Hopelessly - Prológus

Hopelessly - Prológus

Szöul a romlás fellegvárává vált az utóbbi évtizedek alatt, de nem volt mindig ilyen, minden a háborúkkal kezdődött, ahogy az lenni szokott.  Senki sem tudja, hogy pontosan miért robbant ki, nem emlékeznek rá, vagy csak nem akarnak. Jóval a születésem előtt történt mindez, így nekem még csak elképzelésem sincs az okokról. De úgy hiszem, hogy a mostani állapot még a háborúnál is rosszabb.

A világ kétszínű mosoly mögé rejti az éhezést, a hihetetlen magas rátájú bűnözést, az otthontalanságot, mindent. Csupán azzal a réteggel foglalkozik, ami mindenki felett áll. Elkülönülve élnek a város Zöldövezetében és fejlett védelmi rendszer veszi körül őket. Én személy szerint ki nem állhatom őket.

 A külsőbb városrészekben laknak a dolgozók, akik megkeresik a gazdagok pénzét. Nem élnek jó színvonalon, de van mit enniük és valamiért belenyugszanak a ténybe, hogy csak cél nélküli rabszolgák.

A Peremvidéken pedig gyilkosok, bűnözők, szegények vertek tanyát. Itt laktam én is a nevelőapámmal, Shi Hoo-val.

A nevem Ama, tizennyolc éves leszek egy hónap múlva és nem hiszek a csodákban. Nem sok mindent tudok magamról mondani, hisz nincs bennem semmi különleges. Alacsony vagyok, sötét barna hajú, a szemem pedig egészen fekete. Tehát tényleg átlagos lány vagyok.

Csecsemőkoromban talált meg nevelőapám egy csatornában, egy kis vödörben úsztam bebugyolálva. A nevem egy kis cédulán hevert mellettem. Úgy döntött, felnevel, de hogy mi vitte rá, azt a mai napig sem mondta el.

 A Peremvidék külső, keleti részén éltünk, ami bár messzebb volt a város szívétől, de a gyilkosok és rablók már nem merészkedtek ennyire ki. Nem érte meg nekik, mert tudták, hogy aki itt él, annak tényleg semmije sincsen.

Egy lebombázott házban laktunk, aminek a felső emelete eltűnt, de a pince kényelmes volt és jól fűthető. Még két rossz matracot, egy rozoga asztalt és két széket is be tudtunk szerezni. Ez volt mindenünk. Na és persze a kályha, ami már itt volt mikor idejöttünk.

Nem voltak barátaim, aminek egyszerűen az volt az oka, hogy senkiben nem bízhattunk. Ezt megtanultam, mikor Mina, akiről azt hittem, hogy a barátom, hátracsavarta a bal kezem és elvitte az élelmünk. Azóta megerősödtem és többszörösen is visszaadtam neki a kölcsönt.

Shi Hoo megtanított a késsel bánni és egyéb harci eszközökkel, persze csak önvédelem céljából. Hisz sosem tudtam volna olyan lenni, mint azok, akik már vadállat módjára élték az életük, ami ebben a beton dzsungelben nem volt szokatlan.

 Egészen nyugodtan telt az életem, még ha nehezen is, addig a napig…