Hopelessly - 3. fejezet

Hopelessly - 3. fejezet

- Sajnálom, de nem mondhatunk semmit sem. – tette a kezét a vállamra és megnyugtató, lágy hangon beszélt. – De megígérem, hogy nem kell sokat várnod, és mindent megtudsz.

- És ebbe bele kéne nyugodnom? – sóhajtottam mélyet. Egyre csalódottabb voltam és elég egyértelműnek tűnt, hogy bármit is teszek, úgysem mondanak semmit. El akartam menni. Nem volt okom itt maradni, hisz nem voltak hasznomra többé.

- Akkor hát, ahogy előbb is mondtam, megyek. – álltam fel, de most nem Jin keze volt az, ami megállított, hanem valami megmagyarázhatatlan erő. Mintha gúzsba kötöttek volna, mire az egész testem megmerevedett. Úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem az irányítást, csupán a gondolataim ura voltam. Nem tudtam megmozdulni, még csak a fejemet sem voltam képes elfordítani. Ajkaim nem nyíltak szóra, pedig lett volna mit mondanom.

- Sajnálom. Tudom, nem túl tisztességes, de te kényszerítettél rá. – sóhajtott mélyet Nam Joon. Tehát ezt ő csinálta, de mégis hogy a fészkes fenébe? Kezdett felmenni bennem a pumpa, a tehetetlenség érzése egyenesen megrémisztett. – Mi itt mind a javadat akarjuk.

- Megelőztél… - motyogta Ho Seok duzzogva.

- Te nem léptél időben. Én amúgy is erősebb kötővarázst tudok, te idióta! – nyújtotta rá a nyelvét a szőke. Hát ezt tökéletes. Míg én szenvedek anélkül, hogy megmozdulhatnék, ezek itt elvitatkoznak. De volt valami, ami jobban megragadta a figyelmem, ez pedig a „varázs” szó volt. Ha képes lettem volna nevetni, biztos, hogy jól körbe röhögtem volna őket, de ez jelen pillanatban nem állt módomban. Meg hát elég meggyőző volt, hogy mint egy szobor, mozdulatlanná merevedtem.

- Nam Joon, engedd már el! – rivallt rá Jin, kissé meglepve engem is. Az aranyos tekintet helyét rosszallás vette át.

- Ha elengedem, akkor elmegy. Azt meg te is pontosan tudod, hogy itt kell tartanunk holnap reggelig. – tárta szét a kezét az említett.

- De akkor sem hagyhatjuk így, ebben igaza van! – kelt a védelmemre Ho Seok is és már csak azt reméltem, hogy sikerül meggyőzniük a kegyetlen fogva tartóm.

- Na jó, tessék! – forgatta meg a szemét és mormogni kezdett valamit, mire enyhült a szorítás és lassan újra éreztem minden kis részem. Kissé hányingerem lett és szédültem, aminek hatására elkezdtem előre dőlni.

- Mi a fene… - a világ elsötétült körülöttem.

- Basszus! – kapott utánam Suga még épp időben és a karjaiba vett.

- Nem hittem, hogy ilyen hatással lesz rá. – kerekedtek el Nam Joon szemei és némi bűntudat is kicsengett a hangjából. Körém gyűltek.

- Most mit csináljunk? – kérdezte Jung Kook.

- Vigyük be a szobába, jobb, ha most alszik egy kicsit. – vetette fel Jimin, amiben mind egyetértettek.

Suga cipelt be, de Ho Seok és Nam Joon is vele tartott. Letettek az ágyra és betakargattak. Se mozdulni, se megszólalni nem volt erőm. Valami furcsa, szúró fájdalom nyillalt a mellkasomba.

- Menjünk, hadd aludjon kicsit! – mondta Suga és elindult Ho Seokkal az ajtó felé.

- Én is megyek mindjárt. – intett Nam Joon, mire a két srác összenézett, de nem szóltak semmit, csak kimentek. Ráemeltem a tekintetem és végignéztem rajta.

A húszas évei elején járt, de ordított róla, hogy többet élt meg, mint amit kellett volna. A fekete felsője alatt láthatóan feszültek az izmai és biztos voltam benne, hogy napi szinten edz. A haja két oldalt fel volt nyírva, de a feje tetején hosszúra hagyták, ami erősen hangsúlyozta az arcformáját. Tulajdonképp vonzó srác volt, de semmiképp sem az esetem. A szemeiből titokzatos fény áradt, valami rejtett dolog, ami egyszer biztos ki fog törni, de még jó mélyre száműzte.

- Őszintén sajnálom az előbbit, de megértőnek kell lenned velünk. - ült le az ágy szélére. - Bár a te helyzetedben én sem hinnék egy csapat idegennek, csak mert szépen néznek rám. Azt is megértem, hogy szökni akarsz, de hová mennél? Meg aztán gondolj arra, hogy itt van hol aludnod, van mit enned, de ha kimész, ott mi vár? – állt fel hirtelen és egy szánakozó fél mosollyal hátat fordított. Egy pillanat alatt felforrósodott a vérem, utáltam, ha sajnálnak. Elég érzékeny pontomon talált el.

- Nincs szükségem a szánalmadra. – a hangom még számomra is meglepő hidegséggel csengett. Nem fordult meg, de éreztem, hogy elmosolyodik, bár nem tudom miből.

- Nem érezek irántad szánalmat. Tudod, mi gyerekkori jó barátok vagyunk, mind az utcán nőttünk fel ugyanúgy, mint te. Nem volt könnyű életünk nekünk sem. Jót akarunk neked, mert tudjuk mit éltél át. – nem tudtam mit mondhatnék, ezért csendben maradtam és a fejem is elfordítottam. – Aludj kicsit és hideg fejjel gondolj át mindent! – mondta, mielőtt még itt hagyott volna.

Tanácstalan voltam és gyenge, de eszem ágában sem volt aludni. Fel kellett dolgoznom, mindazt, amit hallottam, láttam és érzékeltem. Az agyam egyszerűen képtelen volt megmagyarázni, mi is történt, hogy hogyan volt képes az a srác fogva tartani valamiféle varázzsal.

Az is érdekelt volna, hogy mi okuk volt itt tartani, és hogy apa miért akarta, hogy találkozzak Ho Seokkal.

Ebben a rideg és kegyetlen világban egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy jót akarnak minden hátsó szándék nélkül, az pedig egyenesen megrémített, hogy ilyen képességeik voltak. Tulajdonképpen egy rab voltam.

Egyetlen célja volt már csupán az életemnek, a bosszú vagy apa megtalálása. Ehhez el kellett menekülnöm innen és megkeresni Shi Hoot, vagy azt, aki ezt tette vele.. De mégis hogyan kellett volna nekikezdenem? Nem tűnt valami jó ötletnek, hogy visszamenjek oda, de akkor mégis mit tehettem volna?

De ami sürgetőbb kérdés volt, hogy mégis hogyan fogok megszökni egy ilyen helyről. Azt sem tudtam tulajdonképp, hogy hol vagyok. Ha pedig ez nem lett volna elég, még ezek a srácok is itt voltak, akiket nem lehetett csak úgy átverni.

- Talán tényleg aludnom kéne… - suttogtam magam elé. Mert erő nélkül felesleges volt megpróbálni bármit is, meg aztán kezdtem megéhezni, már jó ideje nem ettem semmit sem. Átvettem a kis szekrényre készített pólót és rövidnadrágot, ami kényelmesebb volt alváshoz, mint az egyenruha.

De féltem. Féltem lehunyni a szemem, szembenézni önmagammal és belegondolni, hogy ő… Megint sírni kezdtem.

- Semmirekellő, gyáva, gyenge lány vagyok... – meredtem előre. Szégyelltem, hogy ezt teszem. Mindig is azt hittem, hogy erősebb vagyok ennél, hogy semmi sincs, ami földhöz tudna vágni, ami ilyenné tenne, de most megtörtént és csak undorral tudtam magamra nézni.

- Sose félj sírni! – hallottam meg egy hangot a jobb oldalamról és meg is ugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is van itt rajtam kívül. Mikor jöhetett be és hogy-hogy nem vettem észre?

- Én nem sírtam. – fordítottam el a fejem, mert egyáltalán nem volt kedvem megbeszélni egy vadidegennel a lelki állapotom. Mert az volt. Egy vadidegen.

- Persze, gondolom, a szemeden keresztül izzadsz.

- Mi? – kaptam rá a tekintetem értetlenül.

- Semmi. – legyintett. – Inkább egyél egy kicsit! – mutatott a tálcára a kis szekrényen. Ez mikor került oda? Ennyire el lettem volna foglalva magammal, hogy nem vettem észre? Ez már elég abszurd. Kezd elmenni az eszem…

Az orrom megütötte a kellemes illat, amit az étel árasztott és a tea, mert az is volt odakészítve.

- Gondolom, szívesebben ennél egyedül. Majd még visszajövök. Jó étvágyat! – sétált ki Ho Seok. Igaza volt, megkönnyebbültem, mikor egyedül maradtam.

Magam elé vettem a tálcát és jól megnéztem magamnak a tál rizst és a húst. Nagyon rég nem volt már szerencsém hozzá, ezért hirtelen hozzányúlni sem bírtam. Félretettem későbbre és inkább megkóstoltam a teát. Nagyon kellemes íze volt, bár kicsit erős az én ízlésemnek. Mentateának tippeltem, amiért kifejezetten nem rajongtam, de mikor beteg voltam, mindig sokat segített. Most ez is jólesett. A meleg átjárta a testem, ahogy ittam, bár a szobában sem volt hideg. Ezek után nekiálltam az ételnek is. Lassan és minden falatot kiélvezve ettem. Nem akartam elrontani a gyomrom, hogy gyorsan felfalom, ezért inkább uralkodtam az éhségemen, ami mire végeztem már el is múlt.

Ahogy letettem a tálcát, álmosság fogott el. Nem tudtam volna elmagyarázni miért, de hirtelen a világ legjobb ötletének tűnt az alvás és lecsúsztam az ágyban. Egyre homályosabb volt körülöttem minden és az érzékeim lassan eltompultak. Erőteljesen ragadott el az álmok világa.

***

Összerezzentem és úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsapott az áram. Az egész testem veríték borította és a kezem görcsösen markolta a takarót. Rémálom gyötört, ebben biztos voltam, de nem emlékeztem egyetlen részletére sem, csupán arra, hogy borzalmas volt. A hideg kezdett el futkosni a hátamon és összébb húztam magam. Beletelt jó pár percbe, míg sikerült lenyugodnom.

Lassan elengedtem a takarót és magamra húztam, mert egyre jobban fáztam. A plafont kezdtem el bámulni és mély levegőket vettem. Nagyon sötét volt a szobában, amit az ablak hiánya okozott, de a legrosszabb az volt, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy nappal van vagy éjszaka.

Muszáj volt elmennem innen, mindegy hová, csak el.

Lassan kimásztam az ágyból és átvettem az egyenruhát, mert nem volt kedvem pizsamában szökevényt játszani. Szétnéztem a szobában, hátha találok valami hasznosat, de semmi sem volt bent a bútorokon kívül, még a tálca is eltűnt a szekrényről.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem egy pillanatra. Menni fog Ama!

Az ajtó minden gond nélkül kinyílt, de azért figyeltem, hogy ne adjon ki zajt, mikor becsukom. Lábujjhegyen indultam el a folyosón és minden kis neszre felkaptam a fejem. Síri csend volt, amiből arra következtettem, hogy éjszaka lehet, és a srácok alszanak. Ennek kifejezetten örültem volna.

Hirtelen valami facsarni kezdte az orrom és tüsszentettem egy nagyot. A kezem a számra tapasztottam és kétségbeesve néztem körül, majd vártam, de senki sem jelent meg.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bennrekedt levegőt és továbbindultam. Mikor elértem az elágazást, egy pillanatra megálltam és körülnéztem. Itt már sokkal nagyobb volt a kockázat, hisz bármikor szembesétálhatott valamelyik fiú.

A fürdő irányába indultam, mert arra sejtettem a kijáratot. A lámpák most halványabban világítottak, félhomályba burkolva mindent. Kitapogattam a fürdő ajtaját és megálltam egy pillanatra majd hátranéztem.

Helyes ez így? Minden szó nélkül itt hagyni őket? Hát ha nem is helyes, csak így lehetséges, mert úgysem engednének el.

A lábaim megindultak előre és meg sem álltak, míg zsákutcába nem futottam. A folyosó végén csupán a tömör fal várt rám, bár pár ajtó nyílt oldalra, egy sem tűnt kijáratnak.

Most aztán tényleg nem tudtam, mit tegyek. A másik oldalon sem láttam már több ajtót, így felesleges lett volna arra mennem. Megpróbáltam benyitni az oldalt lévőkön, de mind zárva volt. Tanácstalan voltam és kezdtem dühössé és csalódottá válni.

Nekidőltem a falnak a folyosó végén és lassan lecsúsztam, a fejem nekitámasztottam, majd lehunytam a szemem.

Egy ajtó jelent meg lelki szemeim előtt, pont olyan, amit kerestem és elképzeltem ide. Nálam egy fél méterrel volt magasabb, tömör tölgyfából készült és sötét barna, a kilincse pedig aranyozott és cikornyás mintákkal díszített. Képzeletben erőteljesen lenyomtam és nyikorogva kinyílt. Eső illat ütötte meg az orrom és szinte érezni véltem a kezemen, ahogyan a hideg cseppek végig gurulnak rajta. Lassan nyitottam ki a szemem és egy pillanatra meg is szédültem a látványtól.

A sötét felhők által borított ég alatt álltam a Zöldövezet egyik eldugott utcáján. Pontosan tudtam hol vagyok, és merre juthatok ki a legkönnyebben, hisz mint a tenyeremet, úgy ismertem ezt a környéket, még ha utáltam is.

Indulnom kellett volna, de valami nem engedte, hogy megmozduljak és ez az volt, hogy elképzelni se tudtam, hogy miképp kerültem ide, hisz az előbb még ott ültem a falnak dőlve. Talán a képzeletem segített? Nem, az lehetetlen. De akkor mi a franc történt?