Hopelessly - 9. fejezet

Hopelessly - 9. fejezet

- Ha megszűnik, akkor vagy újra szabad lesz a Birodalom a kezed alatt, vagy örök sötétség borul a világra – Tae Yang szavait hosszú, feszült csend követte. A padlót bámultam, nem akartam elkapni senki tekintetét sem. Mert noha kételkedtem abban, amit mondott, úgy gondoltam, jobb, ha nem most adok ennek hangot, amúgy is megrémisztett. Ólomsúlyként nehezedett a vállamra az egész, úgy éreztem, hogy egy igazán nagy terhet akarnak rám róni. Egy világ sorsa, nem kevesebb forgott kockán.

- Gondolkodni szeretnék – nyögtem ki végül, bár elég bizonytalan hangszínt ütöttem meg.

- Rendben, megértem – állt fel Tae Yang. - Gyere, elkísérlek! – én is felemelkedtem, majd együtt hagytuk el a szobát. Nem néztem hátra.

Végigmentünk azon a folyósón, amin idefelé jöttünk, ahol a festmények is voltak, bár most nem tudtam figyelmet szentelni nekik. Nem mentünk le a lépcsőn, hanem a másik oldalon lévő folyósón haladtunk tovább, majd kétszer balra fordultunk. Próbáltam memorizálni az útvonalat, de annyifelé jártak a gondolataim, hogy képtelen voltam koncentrálni. Csak arra eszméltem fel, hogy egy barna ajtó előtt állunk.

- Ez lesz a te szobád – nyitott be. – Azok ott - mutatott a mellette lévő három ajtóra. – pedig a fiúké. Azért ezt a helyet választottuk, mert őket ismered már egy kicsit, így könnyebb lesz, mintha idegenek közé lettél volna elhelyezve. De úgy hiszem, most leginkább egy kis magányra vágysz, nem igaz? – mosolygott rám, mire csak biccentettem, nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy viszonozzam.

Miután magamra hagyott, leroskadtam a szoba jobb oldalán elhelyezett nagy ágyra. Az ablakon kívülről fény szűrődött be, de a fény mögött ott lapult a sötétség.

Féltem. Túl soknak éreztem ezt egyszerre, nagyon rövid idő alatt teljesen a feje tetejére állt az életem és nem igazán tudtam, hogyan kéne viselkednem. Ha Shi Hoo itt lett volna… de nem volt, és ha meghalt, az is nekem köszönhető. Az öngyűlöletem kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni és azt kívántam, bárcsak más valakinek születtem volna, egy másik helyre, másik időben.

Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a kétségek, amik gyötörtek, a rettegés és minden negatív érzés végigsöpörjön rajtam. Nem tudom, meddig ülhettem így, de az eltelt idő hosszú óráknak tűnt számomra.

- Hogy érzed magad? – hallottam meg egy össze nem téveszthető hangot.

- Mióta vagy itt? – néztem egyenesen Nam Joon szemébe, mire elmosolyodott és olyan hangot adott ki, ami azt súgta, hogy számított erre a kérdésre. Egyre dühítőbbnek találtam, hogy csak így felbukkannak és én észre sem veszem.

- Számít az? – rántotta meg a vállát, de az arcán elterülő széles mosoly másról árulkodott.– Szóval, hogy vagy?

- Nem tudom – mondtam ki őszintén. – Magam sem tudom.

- Értem - bólintott és egy kicsit közelebb lépett. –, de ne gondolkozz túl sokáig, mert túl terheled ezt – bökte meg a fejem, mire egy kicsit hátrébb húztam azt.

- Hé! – vontam össze a szemöldököm.

- Figyelj - ült le mellém. –, ha túl sokat járatod az agyad, akkor csak túlgondolod és túlaggódod. Úgyis minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Szerintem képes leszel jól dönteni.

- Talán így van - sóhajtottam fel egyetértve.

Csend állt be köztünk, amit kissé kínosnak éreztem. Valahogy a jelenlétében minden olyan zavarossá vált és furcsa érzéssel töltött el a közelsége. Nem akartam végiggondolni, mit jelenthet ez, főleg úgy nem, hogy elég gyanús volt, hogy képes a gondolataim között kutakodni.

- Tudod… - fordultam felé, mikor már tényleg nagyon zavart, hogy nem szólal meg, de ahogy a tekintetünk találkozott, a torkomra forrt a szó. Beharaptam az alsó ajkam és nagyokat pislogva néztem vissza rá, éreztem, hogy az arcom elönti a pír. Vigyorogni kezdett, mire a szemeim rögtön az ajkait kezdték el vizslatni. Teltek, formásak voltak és ez a gondolat még inkább zavarba ejtett.

- Na, mi az? – kérdezte, de meg se várva a válaszom olyat tett, amitől az ereimben meghűlt a vér. Egészen az arcomba hajolt, csupán pár centi választott el minket, az orrunk összeért. A tekintete teljesen megbéklyózott, pont úgy nézett rám, akár egy macska, aki végre sarokba szoríthatja az egeret, akit régóta kerget. Levegőt sem mertem venni, annyira izgultam, mi fog történni.

Sokkal merészebb volt, mint gondoltam, mert némi tétovázás után az ajkait az enyémnek nyomta. Furcsa, bizsergető érzés szaladt végig a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig, soha nem éreztem még hasonlót. Bár csak egy pillanat volt az egész, mert szinte azonnal megszakította a csókot, mégis óriási hatással volt rám. A tekintetében ravasz fény villant, majd megismételte tettét. A szívem hevesebben nem is verhetett volna és bármennyire voltam zavarban, egy részem azt kívánta, hogy ez most tovább tartson. Annyira puhák voltak az ajkai…

De ugyanúgy elhajolt tőlem, bár csak épphogy, én pedig kezdtem felfogni, hogy csak játszadozik velem. A számhoz emeltem a kezem és végig húztam az egyik ujjam ott, ahol előbb Nam Joon ajkai voltak.

Kopogtatás szakította meg a gondolataim, mire mindketten hátrébbugrottunk, bár nem elég hamar, mert a belépő Jimin egész jól felmérhette a kialakult helyzetet és kérdő tekintettel nézett hol rám, hol Nam Joonra.

- Öhm… - nyögte nagy nehezen, de aztán folytatta. – Nam Joon, velem kéne jönnöd, Hyung hívat – vakarta a tarkóját és látszott rajta, hogy próbál nem hangot adni a kíváncsiságának.

- Megyek! – állt fel a megszólított, de az ő hangja sem volt túl magabiztos. – Nos, akkor…- nézett rám egy pillanatra, majd megrázta a fejét. – Gyere! – karolt bele Jiminbe, aki erre összehúzta a szemöldökét, de nem ellenkezett és köszönve távoztak.

Az előbbi kis közjáték egyértelművé tette számomra, hogy ennek nem igazán szabadott volna megtörténnie, bár nem tudom, miért. Hisz nem történt semmi rossz, nem? Mármint… Éreztem, hogy egyre jobban elönt a pír. Még ha olyan csodás dolognak is éreztem, a zavarom megnehezítette a dolgot és nem tudtam miként lereagálni. Nem volt még dolgom fiúval és ez volt életem első majdnem-csókja, vagyis valamiféle szájra puszija.

Nam Joon igazán helyes srác volt, ezen nem volt mit tagadni, a szemei, a szája és igazából a teste sem hagyott kívánni valót maga után, nem mintha figyeltem volna vagy valami…

Ha visszagondoltam rá, mosolyogni támadt kedvem, mint valami sültbolondnak. De ha eszembe jutott az arckifejezése, mikor kiment, kezdtem úgy érezni, hogy megbánta, amit tett. Hogy zavarhatott ennyire össze egy srác?

Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy nem igazán tudtam, mivel is kellene foglalkoznom, de végül is a világmegmentős dolognál maradtam, hisz az mégiscsak súlyosabb témakör volt. Egy ideig fel-alájárkáltam a szobában és próbáltam felmérni, milyen esélyeim is vannak. Őszintén szólva igazán foglalkoztatott, mire lehetek képes és ez a kíváncsiság kezdett elhatározássá szilárdulni.

Ha Shi Hoora gondoltam és a srácokra, egyre erősödött bennem a dolog. Megjelent előttem Ho Seok elszánt tekintete, mikor feldühítettem és még inkább arra sarkallt, hogy tennem kell valamit. Meg akartam tenni értük; meg akartam tenni apáért; Nam Joonért, aki úgy összezavart; Ho Seokért… Furcsa érzés kapott el, ahogy újra eszembe jutott. Mert ha jobban belegondoltam, Ho Seok is valami hasonlót keltett bennem, mint Nam Joon, és ezt elég baljós előjelnek tartottam, de nem volt időm ilyesmivel foglalkozni.

Vettem egy nagy levegőt, kinéztem az ablakon az elterülő, csodás tájra, majd a mindent elnyelő sötétségre, és már nem maradt bennem semmiféle kétség.

Elsőnek úgy gondoltam, hogy megkeresem Tae Yangot, de mivel nem igazán tudtam felidézni, hogy merre is kéne mennem, ezért elindultam arra, amerre a lábam vitt. Magamat is megleptem azzal, hogy a bejáratnál kötöttem ki végül. Egy kicsit tétováztam, de végül kisétáltam, bár elég nehezen nyílt ki az ajtó.

Ahhoz képest, hogy többször is említették, hogy vannak mások is itt, most síri csend uralkodott és sehol sem láttam embereket.

Elindultam a köves ösvényen, de először megszagoltam pár virágot és megmártottam a kezem az egyik szökőkútban. Valaha nagyon szép hely lehetett ez a Fény Birodalma, vagy mi. Szívesen megnéztem volna a régi pompájában, hisz az eddigi környezetem nem bővelkedett gyönyörű tájakban és épületekben.

A gondolataim olyannyira magukkal ragadtak, hogy észre sem vettem, milyen messzire jutottam a kastélytól. Egyre közelebb értem a burokhoz és már csak azért sem fordultam vissza, mert az egyik részem látni akarta, milyen. Minden lépéssel erősödött bennem valami fojtogató érzés és egyre hidegebb levegő vett körül.

Ott álltam, szemben a végtelen sötétséggel. Nem sok mindent lehetett kivenni a másik oldalról, de összefonnyadt növények körvonala, állati csontok alakja rajzolódott ki. Kirázott a hideg és egyszerűen el sem tudtam képzelni, milyen lehet a túl oldalon élő rabok élete. De hátborzongatóbb kérdés volt számomra, hogy ki vagy mi lehet az, akinek ez jó, akinek megéri ez.

A kezem önkéntelenül mozdult meg és nyúltam a burok felé. Azt hittem, hogy valami keménybe fog ütközni, de akadály nélkül átszelte és szinte beszippantott valami ismeretlen erő. Nem mertem kinyitni a szemem, szinte reszkettem.

- Közeledik az idő, Ama! – súgta egy gúnyos hang. – Fuss, kicsi lány, amíg lehet! Menekülj! – kacagott fel élesen hideg szélt hozva magával.

- Nem! – tört ki belőlem erőteljesen és ezzel egy időben kinyitottam a szemem, de meglepetésemre pont ugyanott álltam, ahol eddig is. A kezem még mindig a burokba mélyedt, de nem ez lepett meg a legjobban, hanem az arc, ami velem szemben megjelent a másik oldalon. Mosolygott, de a mosolya fájdalommal és kínnal volt teli. Már épp megszólaltam volna, mikor forogni kezdett velem a világ és hátrazuhantam.

Nem tudom, meddig feküdhettem ott, de mikor kinyitottam a szemem, már erőteljesen elkezdett sötétedni. Próbáltam visszaidézni a történteket, de elég homályos volt minden, kivéve az az arc, egy fiatal férfi arca és a fájdalommal teli tekintete.

Feltornáztam magam álló helyzetbe és óvatos léptekkel elindultam vissza, kissé szédültem még, de ahhoz képest elég hamar újra a kastélyhoz értem. Ho Seok rohant elém, látszott rajta, hogy szörnyen ideges és amikor odaért, elkapta a vállam.

- Hol voltál? Már mindenütt kerestünk! – esett rögtön nekem szinte kiabálva, amire csak nagyokat pislogtam kissé megszeppenten.

- Hé, hagyd! A lényeg, hogy épségben van! – lépett mellénk Jin és arrébb tolta Ho Seokot, aztán végigmért tetőtől-talpig. – Rendben, úgy tűnik, semmi baja!

- Nem, igaza van… - vakartam meg a tarkóm. Jinről meg leginkább egy anya jutott eszembe.– Szólnom kellett volna, hogy elmegyek sétálni egyet. Biztos aggódtatok.

- Végre! – értek oda a többiek mellénk, köztük Tae Yang is.

- Legközelebb ne tűnj el így, jó? – mosolygott rám, de a hangjában némi megrovás bujkált, mire csak bólintottam. Jin elkapott, és megölelgetett, majd Jung Kook is megnyomorgatott picit. Jólesett, hogy ennyire örülnek nekem, de Nam Joon tekintetét hiába kerestem és Jimin sem igazán akart rám nézni, amit elég gyanúsnak találtam, de inkább nem foglalkoztam vele.

- Biztos éhes vagy már, menjünk! – mondta Tae Yang, mire csak megráztam a fejem.

- Nem érzem igazán jól magam. Ha lehet, akkor én pihennék inkább, tényleg nem vagyok éhes – mondtam, de próbáltam minél halkabbra fogni a hangom és a férfihoz intézni a szavaim, hogy a fiúk ne essenek nekem rögtön, főleg Jin, hogy mi van velem.

- Természetesen – bólintott. – Menjünk, emberek! – intett és elindultunk be mind. Én és Tae Yang haladtunk elöl, próbáltam minél távolabb helyezkedni Nam Joontól.

- Mi a baj? – lépett mellém Ho Seok. – Szédülsz? Hányingered van? – tehát ő mégis hallotta.

- Valami olyasmi – helyeseltem. – De biztos jobb lesz, ha alszom egy picit, nem olyan nagy dolog – legyintettem.

- Azért elkísérlek a szobádig… végül is én vagyok a testőröd! – húzta széles mosolyra a száját, mire csak megráztam a fejem, mert eszembe jutott, mikor a fürdő előtt kérdőre vontam.

Az előcsarnokban elváltak az útjaink, elköszöntem tőlük, miután Tae Yang közölte, hogy holnap meg kell ismerkednem végre az itt élőkkel. Ho Seok pedig ígéretéhez híven velem tartott, bár ez nem zavart, mert nem igazán tudtam még itt tájékozódni. Bár az is igaz, hogy ilyen rövid idő alatt nem olyan nagy csoda.

Nem szóltunk egymáshoz, de ezt a csendet nem éreztem kínosnak. Valahogy nem volt mit mondanom, meg aztán eléggé kimerített a nap, így csak arra vágytam, hogy aludhassak végre. Túl sok izgalom ért és nem tudtam feldolgozni még őket. Így szerettem volna minél hamarabb ágyba kerülni, és kicsit elfelejtkezni mindenről, bár nem bíztam abban, hogy sikerülni is fog. Valószínűleg ő is hasonlóan érezhette magát, mert az általában élénk fiú most nyugodt léptekkel, némán haladt mellettem.

Megérkeztünk a megfelelő helyhez, majd a szobámmal szemben lévő ajtóra mutatott.

- Ott a fürdő, gondolom, jól fog esni most.

- Igen – bólintottam és elindultam felé. Majd visszafordultam Ho Seok felé, mire elmosolyodott.

- Megvárlak itt! – dőlt neki a falnak és összefonta maga előtt a karját.

- Leskelődni nem ér! – mondtam, bár nem gondoltam komolyan, csak hű voltam az előző esetnél elhangzott szavaimhoz. Nem vártam meg, míg válaszol, gyorsan benyitottam.

Tényleg jólesett a fürdő, de nagyon siettem, mert nagyon fáradt voltam már és minden porcikám arra vágyott, hogy az ágyban feküdjek. Mikor kiléptem, meglepve tapasztaltam, hogy Ho Seok szinte elaludt, míg én bent voltam. A szemeit lehunyta és egyenletesen lélegzett. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet a falnak dőlve elaludni, de neki sikerült. Nagyon fáradt lehetett ő is, bár nem tudom, hogy napközben mit csinált, mióta nem láttam.

Olyan békés arcot vágott, hogy szinte szégyelltem magam, mikor melléléptem és megráztam a vállát, de annyira nem, hogy ne tegyen meg.

- Na, milyen testőr az ilyen! – kuncogtam. – Hát így vigyázol rám? – Pár pillanatig értetlenül meredt rám, a szemeiben még az álom utolsó nyomait véltem felfedezni, majd mikor feleszmélt felhúzta az orrát.

- Ez egy különleges J–Hope technika, a csukott szemmel őrködés –tárta szét a karját, közben fel-le húzogatta a szemöldökét, mire felnevettem. Olyan idétlen fejet vágott, hogy amellett nem lehetett csak úgy elmenni.

- Bolond vagy – jelentettem ki végül, majd kinyitottam az ajtóm. – Megyek, azt hiszem, neked is kéne lassan – mosolyogtam rá, amit rögtön viszonzott.

- Igen – bólintott. – Jó éjt! – kacsintott rám, ami meglepett.

- Jó éjt, Ho Seok! – intettem, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Mosolyogtam még magamban egy kicsit a srác idétlenségén, majd bemásztam az ágyba.

Nehéz napot tudtam a hátam mögött és azzal is tisztában voltam, hogy ennél már csak nehezebb lesz, de nem akartam semmiképp sem meghátrálni, ezért erőt kellett vennem magamon. Megvoltak az okaim és volt egy cél, amit kitűztem magam elé, ezért hát nem volt hátraarc.

Bár mielőtt elaludtam volna, még egy kis ideig elmélkedtem Nam Joonon is, de nem igazán tudtam helyretenni a vele kapcsolatos gondolataim és a szívem igencsak összezavarodott.

Mikor pedig úgy éreztem, hogy már tényleg túl sok volt ez mára, felvettem egy kényelmes pozíciót és lehunyva a szemem, hagytam, hogy lassacskán elnyomjon az álom. És ha csak egy kis időre is, de megszabadítson az őrlődéstől…

Hopelessly - 8. fejezet

Hopelessly - 8. fejezet

Az éjszaka közepén felriadtam és már sehogy sem akart álom jönni a szememre. Egy ideig forgolódtam, próbálkoztam hátha, de hiába erőltettem a dolgot.

A sötétségbe bámulva sok minden megfordult a fejemben, ha a holnapra gondoltam. Izgatott félelem lett úrrá rajtam, fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám. Valami nagy dolog, ebben biztos voltam. A türelmetlenség kezdett elhatalmasodni rajtam és ez még inkább ellehetetlenített attól, hogy aludni tudjak. Most még annak is örültem volna, ha az egyik fiú besétál vagy valami, csak hogy teljen az idő.

Kimásztam az ágyból és egy ideig fel-alájárkáltam, de ez sem volt igazán célravezető, és ha lehetséges, csak idegesebbé tett. Mikor meguntam és már a lábam is fájt kissé, letelepedtem az ágy mellé felhúzott térdekkel, amikre ráhajtottam a fejem.

A reggel ebben a pozícióban talált, ahogy a nagy hanggal becsörtető Suga is.

- Jó reggelt! – harsogta, mire én csak álmosan felemeltem a fejem, és nagyot ásítva megpróbáltam felállni. – Ha felébredtél, öltözz át és gyere! – legyintett látva, hogy nem vagyok vevő a jókedvére, majd magamra hagyott. Feltornáztam magam és próbáltam az elgémberedetett testrészeim kinyújtóztatni. Az esti izgalmam időközben elpárologhatott valamerre, mert most leginkább idegességet és feszültséget éreztem összpontosulni a gyomromban. Átöltöztem, de még mindig elég kényelmetlennek találtam a ruhát, amit kaptam. Ez a szoknya dolog egyáltalán nem illett hozzám, úgy éreztem, túl sokat mutat belőlem. Felhúztam a cipőt is, ami az ágy mellett hevert.

Az ajtóra néztem, mögötte várt rám hét fiú és valami olyan, amire még nem álltam készen. De ha Shi Hoora gondoltam, nem maradt már bennem semmi kérdés afelől, hogy mit kell tennem. Erőt vettem magamon és nagyot sóhajtva elindultam.

- Jó reggelt! – léptem ki és próbáltam semmi jelét sem mutatni annak, hogy mennyire félek.

- Jó reggelt! – köszöntek egyszerre. Elsőnek Ho Seokra néztem, a tegnapi kirohanására gondolva, de semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról és a tekintete is üres volt. Aztán Jinre, tőle vártam valamiféle bátorítást, magam sem tudom miért, úgy a szívemhez nőtt.

- Gyere - intett felém a kezével. –, ideje indulni! Eljött az idő, hogy választ kapj a kérdéseid egy részére – mosolygott, én pedig minden erőm összeszedve mellé sétáltam. Elindultunk, arra a folyósóra, ahol nekem is sikerült meglógnom. Megálltunk a fal előtt, majd Jung Kook és Tae Hyung a két sarokhoz sétált. Értetlenül meredtem Jinre, el sem tudtam képzelni, hogy mi következik most.

- Tudod - kezdett bele a magyarázatba, miközben intett a fiúknak, azok pedig valamit motyogni kezdtek. Kirázott a hideg a szavaikra és egy furcsa érzés fogott el. –, valójában ez nem egy fal, hanem átjáró a világok között. Ezért tudtál te is megszökni, bár még mindig nem teljesen értjük, hogy is sikerült.

- Miért? – fordultam felé, de már nem kaptam választ, mert erőteljes zúgás töltötte be a teret. Ez eszembe juttatta az első találkozásom Ho Seokkal. Rá is néztem, de ő nem viszonozta a tekintetem. Mintha neheztelne rám… Pedig nem tettem semmit, úgy hiszem.

Újra a falra néztem, amin fehéren izzó jelek jelentek meg és lassan egy óriási kéklő masszává változott.

- Megeshet, hogy meg fogsz szédülni, esetleg rosszul érzed magad – mondta Jin, mikor elhallgatott a zaj.

- Elsőnek menjen Suga és Jimin! – intett a fejével Nam Joon. A mai nap során elsőnek néztem a fiúra és a tegnap este emléke kissé zavarba hozott. Igaz, nem történt semmi, hisz csak ráestem, de maga a helyzet mégis annyira… Ah, nem tudom!

A két említett elindult és laza mozdulatokkal átsétált a falon. A testüket pillanatok alatt elnyelte a massza és már indult is a következő kettő. Nam Joon utasítása szerint Jin és Tae Hyung volt az, és ők is pont ugyanúgy tűntek el.

- Ho Seok, menjetek Amával, mi Jung Kookkal zárjuk a sort! – nézett a másikra, az egy pillanatig tétovázott, majd mellém sétált.

- Gyere –nyújtotta felém a kezét, hogy karoljak bele. -, jobb, ha együtt megyünk.

- Rendben! – bólintottam, majd belekaroltam és határozott léptekkel elindultunk a fal felé. Már nem éreztem olyan fojtogatónak az izgalmat, egyre kíváncsibb voltam, mi vár rám a másik oldalon.

Egyszerre léptünk át, behunytam a szemem, de az elképzeléseimmel ellentétben nem éreztem semmit sem. Rögtön kinyitottam a szemem és meglepetten tapasztaltam, hogy csak a sötétség ölel körbe.

- Ne félj, már csak pár pillanat! – hallottam meg Ho Seok hangját és bár még mindig belékapaszkodtam, sehol sem láttam őt.

Aztán hirtelen zuhanni kezdtünk, legalábbis teljesen olyan érzés volt, de egész hamar újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A szemem nem tudta azonnal befogadni a látványt, így beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam.

- Olyan ismerős… - suttogtam magam elé.

Egy zöldellő kert közepén álltunk, ami dísznövényekkel, színpompás virágokkal és szökőkutakkal volt tele. Az egész közepén egy robosztus, kőkastély emelkedett, fényes ablakokkal, márványszobrokkal és sárkányokat ábrázoló címerekkel. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy körbejárattam a tekintetem. Aztán valami furcsa dologra lettem figyelmes. Mintha az egész tájat, a kék éggel együtt elvágta volna valami. Ez az átlátszó dolog, akár egy kupola emelkedett a helyre, bár elég messze volt, így nem láttam pontosan, de azt igen, hogy mögötte a mélyfeketeség húzódott.

- Az mi? – mutattam rá.

- Mindent a maga idejében, kisasszony! – hallottam meg egy idegen hangot, mire rögtön odakaptam a fejem. Észre sem vettem az érkezéskor, hogy a fiúkon kívül más is van itt, így most igen meglepetten mértem végig a fiatal férfit. Ebben a pillanatban érkezett meg az utolsó két srác is, és rögtön meghajoltak az idegen előtt, aki viszonozta a gesztust.

Némán meredtem rá, nem tudtam, mit kéne tennem és kezdett egyre jobban foglalkoztatni, hogy ki lehet ő, de erre nemsokára választ is kaptam.

- Már nagyon vártuk az érkezésed, kisasszony! – mosolyodott el. – Üdvözöllek a Fény Birodalmában, bár ez manapság sajnos már csak csúfnévként illik rá. Dong Young Bae vagyok, a megmaradtak vezére. Itt mindenki Tae Yangnak hív, az egykori klánom címere alapján, kérlek, tégy te is így!

- Öhm… igen – bólintottam, bár még mindig nem tudtam hová tenni ezt az egészet.

- Gondolom, éhes vagy, korán érkeztetek, nem hiszem, hogy volt időd reggelizni. Légy a vendégem, utána beszélhetünk!

- Rendben – bólintottam, mert nem igazán akartam ellenkezni, mert valóban nagyon éhes voltam, ahogy a többiek is azok lehettek.

- Induljunk! – intett a fejével, majd Nam Joonnal beszélgetve nekiindultak a köves ösvényen, előre a kastély felé.

- Ama – szólított meg Ho Seok, mire kérdőn néztem rá. -, most már elengedhetsz!

- Jaj - kaptam el a kezem zavartan -, sajnálom! Menjünk! – indultam el és próbáltam minél távolabb helyezkedni tőle. Nem tudom, miért nem vettem észre, hogy még mindig szorítom, talán ennyire elbűvölt a hely, mégis elég kínosra sikerült ez így.

Jin mellé csapódtam és a virágokról kérdeztem, mert gondoltam, hogy másféle tájékoztatást nem igazán kapnék tőle. Bár tényleg nagyon kíváncsi voltam, várnom kellett, a fiúk mellett azt hiszem, sikerült egy kis türelmet tanulnom.

A kastély belülről még fényűzőbb volt, még a Zöldövezetben láttam hasonlót. Bár nem kedveltem a túlcicomázott dolgokat, valamiért ez a hely mégis nagyon megtetszett. Volt bennem valami furcsa érzés, ami feszített belülről, de nem tudtam megmagyarázni, mi lehet az.

Hangokat hallottam, de senkit sem láttam.

- Vannak itt mások is? – fordultam Jin felé, mire ő csak bólintott. Ugyan hány ember élhet itt? Hisz elég nagy a befogadóképessége a helynek.

A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy megérkeztünk az ebédlőbe. Óriási márványoszlopok magasodtak a helyiségben, több sorban hosszú asztalok voltak elhelyezve, amik közül kettő meg volt terítve és különböző ételek sorakoztak rajtuk, a poharakban pedig tea gőzölgött.

Tae Yang megkért, hogy üljek mellé, így az egyik oldalamon ő, a másikon Jimin foglalt helyet. Némán enni kezdtünk, őszintén szólva nagyon jólesett a meleg tea. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben, teóriákat gyártottam, de aztán mindet elvetettem, mert nem állt egyik se túl szilárd lábakon.

Miután megreggeliztünk, megköszöntem az ételt, ami tényleg nagyon ízlett.

- Most pedig tarts velem, az irodámban mindent megbeszélünk, aminek most már itt az ideje. Már biztos nagyon türelmetlen vagy. Fiúk, ti is jöhettek, ha szeretnétek – mosolygott a srácokra, mire egy „Igen, hyung!” volt a válasz.

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy megérkezzünk. Egy hosszú lépcsőn mentünk fel, majd jobbra fordultunk egy folyosóra, amin végig festmények voltak felakasztva. Elhatároztam, hogy majd megnézegetem őket, ha vége a megbeszélésnek.

Egy nagy, tölgyfa ajtó előtt álltunk meg, amin aranyozott minták futottak végig. Tae Yang kinyitotta és előre engedett engem, majd ők is beléptek. Az iroda elég szétszórt természetről árulkodott, az asztalon is szanaszét hevertek a papírok és könyvek, de még a polcokon is. Bár a legtöbb könyv nagyon öregnek tűnt, azért mégis jobban kellett volna rájuk figyelni.

- Ülj le! – mutatott a kanapéra Tae Yang, ő pedig az asztalnál foglalt helyett. Három srác beült mellém, a többi négy pedig az ajtó mellett lévő székeket húzta mellénk.

- El se hiszem, hogy eljött ez a perc is! – mosolyodott el, bár ez inkább gondterhelt volt, mintsem vidám. – Most sok mindent fogok mondani, ami talán elképeszt majd, vagy megrémít, de ez mind igaz. Magam se tudom, hogyan is kezdjem, pedig már jó pár éve erre készülök – A szavai csak még inkább fokozták az idegességem.

- Felkészültem – jelentettem ki magamat is meglepve kemény hangon.

- Nos, akkor hát nem húzom tovább az időt. Ez a hely valamikor a fenséges Fény Birodalma volt, ahol mágikus lények és mágusok élték az életük teljes békében, egészen tizennyolc évvel ezelőttig. Azzal nem untatnálak miképp született ez a hely, mert azt bármelyik történelemkönyvben megleled és most ez nem is számít. Tehát tizennyolc évvel ezelőtt történt valami borzalmas, ami mindent megváltoztatott és ennek következtében mindenre sötétség borult, kivéve erre a helyre, amit erős mágia véd.

- De mi történt akkor? – kérdeztem, majd az alsó ajkam kezdtem el rágcsálni.

- Egy mágus fellázadt a királyi család ellen, sokan támogatták, akik elégedetlenek voltak a vezetéssel. Mészárlás volt, más szót nem tudok rá – nyelt egyet, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, egyre erőtlenebbnek. Egy kisebb szünet után folytatta. – Nagyon sokan odavesztek, még a királyi családból is, tulajdonképpen az itt jelenlévők szülei mind akkor vesztették életüket – Villámcsapásként ért a kijelentése. Ez azt jelentette, hogy én is idetartozom és a szüleim…? Nem is ismerhettem őket, mert egy őrült megölt mindenkit? Aztán a srácokra gondoltam. Végignéztem rajtuk és elszorult szívem, mind a padlót fixírozták.

- Senki sem tudta megállítani? – kérdeztem halkan.

- Nem. Annyira hirtelen történt minden és túlerőben voltak, nagyon sok mágust hipnotizált, akik ma is a rabszolgái. Miután a fővárost elfoglalták, tovább terjeszkedtek és most övék minden. Minden, kivéve ezt a helyet.

- És mi hogy menekültünk meg?

- Téged és például a fiúkat is a támadás napján átvittek az emberek világába. Ott nagyobb biztonságban voltatok és nem találhattak csak úgy meg, ha nem érzékelték a mágiát, amit elég egyszerűen el lehet fojtani. Te akkor még nagyon pici voltál, ezért nem emlékezhetsz semmire a történtekből, de anyukád mentett meg az utolsó erejéből, maga a királynő. Nagyon sok hasonló mágus van még szerte a másik világban és azon dolgozunk nap mint nap, hogy összegyűjtsük, akit csak lehet - Az arcán elszánt érzelmek tükröződtek. – Mindenkire szükség van!

- Így találtak a fiúk tehát rám – bólintottam.

- Nem egészen – mosolyodott el.  – Te különleges eset vagy, téged szemmel tartottunk már nagyon régóta… Én már akkor is itt voltam, mikor a támadás elkezdődött, bár akkor még csak kisfiú voltam. Elrejtettek pár társammal együtt a titkos folyósokon és így maradhattunk életben - mutatott a könyvespolc mögé. - A gonosz nem maradhatott itt, kilökte őket egy furcsa erő és egy burok keletkezett a kastély körül, az , amit láttál is – A fejemben egyre nagyobb zűrzavar keletkezett. - Mint később kiderült, ezt a mágiát a királynő hívta elő, hogy ne vesszen el minden. Ennek a segítségével találtunk meg, a burok elvezetett hozzád.

- De… - pislogtam nagyokat. – Nem azt mondtad, hogy az anyukám volt a királynő?

- Így van. Te az ő lánya vagy, Ama – mondta mélyen a szemembe nézve.

- Ez baromság – ráztam meg a fejem és segélykérően Jinre néztem, de ő csak bólintott, majd Nam Joonra, aki csak mosolygott és a többi fiú sem állt mellém.

- Nem az – folytatta Tae Yang. - Azt hiszem, ideje áttérni a kilétedre. Ez is foglalkoztat, nem?

- De – bólintottam.

- A teljes neved Amalia  Kwon, és tudomásunk szerint te vagy az utolsó élő leszármazottja a királyi családnak – felnevettem, ennél nagyobb ökörséget nem is mondhatott volna. Még hogy én? Viccelnek velem? – Ha nem hiszed el, ez akkor is így van és szépen lassan magad is rájössz majd.

- Jó, tegyük fel, hogy így van, hogy én vagyok ez az ember és akkor most mi lesz?

- Az erőd el van zárva mélyen tizennyolc éves korodig. Aznap, mikor betöltöd, kitör a béklyóiból és megszűnik a kastélyt védő burok. Még ha nem is sejted, olyan erő lakozik benned, ami mindent meg tud változtatni.

- De ha megszűnik…- vontam össze a szemöldököm.

- Ha megszűnik, akkor vagy újra szabad lesz a Birodalom a kezed alatt, vagy örök sötétség borul a világra.

Reflection

Reflection

A második pohár whiskey csúszott le a torkán tisztán, szárazon, csak az utóbbi félórát nézve. Nyolc óta ült a kimondottan barátságtalan sötétbe burkolózva, némán, szinte mozdulatlanul. Erőt vett magán, míg töltött és a szájához emelte a poharat, majd mikor az kiürült, újra mozdulatlanná lett és ezt ismételte már kerek két órája.

A bőrfotel, amiben félig-meddig kiegyenesedve ült, alapjában véve kényelmes volt, de ebben a pozícióban a karfa nyomta az oldalát. Ez most kicsit sem számított, ahogy az sem, hogy csupán az ablakon át szűrődött be némi fény, ami csak ahhoz volt elég, hogy a poharat és a már üres whiskey-s üveget lássa. Valójában nem is akart látni semmit, se a szobáját, se a bútorait, se a családról és barátokról készült képeket, amik a falon lógtak, de a rajongóktól kapott kis emléktárgyakra sem volt kíváncsi. Jelen helyzetben semmi és senki sem érdekelte, és ez alól önmaga sem volt kivétel.

De hisz annyi mindent elért! Hát hiába volt az utóbbi pár év? – súgta egy apró hang a tudata mélyéről.

- Felesleges máz… ennyi az egész. – kuncogott fel, bár maga sem értette, mit akart ezzel mondani. Megforgatta a nyakát, ami a mozdulatban roppant egyet és hátrahanyatlott, ez a pozíció sokkal kényelmesebb volt számára. Engedett a csábításnak és hagyta, hogy a kristálypohár lassan kicsússzon az ujjai közül. Bár a sötétbe révedt, mégis lelki szemei előtt látta, ahogy az zuhan, míg el nem éri a padlót és hangosan csattanva nem törik apró darabokra. Önmagát látta benne.

- Minél magasabbra jutok, annál nagyobbat bukhatok, nem? – nevetett fel. Szavai akadoztak és az alkohol köde ellepte már a tudatát, de a fájdalom nem múlt. Az soha sem akart, hisz minden reggel ezzel kelt, minden este ezzel feküdt. Csak nagyon ritkán enyhült, de akkor is csak egy pillanatra. De ami talán a legjobban zavarta, hogy maga sem tudta, mi fáj ennyire számára, de ez ösztönözte tovább, akár egy hajtóerő, egy belső szörnyeteg, ami épp kitörni készül. Magasabbra, mindig magasabbra.

- Ha nehéz a szív, még nehezebb a tudat. A végén filozófus leszek… - túrt bele a hajába és egy ideig ott nyugtatta a kezét. Fáradt volt, teljesen kimerült a hétvégére, az utóbbi pár napban nem aludt sokat és azok sem voltak túl kellemesek.

Fel akart állni és kinézni az ablakon, mielőtt még aludni tér, ekkor már tizenegy felé járt. Nem értette, hogyan folyik szét az idő az ember tenyerében, mintha csak holmi folyadék lenne. Bár inkább valamiféle önkényes hatalmat látott benne, ami könyörtelenebb, mint bármelyik diktátor az emberiség történelmében, de egyben jótét lélek is, hisz sok sebet begyógyít.

A csillagokra gondolt, amik mindig megnyugtatták és talán egy kicsit boldogabbá is tették. Elképesztette a gondolat, hogy a legtöbb már rég megszűnt, mégis olyan káprázatosan csillog, és hogy ha felnéz rájuk az ember, akkor a múltba tekint. Ebben is az idő hatalmát látta megbizonyosodni.

Valójában nagyon szerette az ilyen estéket, a sötétet, ami beborította keserédes érzéssel telve, a csillagos eget vizslatni és hagyni, hogy a gondolatai akadály nélkül folyjanak, áttörve a gátat, amit a mindennapok jelentettek.

Felemelkedett és lassú, bizonytalan léptekkel az ablakhoz lépett, majd teljesen elhúzta a függönyt. Az üveglapra tekintve a kinti világ helyett magát látta. Egy tükörképet.

Megint beletúrt a hajába, ami az előbbinél sokkal kapkodóbb mozdulat lett, ami jelezte, hogy ideges, hogy egyre erősödik a fájdalom, ami a lelkét mardossa. Gyűlölt tükörbe nézni, azt kívánta bárcsak úgy törne össze a kép, amit maga előtt lát, mint az a kristálypohár.

Egy könnycsepp gördült le az arcán, aztán még egy, majd egyre több és több. Hangtalanul sírt.

Erősnek érezte magát, fiatalnak, de teljesen elesettnek. Nem lelt kiutat a kilátástalan küzdelemből.

Aztán a többiekre gondolt, a hat fiúra, akik mindig fejlődésre bírták, akik miatt úgy gondolta, érdemes élni, mert együtt minden egyszerűbbnek és boldogabbnak tűnik.

- Barátok. – súgta maga elé.

Mint a többi hasonló napon, ma is tollat ragadott. A gondolatai úgy áramlottak a tol tintáján át szavakká formálódva a papíron, hogy sokszor maga sem fogta fel mi az, amit leír.

Az alkotás mámora és az alkohol köde ekkor már teljesen rátelepedett a tudatára, messzire űzve a fájdalmat, ha csak egy kicsit is.

Már pirkadt, mikor bezuhant az ágyba, de elégedett mosoly terült el az arcán, ezért nem törődött azzal, hogy minden tagja nehéz és hogy szinte összeesik a kimerültségtől.

Mielőtt lehunyta volna a szemét, ugyanarra a megállapításra jutott, mint mindig:

Gyűlölte magát. Szerette magát. Szerette gyűlölni magát.