Hopelessly - 2. fejezet

Hopelessly - 2. fejezet

- Ho Seok, kérlek…

- Hé, fiúk, jobban tennétek, ha elengednétek a kisasszonyt! - hallottam meg a hátam mögül azt a furcsa tónusú hangot. Teljesen lefagytam a ténytől, hogy tényleg megjelent a hívásra, de egyszerre töltött el jóleső melegség is. Bár ez rögtön eltűnt, mikor belegondoltam, hogy tulajdonképp egy ilyen suhanc mit tudna kezdeni három ilyen tagbaszakadt férfival.

- Mert ki lennél te?- kérdezte a vezéralak és kissé hátrasandítottam. Az arcán valamiféle magabiztos mosoly ült, olyan, mintha már most megnyerte volna a csatát, aminek az elvesztésére volt nagyobb esély.  Engedtek a szorításomon, ahogy a jövevényre figyeltek, így ezt kihasználtam. Egy jól irányzott rúgással érzékeny ponton találtam el a baloldalamon lévő srácot, aki erre fájdalmasan felnyögve a földre rogyott. Mire nagy nehezen felemelkedtem, Ho Seok már leterítette a férfit és felém igyekezett. Bár hogy hogyan, azt pont nem láttam, pedig igazán kíváncsi lettem volna rá. A harmadik berezelt és elfutott. Tipikus, csak addig nagy a szája, míg nincs egyedül.

 Találkozott a tekintetünk, de hirtelen cserbenhagytak a lábaim és lezuhantam a földre. Az is meglehetősen zavarba ejtett, hogy tulajdonképp semmi sem volt rajtam. Nem éppen erre az élményre vágytam azok után, hogy nem sokkal ezelőtt meghalt a nevelőapám. Már a gondolatra is összeszorult a szívem és a sírás kerülgetett. Egy erős kar font körbe és a levegőben találtam magam. Általában ellenkeztem volna, és valószínűleg addig ütöm, míg mozog, de most nem volt erőm. Nem foglalkoztatott akkor már semmi, hagytam, hogy magával vigyen. Bódító illata megtetszett és a fejem a mellkasának döntöttem, így kevésbé zavart a rázkódás, és ahogy lehunytam a szemem, egy kissé meg tudtam feledkezni a ruháim hiányáról.

Fogalmam sincs mennyi ideig vitt így, de mikor letett valami puhára, hiányozni kezdett a teste melege, így fázni kezdtem. Nem volt erőm kinyitni a szemem. Betakargatott, majd halk léptek zaját hallottam és ajtócsukódást. Ott hagyott, bárhol is volt az az ott. Az álom erősebbnek bizonyult nálam és magával ragadott, bár igazán rám is fért.

***

Lassan nyitottam ki a szemem, szerencsére nem volt túl erős a fény, így szinte rögtön hozzá tudtam szokni a környezethez. A karjaimra támaszkodva felültem, közben nagyot ásítottam, még kissé álmos voltam. Egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom, de aztán eszembe jutott minden és erős fájdalom nyílalt a hátamba, majd a lábamba, ahogy megmozdítottam. Kihúztam a takaró alól, hogy jobban szemügyre vegyem és egy óriási, kék folt éktelenkedett rajta. A tegnapi nap emlékfoszlányai lassan bekúsztak a tudatomba, a szemem pedig apró könnycseppek lepték el. Apa…

 Újra körülnéztem, bár nem láttam tisztán. Egyszerűen berendezett, de mégis szebb szobában voltam, mint ahol valaha is megfordultam. Egy hatalmas és szörnyen puha ágyban feküdtem, óriási párnák és takaró között. A jobb oldalon egy kisebb szekrény, a baloldalon egy nagyobb volt, szemben egy kis asztal székkel. A legfurcsább viszont az volt, hogy ablakot sehol sem láttam.

 Lassan másztam ki, de elég nehezen ment a fájdalomtól és a gyengeségtől. A lábaim alatt puha, vastag szőnyeg hevert. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányos az öltözékem és ide-oda kapkodtam a fejem, hátha találok valamit és igen meglepett, mikor megleltem a széktámláján az előre odakészített köntöst. Gyorsan magamra kaptam és már rögtön jobban éreztem magam.

Elindultam az ajtó felé, meg akartam tudni, hogy hol vagyok és miért hozott ide az a srác. A kilincs nem engedett elsőre, de ahogy erősebben megnyomtam, ki tudtam lépni, egy fényes folyósón találtam magam. Kicsit megfájdult a fejem a hirtelen fénytől, mert itt sokkal világosabb volt, mint bent. A falak fehérek voltak és mindenhol kis, kör alakú lámpa világított.
Hangokat hallottam és egyenesen elindultam azokat követve. Félve álltam meg a folyosó végén, ami kétfelé ágazott. A hangok jobbról jöttek, de egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a másik irányba indulok, hátha el tudok szökni. De aztán a kíváncsiság győzött. Ki lehet ez a Ho Seok? Mit akar tőlem? Miért akarta apa, hogy találkozzak vele? Miért volt olyan fontos? Talán ő tudja, hogy mi történt és hogy miért. Igazából abba a hitbe ringattam magam, hogy nem halt meg, hogy talán csak egy álom ez az egész vagy épp elmenekült, csak már nem volt ideje megvárni, hisz nem bizonyosodtam meg róla, hogy bent volt-e vagy sem. Ki kellett derítenem az igazságot, és ha ez az igazság a kellemetlenebbik a kettő közül, akkor bosszút állnom.

  Ahogy egyre előrébb jártam, úgy lett nagyobb a hangerő és mintha nevetést hallottam volna, de ebben nem voltam biztos. Három vörös ajtót pillantottam meg, amelyeken két név szerepelt, kivéve az utolsót, mert azon három. A nevetés a második szobából jött.

Jung Ho Seok – olvastam magamban. Alatta pedig. – Kim Tae Hyung.

Semmi erőm nem volt benyitni, a lábaim földbe gyökereztek, hirtelen eltűnt a magabiztosságom. Lassan csúszott a kezem a kilincs felé, de továbbra is csak vártam, közben pedig magam szidtam, hogy hogy lehetek ilyen gyáva, hogy félek két fiútól. Erre a gondolatra belöktem az ajtót és ekkor már nem volt kiút.  Ahogy beléptem, megfagyott a levegő és néma csend lett. A megmentőm a szoba közepén feküdt egy elég érdekes testhelyzetben és körülülték hatan. A torkomra forrt a szó, azért ennyi fiúra nem számítottam.

- Öhm… Hello! - nyögtem ki nagy nehezen, mikor már nem bírtam tovább a rám összpontosuló tekinteteket, kezdtem zavarba jönni. Ho Seok azonnal felpattant és leporolta magát. Az arcán ugyanaz a mosoly játszott, mint tegnap este is.

 - Ah jó reggelt! Fel is keltél? Azt hittem, hogy tovább alszol. Ne haragudj, hogy nem maradtam veled. Gyere velem! - tessékelt ki és többiek csak tátott szájjal néztek utánam. Ennyire érdekes lennék?! Ugyanazon a folyósón kísért, de most balra mentünk, amerre szökni akartam.

- Figyelj, én hálás vagyok meg minden, de most már elmehetek? - álltam meg hirtelen, mire megtorpant.

- Mi? Dehogy! Ezt verd ki a fejedből! Veszélyben vagy. Nem mehetsz sehova! - csattant fel, összefonva maga előtt a kezeit.

- Már miért lennék? Nem hidd azt, hogy itt tarthatsz. – vontam össze a szemöldököm . – És ne hajtogasd azt, hogy majd mindent megértek. – erre nagyot sóhajtott és megforgatta a szemeit.

- Nők… - sóhajtott. - Most elkísérlek fürdeni, mármint csak a fürdőig. - vörösödött el a füle. – Aztán pedig mindent elmondok, rendben? Ez így megfelel? – tárta szét a karjait.

- Talán. - bólintottam, mert már nagyon rám fért volna egy fürdés, elég rég volt rá lehetőségem. Továbbsétáltunk és megálltunk egy ajtó előtt, amin kis ikon jelezte, hogy mi is.

- Bent mindent megtalálsz, ami csak kellhet. Váltóruhát is, mert mégsem szaladgálhatsz egy köntösben. Én itt megvárlak, de nyugodtan fürödj, nem kell sietni. – mosolygott.

- Mi az, valami testőr vagy, vagy mi? - nevettem gúnyosan.

- Az életem árán is megvédelek, ezt jegyezd meg. – vált keménnyé a hangja, de a következő pillanatban már megint idétlenül vigyorgott, én meg egyszerűen ott hagytam. Idióta.

- De nem leskelődni! - szóltam még ki fenyegetően.

A fürdőszoba jól felszerelt volt és tiszta. Sosem láttam azelőtt ilyet, mert nekünk Shi Hoo-val csak igen korlátozott lehetőségünk volt. Összerezzentem.

 Megengedtem magamnak a kádba a megfelelő hőmérsékletű vizet, majd lassan vetkőzni kezdtem, bár nem volt túl sok levetni való. Ahogy ellepte a testem a forró víz, jól esően hátradőltem, ilyen forró vízben még sosem ültem. Kellemes volt. De az érzelmeim nem kíméltek és csak apára tudtam gondolni… Egyre jobban eluralkodott rajtam a depresszió, sötét karmok markolták a szívem, de próbáltam másra figyelni, hátha addig nem gondolok rá. Ho Seokra összpontosítottam és a jövőmre.

  A lábamon pár lila folt is éktelenkedett a kék mellett és a bal oldalamon is volt egy. A hátam, fogalmam sem volt, hogy hogyan nézhet ki, hisz azt nem láthattam. Óvatosan, figyelve minden sebre, megmosakodtam, majd hajat is mostam.

Tényleg minden volt, ami csak kellhetett, a kis szekrényekben. Nem is értettem mit keresnek ilyenek egy fiú lakásban, bár lehet lány is él itt, csak még nem láttam.

Becsavartam magam törölközőbe és kiléptem a sarokkádból. A vizet elkezdtem leengedni, közben beálltam a nagytükör elé, ami a mosdó felett lógott. Egy kimerült, holtsápadt lány nézett vissza rám.

Körbejárattam a tekintetem a fürdőben. A csempék halványkékek voltak, a szőnyegek szintén, a padló tört fehér, míg a szekrények barnák.

A kikészített ruha az egyik kis szekrény tetején hevert. Ledobtam a törölközőt a testemről és elkezdtem felöltözni. Belepirultam a bugyi és a melltartó látványába, de ami jobban meglepett, hogy jó volt a méretük. Ezt igazán gyanúsnak találtam, de jobb volt nem bele gondolni. A szürke szoknya, a hosszú zokni, az ing és a kardigán is mind passzolt.

 Meglepetten néztem tükörbe, mivel mintha egy teljesen más ember állt volna ott. Köszönőviszonyban sem volt az eddigi Amával, bár csak öltözék szinten. Az arcomon ott voltak a meggyötörtség jelei.

- Látod milyen szánalmas vagy? – kérdeztem magamtól gúnyos hangnemben.

 A hajam jól átdörzsöltem a törölközővel, majd megfésültem. Már elég száraz volt, hogy ne hagyjon vízfoltot a ruhán és mivel azt akartam, hogy természetesen száradjon meg, úgy hagytam.

 Ezek után mindent visszaraktam a helyére és megnéztem még egyszer magam, nagy levegő vétel után kiléptem. Ho Seok kicsit megugrott, mikor kinyílt az ajtó, talán megijedt és vörös színt öltött az arca, majd elkapta a tekintetét. Furcsállottam a reakcióját.

- Na, hol az a magyarázat? - tettem csípőre a kezem. – Amúgy is tök idétlen ez a szerelés. – mértem végig magam, miközben csóváltam a fejem.

- Ez az iskolám egyenruhája és egyáltalán nem idétlen, de mindegy. Viszont értékelhetnéd, mert sokkal jobb, mint a szakadt ruhád. – jelentette ki szárazon. Most mit kell ennyire felkapni a vizet? – sóhajtottam magamban, de nem szóltam egy szót sem.

- Bemutatlak a többieknek, hisz egy ideig köztünk leszel kénytelen élni. – vigyorgott.

- És ha én ebbe nem egyezek bele? – húztam fel a szemöldökeim.

- Olyan nincs! – nevetett fel. Pimasz dög - zsörtölődtem magamban, de úgy éreztem, muszáj vele tartanom, hajtott a kíváncsiság és az, hátha tud valamit. Pedig leteríthettem volna és szívesen bevertem volna azt az idióta képét, de azok után, amit tegnap tett, lehet ő lett volna az erősebb. Visszasétáltunk a szobájuk elé.

- Minden rendben lesz, Ama! – mosolygott rám, mielőtt benyitott, mintha megérezte volna, hogy kissé feszengek. Megint kínos csend következett, mikor beléptünk.

- Gyere, ülj le! – állt fel az egyik srác, aranyos nagy szemei voltak és kedves mosolya, idősebbnek tűnt nálam. A lágy hangja szinte feledtette a helyzetem és letelepedtem mellé, bár még mindig zavarban voltam. A Peremvidéken sosem kerültem ilyen helyzetbe.

- Nos - kezdett bele Ho Seok. – engedd meg, hogy bemutatkozzunk elsőnek. Az én nevem már tudod, de azért elmondom még egyszer! – kacsintott rám, mire csak sóhajtva megráztam a fejem. Ez a srác nem normális.  – Jung Ho Seok vagyok.  A barátaimnak csak J- Hope.

- Az én nevem Kim Nam Joon. – állt fel az egyik szőke és enyhén meghajolt. - Ennek a kis csoportnak a vezetője. Ne haragudj Ho Seok miatt, nem tud viselkedni az esetek nagy százalékában. – csóválta meg a fejét, de a szája szélén mosoly bujkált.

- Hééé, én csak lelkes vagyok. – méltatlankodott az említett. Már Nam Joon visszaszólni készült, mikor a mellettem ülő leintette.

- Én Kim Seok Jin vagyok, de a Jin teljesen megfelel majd, amúgy én vagyok a rangidős. – mosolygott és egyre jobban elkezdtem megkedvelni. Volt benne valami ártatlan, olyan, amilyet még sosem láttam a világban. Az emberek, akikkel a Peremvidéken összefújt a szél, mindig gonosz, sötét tekintettel néztek rám, de Jin szemében különösen kedves fény csillant.

- Engem Min Yoon Gi-nak hívnak. – mondta a kis szőke. – De neked csak Suga. – kacsintott rám és széles vigyort varázsolt az arcára, amitől a szemei összehúzódtak és úgy nézett ki, mint valami kismacska.

- Hékás! – morgott egyet Ho Seok, én pedig felvontam az egyik szemöldököm. Hová cseppentem én?

- Jeon Jeong Guk, de a Jung Kook-ot jobban szeretem. – intett a fekete hajú srác, ő tűnt a legfiatalabbnak. Talán egy idősek lehettünk, bár az arcáról ítélve még fiatalabbnak is mondtam volna.
- Én Kim Tae Hyung vagyok, de mindenki V- nek szólít. - mosolygott a hatodik fiú, egy kismacskára emlékeztetett valamiért.

- Én pedig Park Jimin vagyok. – mosolygott, aki utoljára maradt.

- Öhm, hát, nagyon örülök, bár nem mondhatnám, hogy önszántamból vagyok itt.  Ama a nevem, és azt hiszem, tartoztok egy magyarázattal. – tértem a lényegre.

- Hát… - néztek össze.

- Magyarázatot akarok vagy engedjetek el. – álltam fel, de Jin visszarántott és összevont szemöldökkel néztem rá. Kész voltam akár verekedni is, de…

- Sajnálom, de nem mondhatunk semmit sem. – tette a kezét a vállamra és megnyugtató, lágy hangon beszélt. – De megígérem, hogy nem kell sokat várnod, és mindent megtudsz.