Hopelessly - 11. fejezet

Hopelessly - 11. fejezet

- Sikerült… - suttogtam magam elé halkan. Bár elenyésző volt a fénysugár és igen apró, mégis elégedettséggel töltött el ez a kis előrelépés is.

- Látod, igaz? – szólalt meg Tae Yang, szinte már vidáman. – Tudtam, hogy képes vagy rá, de türelmesnek és igen óvatosnak kell lenned. Lépésről-lépésre fogunk haladni, ahogy az időnk engedi, persze nem szabad elsietni sem. Most, hogy ez meg van, kitűzünk egy újabb célt – némán bólintottam, a szemem mindvégig csukva tartva, féltem, hogy ha kinyitnám, eltűnne a nehezen előcsalt fény. – Nem elég, hogy ha magadban elő tudod hívni, el kell érnünk, hogy a külvilág felé is megmutasd azt.

- És azt hogyan csináljam? – kérdeztem rögtön vissza.

- Ahhoz a benned lévő fényt igen erőssé és hatalmassá kell tenned, és ha ez megvan, már képes leszel nyitott szemmel is látni és érezni. Majd pedig ha ezen is túl leszünk, fizikai valójában is megjelenik előttünk és akkor uralni fogod a fényt.

- Értem… - bólogattam, bár valójában semmit sem fogtam fel abból, amit mondott. – Akkor most mit tegyek? – próbáltam másképp megközelíteni a dolgot.

- Tartsd ugyanúgy lehunyva a szemed és próbálj teljesen ellazulni újra! Akkor fog megerősödni a benned élő energia, ha a lelkedben béke honol. Viharok közt az erő is elvész, meg kell találnod azt a kis szigetet, ahol mindig süt a nap. Akárhányszor használni akarod majd az erőt, és nem csak ezt, hanem az összes többit is, félre kell tenned minden negatívumot és bízni önmagadban.

- Bízni önmagamban… - ismételtem meg az utolsó két szavát. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belső nyugalomra lelnem egy ilyen helyzetben, hisz annyi minden kavargott bennem, hogy úgy éreztem, a gondolataim olyanok, mint egy áradás előtt álló folyó…

- Most magadra hagylak egy kicsit – emelkedett fel a zajokból ítélve. -, gondolkozz el ezen. Nekem van egy kis dolgom és akkor már a fiúkkal is megbeszélem az edzésed, a ma este sem lesz kihagyva, ne félj! – Na, ettől egyáltalán nem félek! – gondoltam magamban, de Tae Yangnak csak annyit mondtam, hogy rendben. Ő pedig elsétált, egyedül hagyva a belső béke szöges ellentétében lévő lelkivilágommal.

Próbálkoztam elfojtani a gondolataim, azaz nem gondolni semmire sem, de ez nem vezetett sehová. Útvesztő – ez a szó jutott eszembe a körülöttem lévő világról és fogalmam sem volt, hogy merre kéne tovább indulnom, mert mi van, ha az út, amit választok, zsákutcába vezet. Szörnyen röstelltem, hogy ennyire tanácstalan voltam egyfolytában, de sajnos nem tudtam mit tenni ellene. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mikor eljön a megfelelő pillanat, már nem lesz több kérdés bennem és szívből cselekszem majd.

Bár a fényt még mindig láttam magam előtt, de mire Tae Yang visszaért még mindig ugyanolyan gyenge volt, mint azelőtt, egy szemernyit sem változott a helyzet. Egy örökkévalóságnak tűnt az egyedül töltött idő.

- Nos? – kérdezte. Mivel már messziről hallottam a lépteit, nem ijedtem meg.

- Nem akar sikerülni… - nyitottam ki a szemem végre, mert már kezdtem rosszul lenni a dologtól. Az erős napfény szinte égette a retinám és minden kékes fényben úszott. Felemelkedtem, mert már az összes végtagom elgémberedett és igencsak rájuk fért egy alapos nyújtózkodás. Rendesen ropogott a bokám, ahogy megforgattam.

- Azért ne keseredj el, nem mehet minden rögtön és még amúgy is van két napunk arra, hogy elérjük a megfelelő szintet – mosolygott biztatóan, de ez most nem igazán vigasztalt. – Délután is folytatni fogjuk, viszont most tartsunk egy kis szünetet, biztos megéheztél – intett a kastély felé a fejével, mire csak helyeseltem és elindultunk befelé. Kicsit szédültem, de ezt betudtam annak, hogy olyan sokáig ültem ott és valószínűleg hirtelen álltam fel.

Az ebédlőig együtt mentünk, de az ajtóban elváltunk, mert ő a társai mellé ült le, én pedig a fiúk után kutattam a szememmel. Sikerült kiszúrnom Jint és Jung Kookot, és azonnal el is indultam feléjük.

- Sziasztok! – huppantam le Jin mellé, aki azonnal elmosolyodott, amint meglátott.

- Szia! – köszöntek szinte egyszerre vissza.

- Hogy ment az első délelőtt? – kérdezte Jung Kook, Jin eközben elkezdte piszkálni a hajam, amivel kezdett egy kicsit idegesíteni, de nem szóltam rá, mert aranyos volt.

- Hát magam se tudom… - vallottam be. – Azt hiszem, jól, de talán mehetett volna jobban is… De mindent beleadok! – szorítottam ökölbe a kezem.

- Ügyesen! – veregette meg Jin a vállam, mire csak rámosolyogtam. Egy elég furcsa pillantást kaptam viszonzásul, de utána az asztalt kezdte el vizsgálgatni, ezt pedig nem igazán tudtam hová tenni.

- Tae Yang valóban jó tanár, igazán sokat köszönhet ez a hely neki – nézett körbe Jung Kook. –, meg persze mi is.

- Igen, így van - helyeselt Jin. – De az apja is nagy szerepet játszott a dolgokban.

- Az apja? – kérdeztem vissza, mert eddig egy szót sem hallottam róla, azt hittem, hogy meghaltak a szülei tizennyolc évvel ezelőtt. De mielőtt Jin válaszolhatott volna, megjelentek a többiek és valahogy másra terelődött a figyelmem. Mellém Tae Hyung ült le, velem szemben pedig Suga, ő mellé pedig Nam Joon. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Jimin és Ho Seok is.

Minden szem az asztalunknál Ho Seokra összpontosult, aki végül Nam Joon mellé ült le.

- Nos – szólaltam meg én, ha már más nem volt hajlandó, pedig úgy éreztem, hogy őket is pont annyira érdekelte a válasz, mint engem. –, veled mégis mi a fene történt? – vontam fel a szemöldököm a deréktól felfelé csurom vizes srácra nézve.

- Hát… - húzta el a száját és ha a sötét tekintetével ölni tudott volna, akkor Jimin már eltávozott volna köreinkből. – ez a kedves személy… khm… belelökött a szökőkútba.

- Megérdemelted! – kuncogott az említett. A társaságból egyszerre tört ki a nevetés. Bár Ho Seok kissé megsértődve felhúzta az orrát, mégis olyan vicces látványt nyújtott, hogy nem tudtunk nem mulatni egy jót rajta.

Azonban a nevetésem félúton abbamaradt, mikor is megpillantottam egy vízcseppet, ahogy az lefolyik a srác hajáról, végig az arcán, le az íves nyakán, a kulcscsontjáig és eltűnik a rátapadó felsője alatt. Hirtelen szörnyen melegnek éreztem az ebédlőben lévő levegőt és a szám is kiszáradt.

- Meg fogsz fázni! – zökkentett ki a gondolataim közül Nam Joon megrovó hangja, de ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy a hangnem leginkább nekem szólt. Talán féltékennyé tette, hogy ránéztem a másik fiúra? De hisz ő hagyott ott minden magyarázat nélkül és egyáltalán nem keresett, úgy éreztem, hogy ezt a kis megtorlást igazán megérdemli, de azért röstelltem is, hogy így magával ragadott a látvány.

- Ah, nem hiszem, hyung – legyintett a megszólított, bár belegondolva, tényleg nem volt túl jó ötlet így itt ülnie.

- Igaza van Nam Joonnak! Meg fogsz fázni, menj és öltözz át! – értett egyet Jin is.

- De olyan éhes vagyok… - nézett az előtte lévő ételre a fiú és lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Tessék! – vetette le a pulóverét Jung Kook és odanyújtotta Ho Seoknak. – Vedd át gyorsan ezt, úgy sem vagy szégyenlős és senki sem figyel! – forgatta körbe a fejét. Valóban nagy volt a hangzavar és mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, de azért én mégsem hagyhattam szó nélkül a dolgot.

- Na, azt már nem! – tört ki belőlem rögtön, főleg, hogy Ho Seok ujjai már az inge gombjain matattak.

- Most miért? – nézett rám nagy szemekkel. – Nyugodtan fordulj el, ha nem szeretnéd látni, bár…– vont vállat és elkezdte lassan kigombolni az inget. Nem tudtam levenni róla a szemem, még ha valóban el is kellett volna fordulnom, egy részem nem igazán akarta elhinni, hogy ez történik. Kezdtem nagyon zavarba jönni és az arcszínem is erről árulkodhatott. A fiúk mindenesetre jól szórakoztak, míg Ho Seok nem folytatta a nekem szánt mondandóját.  . Egyenesen a szemembe nézett, a hangja szörnyen nyugodtan csengett. – Tudom, hogy vonzódsz hozzám. Amúgy én ennél láttalak már kevesebb ruhában is, nem az az igazságos, ha ezért törlesztek? – billentette oldalra a fejét, mire egy pillanatra elfelejtettem még lélegezni is. Annyira ledöbbentett, hogy ilyen nemes egyszerűséggel kimondta ezt, hogy nem tudtam hirtelen azt sem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azt hittem, hogy ez a dolog nem fog feljönni sem most, sem a jövőben, főleg nem ennyi ember előtt és úgy mondja, mintha csak arról lenne szó, hogy milyen az időjárás. Nem ilyennek ismertem meg, ezért nem tudtam hová tenni a dolgot.

Suga tágra nyílt szájjal és teljesen elképedt arccal, Jin nagyokat pislogva, Jung Kook pedig vigyorogva, Jimin beharapva az alsó ajkát nézett rám. A rám összpontosuló tekintetek egyre inkább fojtogató érzést keltettek bennem.

- Wow… Mi történt az este? - törte meg a hirtelen kialakult csendet Tae Hyung, úgy tűnt, ő jól szórakozik. Nem mertem Nam Joonra nézni, mert még így is éreztem a felőle áradó dühöt. Kínomban az alsó ajkam harapdáltam és nem tudtam, miképp húzhatnám ki magam a kialakult csávából.

Mindez ellenére Ho Seok nem zavartatta magát, folytatta az előbbi akcióját és teljesen kibontotta az inget, majd ledobta magáról a vizes ruhadarabot.

Nagyot nyeltem, mikor megpillantottam a feszes, jól kidolgozott felső testét, nem gondoltam volna, hogy póló nélkül ilyen hihetetlenül jól néz ki. Bármennyire is szerettem volna elrohanni zavaromban és haragomban, egyszerűen valami nem hagyta. Egy részem szinte élvezte, hogy ilyen sokat mutat meg magából a srác és nem tudtam azonosítani az előttem álló vonzó férfit azzal, aki pár perce még hisztizett, mint egy kisgyerek. De bármennyire volt is vonzó, ez sem enyhített azon, hogy ilyen kínos szituációba hozott és igenis megbántott azzal, hogy elmondta másoknak a titkunkat .

Szörnyen szégyellni kezdtem magam, amiért ennek ellenére furcsa érzést keltett bennem a fedetlen testének látványa   és már magamra is dühös voltam, bűntudattal telve néztem fel Nam Joonra.

A tekintete semmi jóról nem árulkodott. Idegesen rácsapott egyet az asztalra a két öklével, majd szó nélkül elviharzott. Utána akartam rohanni, de fogalmam sem volt, hogy helyes lenne-e, mert már így is elég félreérhető helyzetbe kerültem Ho Seok miatt. El sem tudtam képzelni, hogy a többiek mit is gondolhattak a kapcsolatunkról. Viszont ha Nam Joon után megyek, az olyan lett volna, mintha a homlokomra írtam volna, hogy – Hé, nekem ez a srác tetszik! – ezt pedig semmiképp sem akartam.

Tanácstalanul ültem ott, miközben Ho Seok végre felöltözött és visszaült a helyére.

- Hah! – szakadt ki Jiminből. – Utána megyek és megnézem mi baja – állt fel és az idősebbet követve elhagyta a termet.

A szívem szörnyen hevesen vert, beszélni akartam Nam Joonnal, elmondani, hogy félreérti, és Ho Seok meg én nem… De nem ez volt a megfelelő időpont rá.

- Együnk – jelentette ki Jin, tőle szokatlanul rideg hangnemben, mire csak nyeltem egyet. Valahogy úgy éreztem, hogy most neheztelnek rám, holott én nem csináltam semmit! Mit tehetek én arról, hogy Ho Seok rám nyitott reggel?

Bár finom volt az étel, de most még az sem ízlett igazán, nagyon kényszeredetten ettem és minden falat egyre nehezebben ment le. Biztos voltam benne, hogy mikor végzünk, elkapom Ho Seokot és megverem. A fejemben elég sok szituációt elképzeltem, ahogy megsemmisítem, de mindenesetre meg akartam mondani neked, hogy mennyire utálom most ezért.

Kínos csendben telt az ebéd további része és alig vártam, hogy végezzen mindenki, majd mikor elérkezett az idő, lecsaptam rá, akár a prédámra.

- Te velem jössz! – utasítottam és sietve elhagytam a termet, bár nem túl vidáman, de követett. Egy félreeső folyosón álltunk meg, majd mikor már biztosra vettem, hogy egyedül vagyunk, rögtön nekiestem.

- Ezt most muszáj volt? – löktem meg a vállát. – Mit fognak gondolni rólam a többiek? Nem úgy volt, hogy azt is elfelejtjük, hogy megtörtént? Akkor most ezt miért kellett? Ráadásul ennyire félreérhetően… - nagyon rég éreztem magam ennyire dühösnek és most mindent rá akartam zúdítani. Leginkább az tett ilyenné, hogy Nam Joonnál sikeresen elástam magam.

- Mit számít, hogy mit gondolnak mások? – válaszolt nem törődöm hangnemben. – Tudom, hogy tetszett a látvány, ne is próbáld meg tagadni! – lépett közelebb, mire a szemeim óriásira nőttek és a pulzusom az egekbe szökött. – De nyugi, nekem is a reggeli –nyalta meg az alsó ajkát, mire még inkább elképedtem. Most ez azt akarta jelenteni, hogy tetszem neki és hogy úgy gondolja, hogy ő is nekem? Mi ütött ebbe az emberbe, hisz eddig egyáltalán nem így viselkedett, még ha volt is kósza megjegyzése, ez most egy elég erőteljes célzás volt felőle.

- Mi történt veled? – pislogtam rá értetlenül.

- Figyelj – tette az egyik kezét a vállamra és közben mélyen a szemembe nézett. – csinálhatok úgy, mintha egy naiv kisfiú lennék, de rohadtul nem vagyok az. Egy felnőtt férfi vagyok, akinek igenis lehetnek érzelmei és vágyai – egyre sűrűbb pislogással kísértem a szavait. – Egy hónap múlva óriási harc fog kibontakozni és nem tudom, hogy túl élem-e. Nincs vesztegetni való időm, erre ma döbbentett rá Jimin, ezért mostantól nem tartom magamban a gondolataim és mindent meg fogok tenni, hogy felrázzalak – kacsintott rám és egyszerűen ott hagyott.

Ha ennek a két srácnak az volt a célja, hogy az őrületbe kergessenek, akkor nagyon jó úton haladtak afelé.