Hopelessly - 3. fejezet

Hopelessly - 3. fejezet

- Sajnálom, de nem mondhatunk semmit sem. – tette a kezét a vállamra és megnyugtató, lágy hangon beszélt. – De megígérem, hogy nem kell sokat várnod, és mindent megtudsz.

- És ebbe bele kéne nyugodnom? – sóhajtottam mélyet. Egyre csalódottabb voltam és elég egyértelműnek tűnt, hogy bármit is teszek, úgysem mondanak semmit. El akartam menni. Nem volt okom itt maradni, hisz nem voltak hasznomra többé.

- Akkor hát, ahogy előbb is mondtam, megyek. – álltam fel, de most nem Jin keze volt az, ami megállított, hanem valami megmagyarázhatatlan erő. Mintha gúzsba kötöttek volna, mire az egész testem megmerevedett. Úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem az irányítást, csupán a gondolataim ura voltam. Nem tudtam megmozdulni, még csak a fejemet sem voltam képes elfordítani. Ajkaim nem nyíltak szóra, pedig lett volna mit mondanom.

- Sajnálom. Tudom, nem túl tisztességes, de te kényszerítettél rá. – sóhajtott mélyet Nam Joon. Tehát ezt ő csinálta, de mégis hogy a fészkes fenébe? Kezdett felmenni bennem a pumpa, a tehetetlenség érzése egyenesen megrémisztett. – Mi itt mind a javadat akarjuk.

- Megelőztél… - motyogta Ho Seok duzzogva.

- Te nem léptél időben. Én amúgy is erősebb kötővarázst tudok, te idióta! – nyújtotta rá a nyelvét a szőke. Hát ezt tökéletes. Míg én szenvedek anélkül, hogy megmozdulhatnék, ezek itt elvitatkoznak. De volt valami, ami jobban megragadta a figyelmem, ez pedig a „varázs” szó volt. Ha képes lettem volna nevetni, biztos, hogy jól körbe röhögtem volna őket, de ez jelen pillanatban nem állt módomban. Meg hát elég meggyőző volt, hogy mint egy szobor, mozdulatlanná merevedtem.

- Nam Joon, engedd már el! – rivallt rá Jin, kissé meglepve engem is. Az aranyos tekintet helyét rosszallás vette át.

- Ha elengedem, akkor elmegy. Azt meg te is pontosan tudod, hogy itt kell tartanunk holnap reggelig. – tárta szét a kezét az említett.

- De akkor sem hagyhatjuk így, ebben igaza van! – kelt a védelmemre Ho Seok is és már csak azt reméltem, hogy sikerül meggyőzniük a kegyetlen fogva tartóm.

- Na jó, tessék! – forgatta meg a szemét és mormogni kezdett valamit, mire enyhült a szorítás és lassan újra éreztem minden kis részem. Kissé hányingerem lett és szédültem, aminek hatására elkezdtem előre dőlni.

- Mi a fene… - a világ elsötétült körülöttem.

- Basszus! – kapott utánam Suga még épp időben és a karjaiba vett.

- Nem hittem, hogy ilyen hatással lesz rá. – kerekedtek el Nam Joon szemei és némi bűntudat is kicsengett a hangjából. Körém gyűltek.

- Most mit csináljunk? – kérdezte Jung Kook.

- Vigyük be a szobába, jobb, ha most alszik egy kicsit. – vetette fel Jimin, amiben mind egyetértettek.

Suga cipelt be, de Ho Seok és Nam Joon is vele tartott. Letettek az ágyra és betakargattak. Se mozdulni, se megszólalni nem volt erőm. Valami furcsa, szúró fájdalom nyillalt a mellkasomba.

- Menjünk, hadd aludjon kicsit! – mondta Suga és elindult Ho Seokkal az ajtó felé.

- Én is megyek mindjárt. – intett Nam Joon, mire a két srác összenézett, de nem szóltak semmit, csak kimentek. Ráemeltem a tekintetem és végignéztem rajta.

A húszas évei elején járt, de ordított róla, hogy többet élt meg, mint amit kellett volna. A fekete felsője alatt láthatóan feszültek az izmai és biztos voltam benne, hogy napi szinten edz. A haja két oldalt fel volt nyírva, de a feje tetején hosszúra hagyták, ami erősen hangsúlyozta az arcformáját. Tulajdonképp vonzó srác volt, de semmiképp sem az esetem. A szemeiből titokzatos fény áradt, valami rejtett dolog, ami egyszer biztos ki fog törni, de még jó mélyre száműzte.

- Őszintén sajnálom az előbbit, de megértőnek kell lenned velünk. - ült le az ágy szélére. - Bár a te helyzetedben én sem hinnék egy csapat idegennek, csak mert szépen néznek rám. Azt is megértem, hogy szökni akarsz, de hová mennél? Meg aztán gondolj arra, hogy itt van hol aludnod, van mit enned, de ha kimész, ott mi vár? – állt fel hirtelen és egy szánakozó fél mosollyal hátat fordított. Egy pillanat alatt felforrósodott a vérem, utáltam, ha sajnálnak. Elég érzékeny pontomon talált el.

- Nincs szükségem a szánalmadra. – a hangom még számomra is meglepő hidegséggel csengett. Nem fordult meg, de éreztem, hogy elmosolyodik, bár nem tudom miből.

- Nem érezek irántad szánalmat. Tudod, mi gyerekkori jó barátok vagyunk, mind az utcán nőttünk fel ugyanúgy, mint te. Nem volt könnyű életünk nekünk sem. Jót akarunk neked, mert tudjuk mit éltél át. – nem tudtam mit mondhatnék, ezért csendben maradtam és a fejem is elfordítottam. – Aludj kicsit és hideg fejjel gondolj át mindent! – mondta, mielőtt még itt hagyott volna.

Tanácstalan voltam és gyenge, de eszem ágában sem volt aludni. Fel kellett dolgoznom, mindazt, amit hallottam, láttam és érzékeltem. Az agyam egyszerűen képtelen volt megmagyarázni, mi is történt, hogy hogyan volt képes az a srác fogva tartani valamiféle varázzsal.

Az is érdekelt volna, hogy mi okuk volt itt tartani, és hogy apa miért akarta, hogy találkozzak Ho Seokkal.

Ebben a rideg és kegyetlen világban egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy jót akarnak minden hátsó szándék nélkül, az pedig egyenesen megrémített, hogy ilyen képességeik voltak. Tulajdonképpen egy rab voltam.

Egyetlen célja volt már csupán az életemnek, a bosszú vagy apa megtalálása. Ehhez el kellett menekülnöm innen és megkeresni Shi Hoot, vagy azt, aki ezt tette vele.. De mégis hogyan kellett volna nekikezdenem? Nem tűnt valami jó ötletnek, hogy visszamenjek oda, de akkor mégis mit tehettem volna?

De ami sürgetőbb kérdés volt, hogy mégis hogyan fogok megszökni egy ilyen helyről. Azt sem tudtam tulajdonképp, hogy hol vagyok. Ha pedig ez nem lett volna elég, még ezek a srácok is itt voltak, akiket nem lehetett csak úgy átverni.

- Talán tényleg aludnom kéne… - suttogtam magam elé. Mert erő nélkül felesleges volt megpróbálni bármit is, meg aztán kezdtem megéhezni, már jó ideje nem ettem semmit sem. Átvettem a kis szekrényre készített pólót és rövidnadrágot, ami kényelmesebb volt alváshoz, mint az egyenruha.

De féltem. Féltem lehunyni a szemem, szembenézni önmagammal és belegondolni, hogy ő… Megint sírni kezdtem.

- Semmirekellő, gyáva, gyenge lány vagyok... – meredtem előre. Szégyelltem, hogy ezt teszem. Mindig is azt hittem, hogy erősebb vagyok ennél, hogy semmi sincs, ami földhöz tudna vágni, ami ilyenné tenne, de most megtörtént és csak undorral tudtam magamra nézni.

- Sose félj sírni! – hallottam meg egy hangot a jobb oldalamról és meg is ugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is van itt rajtam kívül. Mikor jöhetett be és hogy-hogy nem vettem észre?

- Én nem sírtam. – fordítottam el a fejem, mert egyáltalán nem volt kedvem megbeszélni egy vadidegennel a lelki állapotom. Mert az volt. Egy vadidegen.

- Persze, gondolom, a szemeden keresztül izzadsz.

- Mi? – kaptam rá a tekintetem értetlenül.

- Semmi. – legyintett. – Inkább egyél egy kicsit! – mutatott a tálcára a kis szekrényen. Ez mikor került oda? Ennyire el lettem volna foglalva magammal, hogy nem vettem észre? Ez már elég abszurd. Kezd elmenni az eszem…

Az orrom megütötte a kellemes illat, amit az étel árasztott és a tea, mert az is volt odakészítve.

- Gondolom, szívesebben ennél egyedül. Majd még visszajövök. Jó étvágyat! – sétált ki Ho Seok. Igaza volt, megkönnyebbültem, mikor egyedül maradtam.

Magam elé vettem a tálcát és jól megnéztem magamnak a tál rizst és a húst. Nagyon rég nem volt már szerencsém hozzá, ezért hirtelen hozzányúlni sem bírtam. Félretettem későbbre és inkább megkóstoltam a teát. Nagyon kellemes íze volt, bár kicsit erős az én ízlésemnek. Mentateának tippeltem, amiért kifejezetten nem rajongtam, de mikor beteg voltam, mindig sokat segített. Most ez is jólesett. A meleg átjárta a testem, ahogy ittam, bár a szobában sem volt hideg. Ezek után nekiálltam az ételnek is. Lassan és minden falatot kiélvezve ettem. Nem akartam elrontani a gyomrom, hogy gyorsan felfalom, ezért inkább uralkodtam az éhségemen, ami mire végeztem már el is múlt.

Ahogy letettem a tálcát, álmosság fogott el. Nem tudtam volna elmagyarázni miért, de hirtelen a világ legjobb ötletének tűnt az alvás és lecsúsztam az ágyban. Egyre homályosabb volt körülöttem minden és az érzékeim lassan eltompultak. Erőteljesen ragadott el az álmok világa.

***

Összerezzentem és úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsapott az áram. Az egész testem veríték borította és a kezem görcsösen markolta a takarót. Rémálom gyötört, ebben biztos voltam, de nem emlékeztem egyetlen részletére sem, csupán arra, hogy borzalmas volt. A hideg kezdett el futkosni a hátamon és összébb húztam magam. Beletelt jó pár percbe, míg sikerült lenyugodnom.

Lassan elengedtem a takarót és magamra húztam, mert egyre jobban fáztam. A plafont kezdtem el bámulni és mély levegőket vettem. Nagyon sötét volt a szobában, amit az ablak hiánya okozott, de a legrosszabb az volt, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy nappal van vagy éjszaka.

Muszáj volt elmennem innen, mindegy hová, csak el.

Lassan kimásztam az ágyból és átvettem az egyenruhát, mert nem volt kedvem pizsamában szökevényt játszani. Szétnéztem a szobában, hátha találok valami hasznosat, de semmi sem volt bent a bútorokon kívül, még a tálca is eltűnt a szekrényről.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem egy pillanatra. Menni fog Ama!

Az ajtó minden gond nélkül kinyílt, de azért figyeltem, hogy ne adjon ki zajt, mikor becsukom. Lábujjhegyen indultam el a folyosón és minden kis neszre felkaptam a fejem. Síri csend volt, amiből arra következtettem, hogy éjszaka lehet, és a srácok alszanak. Ennek kifejezetten örültem volna.

Hirtelen valami facsarni kezdte az orrom és tüsszentettem egy nagyot. A kezem a számra tapasztottam és kétségbeesve néztem körül, majd vártam, de senki sem jelent meg.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bennrekedt levegőt és továbbindultam. Mikor elértem az elágazást, egy pillanatra megálltam és körülnéztem. Itt már sokkal nagyobb volt a kockázat, hisz bármikor szembesétálhatott valamelyik fiú.

A fürdő irányába indultam, mert arra sejtettem a kijáratot. A lámpák most halványabban világítottak, félhomályba burkolva mindent. Kitapogattam a fürdő ajtaját és megálltam egy pillanatra majd hátranéztem.

Helyes ez így? Minden szó nélkül itt hagyni őket? Hát ha nem is helyes, csak így lehetséges, mert úgysem engednének el.

A lábaim megindultak előre és meg sem álltak, míg zsákutcába nem futottam. A folyosó végén csupán a tömör fal várt rám, bár pár ajtó nyílt oldalra, egy sem tűnt kijáratnak.

Most aztán tényleg nem tudtam, mit tegyek. A másik oldalon sem láttam már több ajtót, így felesleges lett volna arra mennem. Megpróbáltam benyitni az oldalt lévőkön, de mind zárva volt. Tanácstalan voltam és kezdtem dühössé és csalódottá válni.

Nekidőltem a falnak a folyosó végén és lassan lecsúsztam, a fejem nekitámasztottam, majd lehunytam a szemem.

Egy ajtó jelent meg lelki szemeim előtt, pont olyan, amit kerestem és elképzeltem ide. Nálam egy fél méterrel volt magasabb, tömör tölgyfából készült és sötét barna, a kilincse pedig aranyozott és cikornyás mintákkal díszített. Képzeletben erőteljesen lenyomtam és nyikorogva kinyílt. Eső illat ütötte meg az orrom és szinte érezni véltem a kezemen, ahogyan a hideg cseppek végig gurulnak rajta. Lassan nyitottam ki a szemem és egy pillanatra meg is szédültem a látványtól.

A sötét felhők által borított ég alatt álltam a Zöldövezet egyik eldugott utcáján. Pontosan tudtam hol vagyok, és merre juthatok ki a legkönnyebben, hisz mint a tenyeremet, úgy ismertem ezt a környéket, még ha utáltam is.

Indulnom kellett volna, de valami nem engedte, hogy megmozduljak és ez az volt, hogy elképzelni se tudtam, hogy miképp kerültem ide, hisz az előbb még ott ültem a falnak dőlve. Talán a képzeletem segített? Nem, az lehetetlen. De akkor mi a franc történt?

Hopelessly - 2. fejezet

Hopelessly - 2. fejezet

- Ho Seok, kérlek…

- Hé, fiúk, jobban tennétek, ha elengednétek a kisasszonyt! - hallottam meg a hátam mögül azt a furcsa tónusú hangot. Teljesen lefagytam a ténytől, hogy tényleg megjelent a hívásra, de egyszerre töltött el jóleső melegség is. Bár ez rögtön eltűnt, mikor belegondoltam, hogy tulajdonképp egy ilyen suhanc mit tudna kezdeni három ilyen tagbaszakadt férfival.

- Mert ki lennél te?- kérdezte a vezéralak és kissé hátrasandítottam. Az arcán valamiféle magabiztos mosoly ült, olyan, mintha már most megnyerte volna a csatát, aminek az elvesztésére volt nagyobb esély.  Engedtek a szorításomon, ahogy a jövevényre figyeltek, így ezt kihasználtam. Egy jól irányzott rúgással érzékeny ponton találtam el a baloldalamon lévő srácot, aki erre fájdalmasan felnyögve a földre rogyott. Mire nagy nehezen felemelkedtem, Ho Seok már leterítette a férfit és felém igyekezett. Bár hogy hogyan, azt pont nem láttam, pedig igazán kíváncsi lettem volna rá. A harmadik berezelt és elfutott. Tipikus, csak addig nagy a szája, míg nincs egyedül.

 Találkozott a tekintetünk, de hirtelen cserbenhagytak a lábaim és lezuhantam a földre. Az is meglehetősen zavarba ejtett, hogy tulajdonképp semmi sem volt rajtam. Nem éppen erre az élményre vágytam azok után, hogy nem sokkal ezelőtt meghalt a nevelőapám. Már a gondolatra is összeszorult a szívem és a sírás kerülgetett. Egy erős kar font körbe és a levegőben találtam magam. Általában ellenkeztem volna, és valószínűleg addig ütöm, míg mozog, de most nem volt erőm. Nem foglalkoztatott akkor már semmi, hagytam, hogy magával vigyen. Bódító illata megtetszett és a fejem a mellkasának döntöttem, így kevésbé zavart a rázkódás, és ahogy lehunytam a szemem, egy kissé meg tudtam feledkezni a ruháim hiányáról.

Fogalmam sincs mennyi ideig vitt így, de mikor letett valami puhára, hiányozni kezdett a teste melege, így fázni kezdtem. Nem volt erőm kinyitni a szemem. Betakargatott, majd halk léptek zaját hallottam és ajtócsukódást. Ott hagyott, bárhol is volt az az ott. Az álom erősebbnek bizonyult nálam és magával ragadott, bár igazán rám is fért.

***

Lassan nyitottam ki a szemem, szerencsére nem volt túl erős a fény, így szinte rögtön hozzá tudtam szokni a környezethez. A karjaimra támaszkodva felültem, közben nagyot ásítottam, még kissé álmos voltam. Egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom, de aztán eszembe jutott minden és erős fájdalom nyílalt a hátamba, majd a lábamba, ahogy megmozdítottam. Kihúztam a takaró alól, hogy jobban szemügyre vegyem és egy óriási, kék folt éktelenkedett rajta. A tegnapi nap emlékfoszlányai lassan bekúsztak a tudatomba, a szemem pedig apró könnycseppek lepték el. Apa…

 Újra körülnéztem, bár nem láttam tisztán. Egyszerűen berendezett, de mégis szebb szobában voltam, mint ahol valaha is megfordultam. Egy hatalmas és szörnyen puha ágyban feküdtem, óriási párnák és takaró között. A jobb oldalon egy kisebb szekrény, a baloldalon egy nagyobb volt, szemben egy kis asztal székkel. A legfurcsább viszont az volt, hogy ablakot sehol sem láttam.

 Lassan másztam ki, de elég nehezen ment a fájdalomtól és a gyengeségtől. A lábaim alatt puha, vastag szőnyeg hevert. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányos az öltözékem és ide-oda kapkodtam a fejem, hátha találok valamit és igen meglepett, mikor megleltem a széktámláján az előre odakészített köntöst. Gyorsan magamra kaptam és már rögtön jobban éreztem magam.

Elindultam az ajtó felé, meg akartam tudni, hogy hol vagyok és miért hozott ide az a srác. A kilincs nem engedett elsőre, de ahogy erősebben megnyomtam, ki tudtam lépni, egy fényes folyósón találtam magam. Kicsit megfájdult a fejem a hirtelen fénytől, mert itt sokkal világosabb volt, mint bent. A falak fehérek voltak és mindenhol kis, kör alakú lámpa világított.
Hangokat hallottam és egyenesen elindultam azokat követve. Félve álltam meg a folyosó végén, ami kétfelé ágazott. A hangok jobbról jöttek, de egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a másik irányba indulok, hátha el tudok szökni. De aztán a kíváncsiság győzött. Ki lehet ez a Ho Seok? Mit akar tőlem? Miért akarta apa, hogy találkozzak vele? Miért volt olyan fontos? Talán ő tudja, hogy mi történt és hogy miért. Igazából abba a hitbe ringattam magam, hogy nem halt meg, hogy talán csak egy álom ez az egész vagy épp elmenekült, csak már nem volt ideje megvárni, hisz nem bizonyosodtam meg róla, hogy bent volt-e vagy sem. Ki kellett derítenem az igazságot, és ha ez az igazság a kellemetlenebbik a kettő közül, akkor bosszút állnom.

  Ahogy egyre előrébb jártam, úgy lett nagyobb a hangerő és mintha nevetést hallottam volna, de ebben nem voltam biztos. Három vörös ajtót pillantottam meg, amelyeken két név szerepelt, kivéve az utolsót, mert azon három. A nevetés a második szobából jött.

Jung Ho Seok – olvastam magamban. Alatta pedig. – Kim Tae Hyung.

Semmi erőm nem volt benyitni, a lábaim földbe gyökereztek, hirtelen eltűnt a magabiztosságom. Lassan csúszott a kezem a kilincs felé, de továbbra is csak vártam, közben pedig magam szidtam, hogy hogy lehetek ilyen gyáva, hogy félek két fiútól. Erre a gondolatra belöktem az ajtót és ekkor már nem volt kiút.  Ahogy beléptem, megfagyott a levegő és néma csend lett. A megmentőm a szoba közepén feküdt egy elég érdekes testhelyzetben és körülülték hatan. A torkomra forrt a szó, azért ennyi fiúra nem számítottam.

- Öhm… Hello! - nyögtem ki nagy nehezen, mikor már nem bírtam tovább a rám összpontosuló tekinteteket, kezdtem zavarba jönni. Ho Seok azonnal felpattant és leporolta magát. Az arcán ugyanaz a mosoly játszott, mint tegnap este is.

 - Ah jó reggelt! Fel is keltél? Azt hittem, hogy tovább alszol. Ne haragudj, hogy nem maradtam veled. Gyere velem! - tessékelt ki és többiek csak tátott szájjal néztek utánam. Ennyire érdekes lennék?! Ugyanazon a folyósón kísért, de most balra mentünk, amerre szökni akartam.

- Figyelj, én hálás vagyok meg minden, de most már elmehetek? - álltam meg hirtelen, mire megtorpant.

- Mi? Dehogy! Ezt verd ki a fejedből! Veszélyben vagy. Nem mehetsz sehova! - csattant fel, összefonva maga előtt a kezeit.

- Már miért lennék? Nem hidd azt, hogy itt tarthatsz. – vontam össze a szemöldököm . – És ne hajtogasd azt, hogy majd mindent megértek. – erre nagyot sóhajtott és megforgatta a szemeit.

- Nők… - sóhajtott. - Most elkísérlek fürdeni, mármint csak a fürdőig. - vörösödött el a füle. – Aztán pedig mindent elmondok, rendben? Ez így megfelel? – tárta szét a karjait.

- Talán. - bólintottam, mert már nagyon rám fért volna egy fürdés, elég rég volt rá lehetőségem. Továbbsétáltunk és megálltunk egy ajtó előtt, amin kis ikon jelezte, hogy mi is.

- Bent mindent megtalálsz, ami csak kellhet. Váltóruhát is, mert mégsem szaladgálhatsz egy köntösben. Én itt megvárlak, de nyugodtan fürödj, nem kell sietni. – mosolygott.

- Mi az, valami testőr vagy, vagy mi? - nevettem gúnyosan.

- Az életem árán is megvédelek, ezt jegyezd meg. – vált keménnyé a hangja, de a következő pillanatban már megint idétlenül vigyorgott, én meg egyszerűen ott hagytam. Idióta.

- De nem leskelődni! - szóltam még ki fenyegetően.

A fürdőszoba jól felszerelt volt és tiszta. Sosem láttam azelőtt ilyet, mert nekünk Shi Hoo-val csak igen korlátozott lehetőségünk volt. Összerezzentem.

 Megengedtem magamnak a kádba a megfelelő hőmérsékletű vizet, majd lassan vetkőzni kezdtem, bár nem volt túl sok levetni való. Ahogy ellepte a testem a forró víz, jól esően hátradőltem, ilyen forró vízben még sosem ültem. Kellemes volt. De az érzelmeim nem kíméltek és csak apára tudtam gondolni… Egyre jobban eluralkodott rajtam a depresszió, sötét karmok markolták a szívem, de próbáltam másra figyelni, hátha addig nem gondolok rá. Ho Seokra összpontosítottam és a jövőmre.

  A lábamon pár lila folt is éktelenkedett a kék mellett és a bal oldalamon is volt egy. A hátam, fogalmam sem volt, hogy hogyan nézhet ki, hisz azt nem láthattam. Óvatosan, figyelve minden sebre, megmosakodtam, majd hajat is mostam.

Tényleg minden volt, ami csak kellhetett, a kis szekrényekben. Nem is értettem mit keresnek ilyenek egy fiú lakásban, bár lehet lány is él itt, csak még nem láttam.

Becsavartam magam törölközőbe és kiléptem a sarokkádból. A vizet elkezdtem leengedni, közben beálltam a nagytükör elé, ami a mosdó felett lógott. Egy kimerült, holtsápadt lány nézett vissza rám.

Körbejárattam a tekintetem a fürdőben. A csempék halványkékek voltak, a szőnyegek szintén, a padló tört fehér, míg a szekrények barnák.

A kikészített ruha az egyik kis szekrény tetején hevert. Ledobtam a törölközőt a testemről és elkezdtem felöltözni. Belepirultam a bugyi és a melltartó látványába, de ami jobban meglepett, hogy jó volt a méretük. Ezt igazán gyanúsnak találtam, de jobb volt nem bele gondolni. A szürke szoknya, a hosszú zokni, az ing és a kardigán is mind passzolt.

 Meglepetten néztem tükörbe, mivel mintha egy teljesen más ember állt volna ott. Köszönőviszonyban sem volt az eddigi Amával, bár csak öltözék szinten. Az arcomon ott voltak a meggyötörtség jelei.

- Látod milyen szánalmas vagy? – kérdeztem magamtól gúnyos hangnemben.

 A hajam jól átdörzsöltem a törölközővel, majd megfésültem. Már elég száraz volt, hogy ne hagyjon vízfoltot a ruhán és mivel azt akartam, hogy természetesen száradjon meg, úgy hagytam.

 Ezek után mindent visszaraktam a helyére és megnéztem még egyszer magam, nagy levegő vétel után kiléptem. Ho Seok kicsit megugrott, mikor kinyílt az ajtó, talán megijedt és vörös színt öltött az arca, majd elkapta a tekintetét. Furcsállottam a reakcióját.

- Na, hol az a magyarázat? - tettem csípőre a kezem. – Amúgy is tök idétlen ez a szerelés. – mértem végig magam, miközben csóváltam a fejem.

- Ez az iskolám egyenruhája és egyáltalán nem idétlen, de mindegy. Viszont értékelhetnéd, mert sokkal jobb, mint a szakadt ruhád. – jelentette ki szárazon. Most mit kell ennyire felkapni a vizet? – sóhajtottam magamban, de nem szóltam egy szót sem.

- Bemutatlak a többieknek, hisz egy ideig köztünk leszel kénytelen élni. – vigyorgott.

- És ha én ebbe nem egyezek bele? – húztam fel a szemöldökeim.

- Olyan nincs! – nevetett fel. Pimasz dög - zsörtölődtem magamban, de úgy éreztem, muszáj vele tartanom, hajtott a kíváncsiság és az, hátha tud valamit. Pedig leteríthettem volna és szívesen bevertem volna azt az idióta képét, de azok után, amit tegnap tett, lehet ő lett volna az erősebb. Visszasétáltunk a szobájuk elé.

- Minden rendben lesz, Ama! – mosolygott rám, mielőtt benyitott, mintha megérezte volna, hogy kissé feszengek. Megint kínos csend következett, mikor beléptünk.

- Gyere, ülj le! – állt fel az egyik srác, aranyos nagy szemei voltak és kedves mosolya, idősebbnek tűnt nálam. A lágy hangja szinte feledtette a helyzetem és letelepedtem mellé, bár még mindig zavarban voltam. A Peremvidéken sosem kerültem ilyen helyzetbe.

- Nos - kezdett bele Ho Seok. – engedd meg, hogy bemutatkozzunk elsőnek. Az én nevem már tudod, de azért elmondom még egyszer! – kacsintott rám, mire csak sóhajtva megráztam a fejem. Ez a srác nem normális.  – Jung Ho Seok vagyok.  A barátaimnak csak J- Hope.

- Az én nevem Kim Nam Joon. – állt fel az egyik szőke és enyhén meghajolt. - Ennek a kis csoportnak a vezetője. Ne haragudj Ho Seok miatt, nem tud viselkedni az esetek nagy százalékában. – csóválta meg a fejét, de a szája szélén mosoly bujkált.

- Hééé, én csak lelkes vagyok. – méltatlankodott az említett. Már Nam Joon visszaszólni készült, mikor a mellettem ülő leintette.

- Én Kim Seok Jin vagyok, de a Jin teljesen megfelel majd, amúgy én vagyok a rangidős. – mosolygott és egyre jobban elkezdtem megkedvelni. Volt benne valami ártatlan, olyan, amilyet még sosem láttam a világban. Az emberek, akikkel a Peremvidéken összefújt a szél, mindig gonosz, sötét tekintettel néztek rám, de Jin szemében különösen kedves fény csillant.

- Engem Min Yoon Gi-nak hívnak. – mondta a kis szőke. – De neked csak Suga. – kacsintott rám és széles vigyort varázsolt az arcára, amitől a szemei összehúzódtak és úgy nézett ki, mint valami kismacska.

- Hékás! – morgott egyet Ho Seok, én pedig felvontam az egyik szemöldököm. Hová cseppentem én?

- Jeon Jeong Guk, de a Jung Kook-ot jobban szeretem. – intett a fekete hajú srác, ő tűnt a legfiatalabbnak. Talán egy idősek lehettünk, bár az arcáról ítélve még fiatalabbnak is mondtam volna.
- Én Kim Tae Hyung vagyok, de mindenki V- nek szólít. - mosolygott a hatodik fiú, egy kismacskára emlékeztetett valamiért.

- Én pedig Park Jimin vagyok. – mosolygott, aki utoljára maradt.

- Öhm, hát, nagyon örülök, bár nem mondhatnám, hogy önszántamból vagyok itt.  Ama a nevem, és azt hiszem, tartoztok egy magyarázattal. – tértem a lényegre.

- Hát… - néztek össze.

- Magyarázatot akarok vagy engedjetek el. – álltam fel, de Jin visszarántott és összevont szemöldökkel néztem rá. Kész voltam akár verekedni is, de…

- Sajnálom, de nem mondhatunk semmit sem. – tette a kezét a vállamra és megnyugtató, lágy hangon beszélt. – De megígérem, hogy nem kell sokat várnod, és mindent megtudsz.

Hopelessly - 1. fejezet

Hopelessly - 1. fejezet

 

Csend borult az utcára, egy lélek sem merészkedett ki ilyen későn. Még egy kósza, részeg csöves sem ténfergett a környéken alvóhelyet keresve, vagy épp ivócimborákat. Semmi zaj nem hallatszott, amin elméláztam, de végül vállat vontam. Az sem lepett volna meg, ha az egyik tökéletesen nyírt sövény mögül maga a Kaszás Bácsi ugrik elő. De nem így történt, mert nem volt semmi fenyegető, semmi gyanús, csak beleképzeltem. Talán egy kissé paranoiássá váltam az évek során.

Ez a gazdag negyed volt, annak is a legbelső része. Minden olyan pompában csillogott, amit már giccsesnek találtam és szinte enni lehetett volna az aszfaltról. Talán túlzásnak hangzik, de nem az. Tökéletesre nyírt pázsit, többszintes paloták, óriási autók és megannyi más. Sosem jártam ezelőtt itt, de egyáltalán nem bántam, mert szinte a hányinger kerülgetett. Nem szeretem azt a fajta felvágós, sznob életmódot, amit itt folytattak.

Most is csupán belógtam kijátszva a biztonsági rendszereket, mert Shi Hoo ide küldött. Még tíz éves sem voltam, mikor megtanultam, hol és hogyan érdemes beszökni. Igazából nem volt túl nehéz, de a kint élők többsége vagy nem érette volna meg hogyan kell, vagy épp nem akart ide jönni.

Hajnali egy körül járt és egy áldott lelket sem láttam, még csak lámpát sem égtek. Egyre gyanúsabbá vált a helyzet, nem értettem, miért kell itt lennem. Unottan rakosgattam a lábaim egymás után és vártam a csodára, valami égi jelre, de semmi. Eltelt egy fél óra, aztán még egy, de a monoton csend megmaradt.

Úgy gondoltam, ideje lesz visszafordulni, biztos csak szórakoztak velem, mikor motoszkálásra lettem figyelmes. Elsőnek csak halkan, majd egyre erősödött a zaj, aztán lassacskán egész közelről és hangosan rezgett. Fény villant és egy pillanatra teljesen megvakultam. Automatikusan a szemem elé kaptam a kezem és vártam, hátha abbamarad. Mikor kissé alábbhagyott, ujjaim széttárva kikukucskáltam, hátha meglelem a fényforrást. Egy sötét alak állt előttem, fehér fénnyel körülölelve, majd pár pillanat múlva már senki nem mondta volna meg, hogy itt bármi különös történt, mert kialudt a fény és a zaj is elhalt.

Lélegzetvisszafojtva vártam mit tesz a fekete köpönyegbe burkolt ember, de nem volt bennem félelem. Volt már rosszabban is részem és valamiért nem volt benne semmi rémisztő, inkább barátságosnak tűnt.

- Örülök, hogy eljöttél a találkozónkra, Ama! - meglepően fiatalosan csengett a hangja, ami kissé meglepett, mert azt hittem, hogy valami aggastyán rejtőzik a lepel alatt. - Hadd mutatkozzam be… Jung Ho Seok vagyok. - és ezzel egy időben le is húzta a csuklyát. Egy igen szimpatikus és őszinte arcot pillantottam meg. Mély, sötét szemekkel, amik szinte belém láttak, de volt bennük valami ravaszkás fény. Mosolyosra húzta a száját. - De hívj csak J-Hope-nak. – folytatta. – Tudod, nem szokás rendesen bemutatkozni, mert nálunk a név kötelez. De nekem az a feladatom, hogy megvédjelek.

- Mi? – húztam fel az egyik szemöldököm. Mi a fészkes fenét akar tőlem ez az alak?! Mit akar ez az egész jelenteni? Nevetséges. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne arra, hogy bárki is megvédjen. – húztam fel az orrom.

- Most így hiszed, de lassan összeomlik a téged körülölelő világ és akkor…

- Te eszednél vagy? – csóváltam meg a fejem. – Össze-visszazagyválsz…

- Tudom, hogy semmit sem értesz, de majd mindent meg fogsz idővel. Kérlek, légy türelmes. 

- Na jó! Figyelj, nem tudom ki vagy és mit akarsz, de én lelépek. Még, hogy megvédeni… Majd pont egy ilyen satnya srác…– fordítottam hátat neki és elindultam, közben félhangosan zsörtölődtem. – Ezért aztán tényleg nagyon fontos volt idejönnöm. Legyek türelmes, kösz.

- Várj, - állított meg a hangja. – csak annyit jegyezz meg, hogy ha baj van, bármi történik… elég a nevem kiáltanod és én segíteni fogok, ígérem. Ezt jól jegyezd meg, kérlek, Ama...

- Mégis honnan a fenéből tudod a nevem? – fordultam hátra felemelve a hangom, de ekkor már csak hűlt helye volt a srácnak. Mi ez az egész? Megint néma csend ölelt körbe és egyedül maradtam. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet? Vagy valaki szórakozik? Hát remélem, hogy nem, mert nem vagyok jó kedvemben és nem ajánlom senkinek, hogy felmérgesítsen. Jobb, ha eltűnök. Ki tudja, talán valami perverz állat ott leselkedik valamelyik bokor mögött. Nekiiramodtam és gyors lépetekkel hagytam el a helyet, hátra se nézve.

 Mikor kiértem a Peremvidékre, már csak nevettem az egész baromságon. Mert az volt. Baromság. Azért kellett odamennem, mert a nevelőapámnak megint látomása volt. Elég gyakran látott ilyen furcsa álmokat, én badarságnak tartottam persze az összeset, de addig könyörgött, míg meg nem tettem, amire kért. Annyit mondott, fontos, hogy itt legyek. Hát eljöttem, erre tessék… Legközelebb biztos, hogy nem hallgatok majd rá!

 Nagyon furcsa volt mégis a helyzet, ilyen nem történik mindennap az ember lányával… Kezdjük ott, hogy milyen trükk az, amivel csak így megjelent. Egyszerűen lehetetlenség. Meg aztán mit akart tőlem? Nem kell engem megvédeni, tudok magamra vigyázni.

Egyre közelebb értem az otthonomhoz és egyre távolabb a gyűlölt területtől, ami megnyugvással töltött el. Lassan elpárolgott belőlem a méreg.

A lépteim lelassítottam, ahogy hirtelen füst szag ütötte meg az orrom. Rohanni kezdtem, ahogyan a lábaim bírták, de már késő volt. Sokk-ként ért a látvány, ami fogadott. A hely, ahol leéltem az eddigi életem, lángokban állt, de ez senkit sem érdekelt. A vöröses, narancssárgás lángok nyugodtan égették porrá az életem, az otthonom és az egyetlen embert, aki számított valaha is nekem.

Elkezdtem eszeveszetten ordítani, Shi Hoo-t kerestem, hátha időben kimenekült és most itt vár rám, de nem kaptam választ. Rohanni kezdtem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ő már nem… Képtelen voltam kimondani. Nem éreztem többé a megnyugtató érzést, amit a jelenléte jelentett. A szívembe éles fájdalom hasított és úgy éreztem tonnás súly nehezedik a vállamra.  Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, aki Shi Hoo-t akarta, az engem is, de nem tudtam mozdulni. Még nem… Pár percig némán, elkerekedett szemekkel meredtem a semmibe. Aztán egyszer csak feleszméltem.

Még egy pillantást vettem a lánghalmazra, majd gyors léptekkel elsiettem. Próbáltam nem feltűnő lenni, ez fontos, ha valaki menekül. Nem tudtam hova tovább, hogy merre menjek, vagy épp mit tegyek. Kezdtem elveszteni a józan eszem és egyedül a túlélési ösztön hajtott előre.

Persze egyszer mindenki egyedül marad, de hogy ilyen hamar, ilyen hirtelen, ráadásul így. Még szerencse, hogy úgy lettem nevelve, hogy ne essek kétségbe, de a fájdalomra nem voltam immunis. Ekkor gördült le az első könnycsepp az arcomon.

Apa… Ha nem megyek el, én is meghaltam volna… De legalább, akkor…

Nem! Ama, ezt felejtsd el! Azonnal verd ki a fejedből, mert ha Shi Hoo itt lenne, nagyon dühös lenne rád és puhánynak nevezne. – suttogta egy gúnyos hang a fülembe.  Megráztam a fejem, letöröltem a könnyeim és tovább indultam.

Keresnem kellett valami helyet, ahol átvészelhetem az éjjelt, aztán majd lesz valami. Eszembe jutott a régi roncstelep, és eldöntöttem, hogy ott húzom meg magam. Találtam egy autóroncsot, ami egész jó állapotban volt, nem marta szét a rozsda, így bebújtam az ablakán. Legalább itt nem fagytam szét, mert estére igazán lehűlt a levegő. Újra rám tört a sírás és kezdett a szívembe marni a magány. Az álom lassacskán telepedett rám, ahogy egyre több könnycsepp gördült le az arcomon.

***

Durva érintés éreztem a felkaromon, egészen a húsomba vájt. Valaki erősen rántott ki a fekhelyemről és hirtelen fel sem fogtam mi történt. A földre zuhantam, nehézkesen álltam fel. Körülnéztem, de még nem ébredtem fel eléggé ahhoz, hogy reagáljak bármit is. Három, vigyorgó, nagydarab férfi állt felettem, szakadt ruhában. Nyeltem egy óriásit. Mindig nagy ívben elkerültem az ilyen embereket, mert pontosan tudtam, hogy esélyem sincs, ha szembekerülök velük.

- Nézzétek, fiúk! Milyen aranyos kiscicát fogtunk magunknak! - nevetett a középen álló, a többi erre vihogásban tört ki. Ökölbe szorult a kezem és kezdtem egyre idegesebb lenni. A hideg pedig teljesen kiverte az álmot a szememből.

- Hagyjatok! Menjetek a francba! – tört ki belőlem és elindultam, de kettő elkapott és a földre nyomott. Felnyögtem fájdalmamban, mert az egyik a lapockámra térdelt. A legmagasabb, feltehetőleg a főnök, a hajamnál fogva felemelte a fejem.

- Te nekem ne parancsolgass! – nyalta meg a szája szélét. – Állítsátok a kocsihoz! –felrántottak és nekiszorítottak az egyik kocsinak, amibe bevertem a jobb lábam. Elkezdték letépni a nadrágom, mire sírva fakadtam. Ekkor szakadt el a cérna, túl sok volt  ez már mára.

- Kérem nee… ne bántsanak! - könyörögtem és próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült, még csak megmozdulni sem. Hiába vergődtem, rugdostam, erősen tartottak.

- Ha én végeztem, akkor jöhettek ti. – hallottam meg a hátam mögül és erre még jobban kétségbe estem. Nem akartam egy ilyen féregnek adni magam, főleg az első alkalmam. Még inkább próbáltam szabadulni, de annál erősebben szorítottak. Egy hang visszhangzott a gondolataim között:

 Csak annyit jegyezz meg, hogy ha baj van, bármi történik… elég a nevem kiáltanod és én segíteni fogok, ígérem. Ezt jól jegyezd meg, kérlek, Ama…

Reszketve kiáltottam magam elé:

- Segíts J-Hope! Jung Ho Seok! Kérlek! – de a hangom elhalt, mikor a férfi keze előre siklott.

- Úgyse hall senki… - nevettek kárörvendően, de én csak tovább kiabáltam hisztérikusan.

Ekkor sikerült letépniük rólam mindent és lehunytam a szemem. Vége…

 – Ho Seok, kérlek…- motyogtam magam elé, talán teljesen feleslegesen. Hisz pont én mondtam nemrég badarság, hogy a megmentésemre siessen, ha történik valami…