlanul rideg hangnemben, mire csak nyeltem egyet. Valahogy úgy éreztem, hogy most neheztelnek rám, holott én nem csináltam semmit! Mit tehetek én arról, hogy Ho Seok rám nyitott reggel?

Bár finom volt az étel, de most még az sem ízlett igazán, nagyon kényszeredetten ettem és minden falat egyre nehezebben ment le. Biztos voltam benne, hogy mikor végzünk, elkapom Ho Seokot és megverem. A fejemben elég sok szituációt elképzeltem, ahogy megsemmisítem, de mindenesetre meg akartam mondani neked, hogy mennyire utálom most ezért.

Kínos csendben telt az ebéd további része és alig vártam, hogy végezzen mindenki, majd mikor elérkezett az idő, lecsaptam rá, akár a prédámra.

- Te velem jössz! – utasítottam és sietve elhagytam a termet, bár nem túl vidáman, de követett. Egy félreeső folyosón álltunk meg, majd mikor már biztosra vettem, hogy egyedül vagyunk, rögtön nekiestem.

- Ezt most muszáj volt? – löktem meg a vállát. – Mit fognak gondolni rólam a többiek? Nem úgy volt, hogy azt is elfelejtjük, hogy megtörtént? Akkor most ezt miért kellett? Ráadásul ennyire félreérhetően… - nagyon rég éreztem magam ennyire dühösnek és most mindent rá akartam zúdítani. Leginkább az tett ilyenné, hogy Nam Joonnál sikeresen elástam magam.

- Mit számít, hogy mit gondolnak mások? – válaszolt nem törődöm hangnemben. – Tudom, hogy tetszett a látvány, ne is próbáld meg tagadni! – lépett közelebb, mire a szemeim óriásira nőttek és a pulzusom az egekbe szökött. – De nyugi, nekem is a reggeli –nyalta meg az alsó ajkát, mire még inkább elképedtem. Most ez azt akarta jelenteni, hogy tetszem neki és hogy úgy gondolja, hogy ő is nekem? Mi ütött ebbe az emberbe, hisz eddig egyáltalán nem így viselkedett, még ha volt is kósza megjegyzése, ez most egy elég erőteljes célzás volt felőle.

- Mi történt veled? – pislogtam rá értetlenül.

- Figyelj – tette az egyik kezét a vállamra és közben mélyen a szemembe nézett. – csinálhatok úgy, mintha egy naiv kisfiú lennék, de rohadtul nem vagyok az. Egy felnőtt férfi vagyok, akinek igenis lehetnek érzelmei és vágyai – egyre sűrűbb pislogással kísértem a szavait. – Egy hónap múlva óriási harc fog kibontakozni és nem tudom, hogy túl élem-e. Nincs vesztegetni való időm, erre ma döbbentett rá Jimin, ezért mostantól nem tartom magamban a gondolataim és mindent meg fogok tenni, hogy felrázzalak – kacsintott rám és egyszerűen ott hagyott.

Ha ennek a két srácnak az volt a célja, hogy az őrületbe kergessenek, akkor nagyon jó úton haladtak afelé.

Hopelessly - 10.fejezet

Hopelessly - 10. fejezet

Talán tényleg nagyon fáradt lehettem, mert különösebb gond nélkül végigaludtam az éjszakát, csakhogy a szemeim korán kipattantak, de legalább mondhatni frissnek éreztem magam. A felkelő Nap első sugarai lomhán szűrődtek be az ablakon, én pedig lustálkodtam még egy kicsit, nagyot nyújtózva. Ha nem lettem volna szörnyen éhes, akkor talán még fekszem egy ideig, de így jobbnak láttam kimászni az ágyból.

Tegnap elalvás előtt még ledobáltam magamról a ruháim, mert nem lett volna kényelmes bennük aludni, így most csak alsónemű volt rajtam. Gondoltam ideje felöltözni, ezért előhalásztam a ruhakupacból az ingem és belebújtattam az karjaim, miközben az ablakhoz sétáltam. Meg akartam nézni ahogy pirkad és nem csalódtam a látványban. Az ég alja, már ameddig látható volt, vöröses-rózsaszín színben játszott, azt hiszem, ilyenkor volt a legszebb minden. Szerettem az ilyen reggeleket, mert úgy éreztem, hogy egy jó nap hírnökei.

El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni nyugodt, békés környezetben, de egy részem nem bánta, hogy nem így történt. Persze, nem azt mondom, hogy nem sajnáltam, hogy így alakult, de ez volt az út, amit járnom kellett és ennek valószínűleg oka volt. Hinni akartam, hogy a világban mindennek megvan a maga értelme, hogy nem cél nélkül sodródunk apró porszemként, ehhez pedig el kellett azt is hinnem, hogy mindennek így kellett történnie. Ez a gondolatsor akkor fogalmazódott meg bennem, mikor eszembe jutott az, amit Nam Joon mondott, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hittem neki, mert megbízható embernek tűnt és egy kicsit magamat is láttam benne az első beszélgetésünk óta. Mikor bejött hozzám és minden kertelés nélkül az arcomba vágta a dolgokat, kicsit észhez térített és motivált, hogy keményebb legyek.

Igazából magamat is megleptem azzal, hogy már nem sírtam, ha eszembe jutott Shi Hoo, bár ennek az lehetett az oka, hogy egyre biztosabban éreztem, hogy még él. A másik ok pedig az volt, hogy nem akartam többé sírni, ideje volt felnőni és szembenézni a világgal, a maga kegyetlen valójában. Mikor tegnap az a valaki, akiben az ellenséget sejtettem, azt mondta, hogy fussak és kislánynak nevezett, akkor szakadt el az a bizonyos cérnaszál. Ki akartam törni az elmém szülte ketrecből, hiszen Shi Hoonak és a fiúknak is szüksége volt rám. Túl sokan számítottak rám ahhoz, hogy kudarcot valljak.

Talán még hosszú ideig a gondolataimba merülve álltam volna az ablaknál, ha nem töri meg egy hang a csendet. 

- Jó reg… - hallottam meg, mire rögtön csináltam egy hátra arcot és egy pár másodpercig elképedve meredtünk egymásra Ho Seokkal.  Fogalmam sem volt, hogy miként kéne reagálnom a helyzetre, megpróbáltam magam takarni, de nem igazán sikerült. Ha lehetett hasonulni a hajnali, vörös éghez, nekem most biztosan sikerült, mert szörnyen égett az arcom. – Öhm… ne-ne haragudj… - dadogta, miközben hátrált kifelé, de még mindig nagyokat pislogva nézett rám.

Meg sem próbálta eltakarni a szemét vagy valami, mire kezdtem dühös lenni. Hogy mer csak így megbámulni!

Miután bezáródott mögötte az ajtó, azonnal felkapkodtam magamra a ruhákat és közben próbáltam nem gondolni arra, hogy hogyan nézzek újra a szemébe.

Elindultam utána, mert biztos voltam benne, hogy nem ment el a történtek ellenére sem. Tulajdonképpen nem is rá voltam dühös, hanem magamra, mert ennyire felelőtlen ls figyelmetlen voltam, hogy ilyen kínos szituációba hoztam magunkat. Ahogy megérintettem a kilincset, megjelent a szemem előtt egy emlékkép. Hiszen ő… Hiszen ő látott engem ruha nélkül! Aznap, mikor megmentett, azok a vadállatok letéptek rólam mindent és ő úgy vitt abba a házba. Ha lehet, még erősebbé vált a zavarom, ez a kis részlet valahogy elhalványult bennem, talán a sokktól, de most tökéletesen láttam a szemeim előtt. Már nem akartam kinyitni az ajtót, mert úgy éreztem, menten elsüllyednék szégyenemben, de a hasam korgása közbeszólt.

A nagy gondolkodásban és a történtek után, egészen megfeledkeztem a tényről, hogy a gyomrom majd kilyukad az éhségtől. Sóhajtottam egy nagyot és minden rossz érzést félretéve kinyitottam az ajtót és kiléptem.

- Tényleg sajnálom! – kezdett bele rögtön a mentegetőzésbe. – É-én nem láttam semmit sem! – harapta be az ajkát, miközben a tarkóját vakargatta. Ha nem ilyen helyzetről lett volna szó, talán viccesnek és aranyosnak találom az arckifejezését, de így csak még inkább vörössé tett.

- Szerintem hagyjuk… - fixíroztam a padlót erőteljesen, hátha az tényleg elnyel vagy valami, de nem történt semmi. – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna… azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz így – néztem végül fel rá.

- Rendben! – mosolyodott el, bár ez nem a szokásos Ho Seok mosoly volt és őszintén szólva, az ő arca is égett a pírtól.

Igazából már kezdett kínossá és feszülté válni a csend, mikor újfent megszólalt a hasam jelezve, hogy éhes. Erre mindkettőnkből kitört a nevetés, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de utána már a szokásos hangon szólalt meg a fiú.

- Szeretnél reggelizni? - kérdezte, de meg sem várva a válaszom, elindult. – Gyere!

- Megyek… - motyogtam, mert bár ő felszabadult, azért engem még kicsit nyomott az előbbi eset.

Nagy meglepetésemre már hangos volt az étkező, tehát itt mást jelent a korán, könyveltem el magamban. Amikor beléptünk, néma csend lett. Bár számítottam rá, hogy furcsán néznek majd rám az itt élő emberek, azért nem hittem, hogy ennyire a tekintetek kereszttüzébe kerülök.

Tae Yang sietett a segítségemre, mellém lépett és átkarolva a vállam beszélni kezdett.

- Társaim - szólalt meg és egy kicsit várt. -, mint tudjátok, tegnap eljött a nagy nap és megérkezett közénk az utolsó, élő Kwon! – szavai visszhangoztak a teremben, és a kíváncsi tekintetek egyre jobban zavartak. – Bemutatom nektek Amalia Kwont, akire oly régóta várunk! Közeledik a napforduló, már kevesebb, mint egy hónapunk van hátra, ezért hát testvéreim, mindenkire szükségünk van! – szorította ökölbe a nem engem ölelő kezét és kezdett a beszéde egyre erőteljesebbé válni, mire a tömeg hangulata is fokozódott. Közel kétszáz ember lehetett összeverődve itt. – Aki gyáva, most menjen el! Már nincs visszaút, ha elkezdődik a csata, mindent bele kell adnunk, hogy győzelmet arathassunk. Életem a királynőért! – kapta el a kezem és emelte a magasba, mire a tömeg tapsolni és éljenezni kezdett, majd mindenki Tae Yang szavait harsogta. A királynőért… Ez a titulus még mindig túl sok volt számomra. Egyszerre lepett meg és hatott meg ez az összetartás, ami a szemeim előtt bontakozott ki. Végignéztem az arcokon és mindenki szeme harci tűztől égett, komolyan gondolták, amit mondtak.

Mikor Nam Joonnal találkozott a tekintetünk egy félmosolyt küldött felém, amit bátorításnak vettem, bár még mindig zavart, hogy tegnap tudomást sem vett rólam a csók után. Beszélni akartam vele, ha csak pár percre, de nem tudtam, mit mondhatnék neki. Legalább olyan tapasztalatlan voltam a fiúk terén, mint egy csoport mágus harcba vezetésében.

Amikor lecsillapodott a hangulat, Tae Yang mindenkinek jó étvágyat kívánt, ahogy én is és Ho Seokkal az oldalamon kerestünk helyet a többiek mellett. Mivel nagyon éhes voltam, ezért nem igazán foglalkoztam a társalgással, ami körülöttem folyt.

Nagyon jólesett az étel, bár még mindig szokatlan volt számomra, hogy ilyen gyakran étkezem és a helyet is túl fényűzőnek találtam.

Mikor befejeztem az ételt, feltűnt, hogy sokan engem vizslatnak és sugdolóznak rólam. Próbáltam nem figyelni rájuk, de azért elég nehéz volt. Jobbnak láttam valami másra koncentrálni, de amint ránéztem a Tae Hyung mellett ülő Nam Joonra, majd a mellettem ülő Ho Seokra, sokkal vonzóbbnak tűnt az engem figyelőkre gondolni.

- Jobban vagy már? – fordult felém Jin, mire csak biccentettem egyet. Már nem éreztem szerencsére rosszul magam, ezt a jó étvágyam is bizonyította. – Akkor jó. Aggódtam ám érted! – rázta meg az ujját olyan megrovóan, mire felnevettem.

- Olyan vagy, mint egy anya…

- Igen, ő a csapat anyukája! – mosolygott Jung Kook. Szóval a csapat anyukája… Bár ő volt a legidősebb és tényleg úgy viselkedett, mint egy aggódó anyuka, így nem is csodálkoztam ezen a címen.

- Akkor mostantól anyukának hívjalak? – kérdeztem széles mosollyal az arcomon, mire Jin felhúzta az orrát.

- Maradnék a Jinnél, ha lehet! Olyan hülyén hangzana, ha egy lány így hívna… - tette hozzá, mire mindenki nevetni kezdett és a srácok szívatni kezdték szegényt.

A beszélgetést Tae Yang szakította meg.

- Ha befejezted a reggelit, bemutatnálak pár embernek.

- Rendben – álltam fel azonnal, majd elköszöntünk a fiúktól. Ott hagytuk a hangzavart és a férfi irodájába mentünk, ahol már vártak ránk.

- Jó reggelt! – hajoltam meg, mire viszonozták a gesztust.

- Üdvözlöm, felség! – lépett elém egy szintén Tae Yang korú férfi. Igazából, ahogy felmértem, az itt élők mind nagyon fiatalok voltak, viszont nőt elég keveset láttam. – Hadd mutatkozzam be, Kim Jong Hyun vagyok.

- Üdvözlöm – hajtottam fejet. – Viszont, ha kérhetném, mellőzzük a formaságokat – sóhajtottam fel, mert szörnyen zavart, hogy egy nálam idősebb így beszél velem, még ha elvileg én is voltam a rangban felette álló. – Ez mindenkire vonatkozik – néztem körbe. -, nem szeretném még egyszer elmondani.

- Ahogy óhajtod – bólintott az előbbi férfi, mire elmosolyodtam, ez már sokkal jobb volt számomra. Aztán a többiek is bemutatkoztak, összesen hat férfi volt bent Tae Yangon kívül. Aztán helyet foglaltunk és Tae Yang elmagyarázta, hogy miért is fontos, hogy megismerjem őket.

- Tudod, Ama, mint ahogy elmeséltem neked, a születésnapodon az erőd ki fog törni a pecsét alól, de ez nem jelenti azt, hogy felkészületlenül kell várnod rá. Ahhoz, hogy esélyünk legyen, egy hónap alatt sok mindent kell megtanulnod arról, hogy miképp is irányíthatod a birtokodban lévő hatalmat.

- Mert bár úgy tűnik, minden erőd el van zárva, ez nincs így – szólalt meg Shin Dong Hee, egy magas és vállas férfi. – Képtelenség lenne, arra még a királyi család sem képes. Tehát valamennyi erőd szabadon van, de épp csak annyi, hogy tudjunk majd gyakorolni. Ha ennél több lenne, az ellenség már rég rád talált volna, mert nem nehéz megérezni a kimagasló energiát – magyarázta.

- Értem – bólintottam. Kezdett egyre jobban lenyűgözni ez a világ, bár ezzel egyetemben minden egyre bonyolultabbá vált.

- A gyakorlás mindennél fontosabb jelen helyzetben –folytatta Tae Yang. - Ők azért vannak itt, mert mind kimagaslóak a területükön, ők tanították például a fiúkat is. Vagyis rosszul fogalmaztam – mosolyodott el. -, mi tanítottuk őket. – Tehát ők a srácok mesterei és azt látva, hogy Ho Seok és Nam Joon mire képes, kezdtem erősen hinni abban, hogy jó kezekben leszek.

- És engem ki fog tanítani? – kérdeztem körbenézve.

- Mind fogunk – válaszolt Kang Dae Sung egy széles mosoly kíséretében, ahogy jobban megnéztem egy róka jutott eszembe róla. – Mint ahogy Tae Yang is mondta, mi mind másban vagyunk jók, neked pedig mindenre szükséged van, ugyanis te az összes elemet birtoklod.

- Ez mit takar? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Csak azt – szólalt meg Choi Seung Hyun mély, határozott hangon. -, hogy míg az átlag mágusok egy adott elemhez kötődő erő birtokában vannak, addig te mindet birtoklod, és ha megfelelő lesz a tanításod, uralod is majd őket.

- Érdekes – bólintottam, bár elég abszurdnak éreztem még mindig a helyzetet. – Milyen elemek vannak?

- Én a föld eleméhez tartozom – mondta Shin Dong.

- Enyém a tűz – emelte fel a kezét Seung Hyun.

- Víz – mosolygott Jong Hyun.

- Talán nem meglepő, de az én erőm a Naphoz kötődik – tárta szét a karjait Tae Yang.

- Az én elemem szintén a víz, de tőlem a gondolatolvasást fogod megtanulni, na és azt leginkább, hogyan védd ki, hogy beférkőzzenek az elmédbe – húzta ki magát Choi Min Ho, egy igazán sportos, óriási szemekkel rendelkező férfi. Ez a dolog nagyon tetszett, hisz igazán zavart, hogy csak úgy belenyúlhat a fejembe Nam Joon és még ki tudja ki, aki rendelkezik ezzel a képességgel.

- A telekinézist velem tanulod majd – mondta Lee Seung Hyun.

- Én maradtam utoljára úgy tűnik, én a varázslatokba vezetlek majd be – fejezte be a kört Choi Siwon.

- De hogy lesz minderre időm? Nem sok ez egy hónapra? – vontam össze a szemöldököm.

- Tudod, elég régóta készülünk erre, ezért már mindent kitaláltunk. Pontosan 23 napunk van hátra addig. Mindenre jut három nap, ha már ma elkezdjük, és a fennmaradó két napban pedig már csak a haditervet készítjük elő, akkor elég lesz az idő. – válaszolta meg a kérdésem Jong Hyun.

- Tehát akkor megvan a napirendem mostantól?

- Igen. Úgyis velem kezdesz, a megbeszéltek alapján, így szerintem magunkra is hagyhatnak a többiek. A megbeszélésnek tehát vége – fonta össze az ujjait maga előtt. Elköszöntek és távoztak, majd mikor kettesben maradtunk, a férfi felé fordultam:

- Addig a többiek is készülnek, igaz?

- Igen – helyeselt. – Mindenki keményen edz, a fiúk is, ha erre vagy kíváncsi – mosolygott sokat sejtetően.

- Nem konkrétan… - motyogtam, bár igaza volt.

- Beszéljünk akkor hát arról, hogy hogyan tovább. Minden reggel ilyentájt lesz az ébresztő, ha megreggeliztél, eljössz hozzám, aztán ha végeztünk, akkor ahhoz, aki épp oktat. Majd egy kis szünet következik és persze az ebéd, fontos, hogy jó erőben légy. Azután újabb tanulás délután és az este még egy kis fizikai tréning következik. Ebben a fiú lesznek a segítségedre. Egyik nap Ho Seokkal futsz, Nam Joonnal a közelharcot gyakorlod, a következőn Jiminnel és Jung Kookkal és így tovább. Tehát majd sorban mindenkivel, de ezt majd beosztják ők. Nekik is szükségük van rá, így nem hiszem, hogy ellenükre lesz – teljesen kétségbeestem attól, amit mondott, nem arról volt szó, hogy keménynek éreztem volna a napirendem, mert tényleg neki kellett feküdni a dolgoknak, ha azt akartam, hogy minden jól sikerüljön, de a fiúkkal való edzés gondolata…Hogy együtt fussak Ho Seokkal, meg hogy közelharcot gyakoroljak Nam Joonal… ez valami vicc, ugye?

- Rendben – mondtam végül csak ennyit, hogyan is ellenkezhettem volna vele?

- Akkor hát kezdjünk is neki a dolognak! Gyere – állt fel. –, kimegyünk a szabadba, ott kicsit szemléletesebben tudom bemutatni, hogy mit takar ez az erő! – Némán követtem.

Most valóban sokkal élettelibb volt a hely, emberek járkáltak ide-oda, ha összefutottunk valakivel, meghajoltak mélyen előttünk.

- Szerinted jó vezető leszek? –fordultam Tae Yang felé, mikor már kint álltunk az egyik szökőkút mellett. A tekintete ellágyult és a vállamra tette a kezét, majd megszorította azt.

- Bízom benned – mosolygott rám. Sóhajtottam egy nagyot és próbáltam erőt meríteni a férfi határozott tekintetéből.

- Mindent meg fogok tenni! Most pedig kezdjünk neki, mert az idő vészesen fogy.

- Ebben igazad van – bólintott egyetértően és elhúzódott tőlem. Majd rögtön bele is kezdett az oktatásomba. – Mint ahogy mondtam, a Nap energiájával fogunk dolgozni. Mi jut eszedbe elsőnek, ha azt mondom neked, hogy Nap?

- Fény? – tártam szét bizonytalanul a kezem, mire helyeselt.

- Igen, a fény! Megfoghatatlan dolognak tűnik, nem? – nézett egyenesen az ég felé, majd felém nyújtotta a tenyerét, amin egy apró fénycsóva kezdett egy lobogni, akár a tűz. Majd egyre erőteljesebbé vált és gömb alakot vett fel. – Ez tiszta energia – magyarázta, én pedig közelebb hajoltam, hogy jobban megnézhessem magamnak. Olyan fényes volt, mégsem vakított el, ami egyszerűen felfoghatatlan volt számomra.

- Gyönyörű… - súgtam. – Képes leszek erre én is? – csillant fel a szemem.

- Többre is – mosolyodott el, majd összezárta a tenyerét, mire a fénycsóva kialudt. -, de elsőnek meg kell tanulnod összpontosítani az erőd és a környezet adta energiákat. – Üljünk le oda! – mutatott egy tisztább részre. Letelepedtünk a fűbe egymással szemben, törökülésben.

- Most mi jön? – kérdeztem oldalra döntve a fejem, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit fogunk csinálni itt.

- Húzd ki magad jobban! – utasított, mire rögtön kiegyenesedtem. – Hunyd le a szemed és kövesd minden utasításom.

- Rendben – engedelmeskedtem. Kellemes szellő cirógatta az arcom és édes illatok kúsztak be az orromba.

- Egyenletesen lélegezz, ki-be… - súgta. - Képzelj el egy teljesen sötét szobát. Ha ez megvan, gondolj arra, hogy fényt gyújtasz a sötétben. – Minden erőmmel arra összpontosítottam, amit mondott, de nem akart elmúlni a sötétség. – Látsz valami fényt? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Jól van, ne csüggedj, elsőre senkinek sem sikerül. Próbálj jobban lazítani és ameddig nem jelenik meg a fény, ne nyisd ki a szemed!

- Értettem… - motyogtam, és ahogy mondta, megpróbáltam ellazítani a testem és fényt gyújtani a sötétben.

Hosszú percek teltek el, de a helyzet nem változott, már kezdtem dühös lenni, mikor eszembe jutott, hogy talán nem ez a legjobb taktika. Nagy levegőt vettem, leengedtem a vállaim, de nem görnyedtem össze. Valami nyomta a lelkem, ebben biztos volt, ez nem engedte, hogy elengedjem magam teljesen. Útnak indítottam a gondolataim és lázasan kutatni kezdtem köztük, hogy mi lehet az, ami ennyire akadályozhat.

Megjelent a szemem előtt Nam Joon és rögtön tudtam, hogy ő az, aki miatt képtelen vagyok megnyugodni. Megcsókolt és ott hagyott, egy ilyen helyzetben ki ne lenne nyugtalan? Mit jelent ez az egész? Érez irántam valamit, vagy épp csak szórakozott velem? A legelső pillanattól kezdve furcsa hatással volt rám, nem tudtam miképp viselkedjek előtte. Annyira lefoglalt Shi Hoo kérdése, meg ez az egész, hogy észre sem vettem, hogy közben én… Hogy lassacskán megkedveltem őt.

Kedvelem őt… - tudatosult bennem, mire egy apró fénysugár szelte át az előttem kirajzolódó szobát. Tehát ez volt, amit be kellett vallanom magamnak.