Hopelessly - 1. fejezet

Hopelessly - 1. fejezet

 

Csend borult az utcára, egy lélek sem merészkedett ki ilyen későn. Még egy kósza, részeg csöves sem ténfergett a környéken alvóhelyet keresve, vagy épp ivócimborákat. Semmi zaj nem hallatszott, amin elméláztam, de végül vállat vontam. Az sem lepett volna meg, ha az egyik tökéletesen nyírt sövény mögül maga a Kaszás Bácsi ugrik elő. De nem így történt, mert nem volt semmi fenyegető, semmi gyanús, csak beleképzeltem. Talán egy kissé paranoiássá váltam az évek során.

Ez a gazdag negyed volt, annak is a legbelső része. Minden olyan pompában csillogott, amit már giccsesnek találtam és szinte enni lehetett volna az aszfaltról. Talán túlzásnak hangzik, de nem az. Tökéletesre nyírt pázsit, többszintes paloták, óriási autók és megannyi más. Sosem jártam ezelőtt itt, de egyáltalán nem bántam, mert szinte a hányinger kerülgetett. Nem szeretem azt a fajta felvágós, sznob életmódot, amit itt folytattak.

Most is csupán belógtam kijátszva a biztonsági rendszereket, mert Shi Hoo ide küldött. Még tíz éves sem voltam, mikor megtanultam, hol és hogyan érdemes beszökni. Igazából nem volt túl nehéz, de a kint élők többsége vagy nem érette volna meg hogyan kell, vagy épp nem akart ide jönni.

Hajnali egy körül járt és egy áldott lelket sem láttam, még csak lámpát sem égtek. Egyre gyanúsabbá vált a helyzet, nem értettem, miért kell itt lennem. Unottan rakosgattam a lábaim egymás után és vártam a csodára, valami égi jelre, de semmi. Eltelt egy fél óra, aztán még egy, de a monoton csend megmaradt.

Úgy gondoltam, ideje lesz visszafordulni, biztos csak szórakoztak velem, mikor motoszkálásra lettem figyelmes. Elsőnek csak halkan, majd egyre erősödött a zaj, aztán lassacskán egész közelről és hangosan rezgett. Fény villant és egy pillanatra teljesen megvakultam. Automatikusan a szemem elé kaptam a kezem és vártam, hátha abbamarad. Mikor kissé alábbhagyott, ujjaim széttárva kikukucskáltam, hátha meglelem a fényforrást. Egy sötét alak állt előttem, fehér fénnyel körülölelve, majd pár pillanat múlva már senki nem mondta volna meg, hogy itt bármi különös történt, mert kialudt a fény és a zaj is elhalt.

Lélegzetvisszafojtva vártam mit tesz a fekete köpönyegbe burkolt ember, de nem volt bennem félelem. Volt már rosszabban is részem és valamiért nem volt benne semmi rémisztő, inkább barátságosnak tűnt.

- Örülök, hogy eljöttél a találkozónkra, Ama! - meglepően fiatalosan csengett a hangja, ami kissé meglepett, mert azt hittem, hogy valami aggastyán rejtőzik a lepel alatt. - Hadd mutatkozzam be… Jung Ho Seok vagyok. - és ezzel egy időben le is húzta a csuklyát. Egy igen szimpatikus és őszinte arcot pillantottam meg. Mély, sötét szemekkel, amik szinte belém láttak, de volt bennük valami ravaszkás fény. Mosolyosra húzta a száját. - De hívj csak J-Hope-nak. – folytatta. – Tudod, nem szokás rendesen bemutatkozni, mert nálunk a név kötelez. De nekem az a feladatom, hogy megvédjelek.

- Mi? – húztam fel az egyik szemöldököm. Mi a fészkes fenét akar tőlem ez az alak?! Mit akar ez az egész jelenteni? Nevetséges. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne arra, hogy bárki is megvédjen. – húztam fel az orrom.

- Most így hiszed, de lassan összeomlik a téged körülölelő világ és akkor…

- Te eszednél vagy? – csóváltam meg a fejem. – Össze-visszazagyválsz…

- Tudom, hogy semmit sem értesz, de majd mindent meg fogsz idővel. Kérlek, légy türelmes. 

- Na jó! Figyelj, nem tudom ki vagy és mit akarsz, de én lelépek. Még, hogy megvédeni… Majd pont egy ilyen satnya srác…– fordítottam hátat neki és elindultam, közben félhangosan zsörtölődtem. – Ezért aztán tényleg nagyon fontos volt idejönnöm. Legyek türelmes, kösz.

- Várj, - állított meg a hangja. – csak annyit jegyezz meg, hogy ha baj van, bármi történik… elég a nevem kiáltanod és én segíteni fogok, ígérem. Ezt jól jegyezd meg, kérlek, Ama...

- Mégis honnan a fenéből tudod a nevem? – fordultam hátra felemelve a hangom, de ekkor már csak hűlt helye volt a srácnak. Mi ez az egész? Megint néma csend ölelt körbe és egyedül maradtam. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet? Vagy valaki szórakozik? Hát remélem, hogy nem, mert nem vagyok jó kedvemben és nem ajánlom senkinek, hogy felmérgesítsen. Jobb, ha eltűnök. Ki tudja, talán valami perverz állat ott leselkedik valamelyik bokor mögött. Nekiiramodtam és gyors lépetekkel hagytam el a helyet, hátra se nézve.

 Mikor kiértem a Peremvidékre, már csak nevettem az egész baromságon. Mert az volt. Baromság. Azért kellett odamennem, mert a nevelőapámnak megint látomása volt. Elég gyakran látott ilyen furcsa álmokat, én badarságnak tartottam persze az összeset, de addig könyörgött, míg meg nem tettem, amire kért. Annyit mondott, fontos, hogy itt legyek. Hát eljöttem, erre tessék… Legközelebb biztos, hogy nem hallgatok majd rá!

 Nagyon furcsa volt mégis a helyzet, ilyen nem történik mindennap az ember lányával… Kezdjük ott, hogy milyen trükk az, amivel csak így megjelent. Egyszerűen lehetetlenség. Meg aztán mit akart tőlem? Nem kell engem megvédeni, tudok magamra vigyázni.

Egyre közelebb értem az otthonomhoz és egyre távolabb a gyűlölt területtől, ami megnyugvással töltött el. Lassan elpárolgott belőlem a méreg.

A lépteim lelassítottam, ahogy hirtelen füst szag ütötte meg az orrom. Rohanni kezdtem, ahogyan a lábaim bírták, de már késő volt. Sokk-ként ért a látvány, ami fogadott. A hely, ahol leéltem az eddigi életem, lángokban állt, de ez senkit sem érdekelt. A vöröses, narancssárgás lángok nyugodtan égették porrá az életem, az otthonom és az egyetlen embert, aki számított valaha is nekem.

Elkezdtem eszeveszetten ordítani, Shi Hoo-t kerestem, hátha időben kimenekült és most itt vár rám, de nem kaptam választ. Rohanni kezdtem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ő már nem… Képtelen voltam kimondani. Nem éreztem többé a megnyugtató érzést, amit a jelenléte jelentett. A szívembe éles fájdalom hasított és úgy éreztem tonnás súly nehezedik a vállamra.  Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, aki Shi Hoo-t akarta, az engem is, de nem tudtam mozdulni. Még nem… Pár percig némán, elkerekedett szemekkel meredtem a semmibe. Aztán egyszer csak feleszméltem.

Még egy pillantást vettem a lánghalmazra, majd gyors léptekkel elsiettem. Próbáltam nem feltűnő lenni, ez fontos, ha valaki menekül. Nem tudtam hova tovább, hogy merre menjek, vagy épp mit tegyek. Kezdtem elveszteni a józan eszem és egyedül a túlélési ösztön hajtott előre.

Persze egyszer mindenki egyedül marad, de hogy ilyen hamar, ilyen hirtelen, ráadásul így. Még szerencse, hogy úgy lettem nevelve, hogy ne essek kétségbe, de a fájdalomra nem voltam immunis. Ekkor gördült le az első könnycsepp az arcomon.

Apa… Ha nem megyek el, én is meghaltam volna… De legalább, akkor…

Nem! Ama, ezt felejtsd el! Azonnal verd ki a fejedből, mert ha Shi Hoo itt lenne, nagyon dühös lenne rád és puhánynak nevezne. – suttogta egy gúnyos hang a fülembe.  Megráztam a fejem, letöröltem a könnyeim és tovább indultam.

Keresnem kellett valami helyet, ahol átvészelhetem az éjjelt, aztán majd lesz valami. Eszembe jutott a régi roncstelep, és eldöntöttem, hogy ott húzom meg magam. Találtam egy autóroncsot, ami egész jó állapotban volt, nem marta szét a rozsda, így bebújtam az ablakán. Legalább itt nem fagytam szét, mert estére igazán lehűlt a levegő. Újra rám tört a sírás és kezdett a szívembe marni a magány. Az álom lassacskán telepedett rám, ahogy egyre több könnycsepp gördült le az arcomon.

***

Durva érintés éreztem a felkaromon, egészen a húsomba vájt. Valaki erősen rántott ki a fekhelyemről és hirtelen fel sem fogtam mi történt. A földre zuhantam, nehézkesen álltam fel. Körülnéztem, de még nem ébredtem fel eléggé ahhoz, hogy reagáljak bármit is. Három, vigyorgó, nagydarab férfi állt felettem, szakadt ruhában. Nyeltem egy óriásit. Mindig nagy ívben elkerültem az ilyen embereket, mert pontosan tudtam, hogy esélyem sincs, ha szembekerülök velük.

- Nézzétek, fiúk! Milyen aranyos kiscicát fogtunk magunknak! - nevetett a középen álló, a többi erre vihogásban tört ki. Ökölbe szorult a kezem és kezdtem egyre idegesebb lenni. A hideg pedig teljesen kiverte az álmot a szememből.

- Hagyjatok! Menjetek a francba! – tört ki belőlem és elindultam, de kettő elkapott és a földre nyomott. Felnyögtem fájdalmamban, mert az egyik a lapockámra térdelt. A legmagasabb, feltehetőleg a főnök, a hajamnál fogva felemelte a fejem.

- Te nekem ne parancsolgass! – nyalta meg a szája szélét. – Állítsátok a kocsihoz! –felrántottak és nekiszorítottak az egyik kocsinak, amibe bevertem a jobb lábam. Elkezdték letépni a nadrágom, mire sírva fakadtam. Ekkor szakadt el a cérna, túl sok volt  ez már mára.

- Kérem nee… ne bántsanak! - könyörögtem és próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült, még csak megmozdulni sem. Hiába vergődtem, rugdostam, erősen tartottak.

- Ha én végeztem, akkor jöhettek ti. – hallottam meg a hátam mögül és erre még jobban kétségbe estem. Nem akartam egy ilyen féregnek adni magam, főleg az első alkalmam. Még inkább próbáltam szabadulni, de annál erősebben szorítottak. Egy hang visszhangzott a gondolataim között:

 Csak annyit jegyezz meg, hogy ha baj van, bármi történik… elég a nevem kiáltanod és én segíteni fogok, ígérem. Ezt jól jegyezd meg, kérlek, Ama…

Reszketve kiáltottam magam elé:

- Segíts J-Hope! Jung Ho Seok! Kérlek! – de a hangom elhalt, mikor a férfi keze előre siklott.

- Úgyse hall senki… - nevettek kárörvendően, de én csak tovább kiabáltam hisztérikusan.

Ekkor sikerült letépniük rólam mindent és lehunytam a szemem. Vége…

 – Ho Seok, kérlek…- motyogtam magam elé, talán teljesen feleslegesen. Hisz pont én mondtam nemrég badarság, hogy a megmentésemre siessen, ha történik valami…