Hopelessly - 9. fejezet

Hopelessly - 9. fejezet

- Ha megszűnik, akkor vagy újra szabad lesz a Birodalom a kezed alatt, vagy örök sötétség borul a világra – Tae Yang szavait hosszú, feszült csend követte. A padlót bámultam, nem akartam elkapni senki tekintetét sem. Mert noha kételkedtem abban, amit mondott, úgy gondoltam, jobb, ha nem most adok ennek hangot, amúgy is megrémisztett. Ólomsúlyként nehezedett a vállamra az egész, úgy éreztem, hogy egy igazán nagy terhet akarnak rám róni. Egy világ sorsa, nem kevesebb forgott kockán.

- Gondolkodni szeretnék – nyögtem ki végül, bár elég bizonytalan hangszínt ütöttem meg.

- Rendben, megértem – állt fel Tae Yang. - Gyere, elkísérlek! – én is felemelkedtem, majd együtt hagytuk el a szobát. Nem néztem hátra.

Végigmentünk azon a folyósón, amin idefelé jöttünk, ahol a festmények is voltak, bár most nem tudtam figyelmet szentelni nekik. Nem mentünk le a lépcsőn, hanem a másik oldalon lévő folyósón haladtunk tovább, majd kétszer balra fordultunk. Próbáltam memorizálni az útvonalat, de annyifelé jártak a gondolataim, hogy képtelen voltam koncentrálni. Csak arra eszméltem fel, hogy egy barna ajtó előtt állunk.

- Ez lesz a te szobád – nyitott be. – Azok ott - mutatott a mellette lévő három ajtóra. – pedig a fiúké. Azért ezt a helyet választottuk, mert őket ismered már egy kicsit, így könnyebb lesz, mintha idegenek közé lettél volna elhelyezve. De úgy hiszem, most leginkább egy kis magányra vágysz, nem igaz? – mosolygott rám, mire csak biccentettem, nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy viszonozzam.

Miután magamra hagyott, leroskadtam a szoba jobb oldalán elhelyezett nagy ágyra. Az ablakon kívülről fény szűrődött be, de a fény mögött ott lapult a sötétség.

Féltem. Túl soknak éreztem ezt egyszerre, nagyon rövid idő alatt teljesen a feje tetejére állt az életem és nem igazán tudtam, hogyan kéne viselkednem. Ha Shi Hoo itt lett volna… de nem volt, és ha meghalt, az is nekem köszönhető. Az öngyűlöletem kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni és azt kívántam, bárcsak más valakinek születtem volna, egy másik helyre, másik időben.

Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a kétségek, amik gyötörtek, a rettegés és minden negatív érzés végigsöpörjön rajtam. Nem tudom, meddig ülhettem így, de az eltelt idő hosszú óráknak tűnt számomra.

- Hogy érzed magad? – hallottam meg egy össze nem téveszthető hangot.

- Mióta vagy itt? – néztem egyenesen Nam Joon szemébe, mire elmosolyodott és olyan hangot adott ki, ami azt súgta, hogy számított erre a kérdésre. Egyre dühítőbbnek találtam, hogy csak így felbukkannak és én észre sem veszem.

- Számít az? – rántotta meg a vállát, de az arcán elterülő széles mosoly másról árulkodott.– Szóval, hogy vagy?

- Nem tudom – mondtam ki őszintén. – Magam sem tudom.

- Értem - bólintott és egy kicsit közelebb lépett. –, de ne gondolkozz túl sokáig, mert túl terheled ezt – bökte meg a fejem, mire egy kicsit hátrébb húztam azt.

- Hé! – vontam össze a szemöldököm.

- Figyelj - ült le mellém. –, ha túl sokat járatod az agyad, akkor csak túlgondolod és túlaggódod. Úgyis minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Szerintem képes leszel jól dönteni.

- Talán így van - sóhajtottam fel egyetértve.

Csend állt be köztünk, amit kissé kínosnak éreztem. Valahogy a jelenlétében minden olyan zavarossá vált és furcsa érzéssel töltött el a közelsége. Nem akartam végiggondolni, mit jelenthet ez, főleg úgy nem, hogy elég gyanús volt, hogy képes a gondolataim között kutakodni.

- Tudod… - fordultam felé, mikor már tényleg nagyon zavart, hogy nem szólal meg, de ahogy a tekintetünk találkozott, a torkomra forrt a szó. Beharaptam az alsó ajkam és nagyokat pislogva néztem vissza rá, éreztem, hogy az arcom elönti a pír. Vigyorogni kezdett, mire a szemeim rögtön az ajkait kezdték el vizslatni. Teltek, formásak voltak és ez a gondolat még inkább zavarba ejtett.

- Na, mi az? – kérdezte, de meg se várva a válaszom olyat tett, amitől az ereimben meghűlt a vér. Egészen az arcomba hajolt, csupán pár centi választott el minket, az orrunk összeért. A tekintete teljesen megbéklyózott, pont úgy nézett rám, akár egy macska, aki végre sarokba szoríthatja az egeret, akit régóta kerget. Levegőt sem mertem venni, annyira izgultam, mi fog történni.

Sokkal merészebb volt, mint gondoltam, mert némi tétovázás után az ajkait az enyémnek nyomta. Furcsa, bizsergető érzés szaladt végig a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig, soha nem éreztem még hasonlót. Bár csak egy pillanat volt az egész, mert szinte azonnal megszakította a csókot, mégis óriási hatással volt rám. A tekintetében ravasz fény villant, majd megismételte tettét. A szívem hevesebben nem is verhetett volna és bármennyire voltam zavarban, egy részem azt kívánta, hogy ez most tovább tartson. Annyira puhák voltak az ajkai…

De ugyanúgy elhajolt tőlem, bár csak épphogy, én pedig kezdtem felfogni, hogy csak játszadozik velem. A számhoz emeltem a kezem és végig húztam az egyik ujjam ott, ahol előbb Nam Joon ajkai voltak.

Kopogtatás szakította meg a gondolataim, mire mindketten hátrébbugrottunk, bár nem elég hamar, mert a belépő Jimin egész jól felmérhette a kialakult helyzetet és kérdő tekintettel nézett hol rám, hol Nam Joonra.

- Öhm… - nyögte nagy nehezen, de aztán folytatta. – Nam Joon, velem kéne jönnöd, Hyung hívat – vakarta a tarkóját és látszott rajta, hogy próbál nem hangot adni a kíváncsiságának.

- Megyek! – állt fel a megszólított, de az ő hangja sem volt túl magabiztos. – Nos, akkor…- nézett rám egy pillanatra, majd megrázta a fejét. – Gyere! – karolt bele Jiminbe, aki erre összehúzta a szemöldökét, de nem ellenkezett és köszönve távoztak.

Az előbbi kis közjáték egyértelművé tette számomra, hogy ennek nem igazán szabadott volna megtörténnie, bár nem tudom, miért. Hisz nem történt semmi rossz, nem? Mármint… Éreztem, hogy egyre jobban elönt a pír. Még ha olyan csodás dolognak is éreztem, a zavarom megnehezítette a dolgot és nem tudtam miként lereagálni. Nem volt még dolgom fiúval és ez volt életem első majdnem-csókja, vagyis valamiféle szájra puszija.

Nam Joon igazán helyes srác volt, ezen nem volt mit tagadni, a szemei, a szája és igazából a teste sem hagyott kívánni valót maga után, nem mintha figyeltem volna vagy valami…

Ha visszagondoltam rá, mosolyogni támadt kedvem, mint valami sültbolondnak. De ha eszembe jutott az arckifejezése, mikor kiment, kezdtem úgy érezni, hogy megbánta, amit tett. Hogy zavarhatott ennyire össze egy srác?

Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy nem igazán tudtam, mivel is kellene foglalkoznom, de végül is a világmegmentős dolognál maradtam, hisz az mégiscsak súlyosabb témakör volt. Egy ideig fel-alájárkáltam a szobában és próbáltam felmérni, milyen esélyeim is vannak. Őszintén szólva igazán foglalkoztatott, mire lehetek képes és ez a kíváncsiság kezdett elhatározássá szilárdulni.

Ha Shi Hoora gondoltam és a srácokra, egyre erősödött bennem a dolog. Megjelent előttem Ho Seok elszánt tekintete, mikor feldühítettem és még inkább arra sarkallt, hogy tennem kell valamit. Meg akartam tenni értük; meg akartam tenni apáért; Nam Joonért, aki úgy összezavart; Ho Seokért… Furcsa érzés kapott el, ahogy újra eszembe jutott. Mert ha jobban belegondoltam, Ho Seok is valami hasonlót keltett bennem, mint Nam Joon, és ezt elég baljós előjelnek tartottam, de nem volt időm ilyesmivel foglalkozni.

Vettem egy nagy levegőt, kinéztem az ablakon az elterülő, csodás tájra, majd a mindent elnyelő sötétségre, és már nem maradt bennem semmiféle kétség.

Elsőnek úgy gondoltam, hogy megkeresem Tae Yangot, de mivel nem igazán tudtam felidézni, hogy merre is kéne mennem, ezért elindultam arra, amerre a lábam vitt. Magamat is megleptem azzal, hogy a bejáratnál kötöttem ki végül. Egy kicsit tétováztam, de végül kisétáltam, bár elég nehezen nyílt ki az ajtó.

Ahhoz képest, hogy többször is említették, hogy vannak mások is itt, most síri csend uralkodott és sehol sem láttam embereket.

Elindultam a köves ösvényen, de először megszagoltam pár virágot és megmártottam a kezem az egyik szökőkútban. Valaha nagyon szép hely lehetett ez a Fény Birodalma, vagy mi. Szívesen megnéztem volna a régi pompájában, hisz az eddigi környezetem nem bővelkedett gyönyörű tájakban és épületekben.

A gondolataim olyannyira magukkal ragadtak, hogy észre sem vettem, milyen messzire jutottam a kastélytól. Egyre közelebb értem a burokhoz és már csak azért sem fordultam vissza, mert az egyik részem látni akarta, milyen. Minden lépéssel erősödött bennem valami fojtogató érzés és egyre hidegebb levegő vett körül.

Ott álltam, szemben a végtelen sötétséggel. Nem sok mindent lehetett kivenni a másik oldalról, de összefonnyadt növények körvonala, állati csontok alakja rajzolódott ki. Kirázott a hideg és egyszerűen el sem tudtam képzelni, milyen lehet a túl oldalon élő rabok élete. De hátborzongatóbb kérdés volt számomra, hogy ki vagy mi lehet az, akinek ez jó, akinek megéri ez.

A kezem önkéntelenül mozdult meg és nyúltam a burok felé. Azt hittem, hogy valami keménybe fog ütközni, de akadály nélkül átszelte és szinte beszippantott valami ismeretlen erő. Nem mertem kinyitni a szemem, szinte reszkettem.

- Közeledik az idő, Ama! – súgta egy gúnyos hang. – Fuss, kicsi lány, amíg lehet! Menekülj! – kacagott fel élesen hideg szélt hozva magával.

- Nem! – tört ki belőlem erőteljesen és ezzel egy időben kinyitottam a szemem, de meglepetésemre pont ugyanott álltam, ahol eddig is. A kezem még mindig a burokba mélyedt, de nem ez lepett meg a legjobban, hanem az arc, ami velem szemben megjelent a másik oldalon. Mosolygott, de a mosolya fájdalommal és kínnal volt teli. Már épp megszólaltam volna, mikor forogni kezdett velem a világ és hátrazuhantam.

Nem tudom, meddig feküdhettem ott, de mikor kinyitottam a szemem, már erőteljesen elkezdett sötétedni. Próbáltam visszaidézni a történteket, de elég homályos volt minden, kivéve az az arc, egy fiatal férfi arca és a fájdalommal teli tekintete.

Feltornáztam magam álló helyzetbe és óvatos léptekkel elindultam vissza, kissé szédültem még, de ahhoz képest elég hamar újra a kastélyhoz értem. Ho Seok rohant elém, látszott rajta, hogy szörnyen ideges és amikor odaért, elkapta a vállam.

- Hol voltál? Már mindenütt kerestünk! – esett rögtön nekem szinte kiabálva, amire csak nagyokat pislogtam kissé megszeppenten.

- Hé, hagyd! A lényeg, hogy épségben van! – lépett mellénk Jin és arrébb tolta Ho Seokot, aztán végigmért tetőtől-talpig. – Rendben, úgy tűnik, semmi baja!

- Nem, igaza van… - vakartam meg a tarkóm. Jinről meg leginkább egy anya jutott eszembe.– Szólnom kellett volna, hogy elmegyek sétálni egyet. Biztos aggódtatok.

- Végre! – értek oda a többiek mellénk, köztük Tae Yang is.

- Legközelebb ne tűnj el így, jó? – mosolygott rám, de a hangjában némi megrovás bujkált, mire csak bólintottam. Jin elkapott, és megölelgetett, majd Jung Kook is megnyomorgatott picit. Jólesett, hogy ennyire örülnek nekem, de Nam Joon tekintetét hiába kerestem és Jimin sem igazán akart rám nézni, amit elég gyanúsnak találtam, de inkább nem foglalkoztam vele.

- Biztos éhes vagy már, menjünk! – mondta Tae Yang, mire csak megráztam a fejem.

- Nem érzem igazán jól magam. Ha lehet, akkor én pihennék inkább, tényleg nem vagyok éhes – mondtam, de próbáltam minél halkabbra fogni a hangom és a férfihoz intézni a szavaim, hogy a fiúk ne essenek nekem rögtön, főleg Jin, hogy mi van velem.

- Természetesen – bólintott. – Menjünk, emberek! – intett és elindultunk be mind. Én és Tae Yang haladtunk elöl, próbáltam minél távolabb helyezkedni Nam Joontól.

- Mi a baj? – lépett mellém Ho Seok. – Szédülsz? Hányingered van? – tehát ő mégis hallotta.

- Valami olyasmi – helyeseltem. – De biztos jobb lesz, ha alszom egy picit, nem olyan nagy dolog – legyintettem.

- Azért elkísérlek a szobádig… végül is én vagyok a testőröd! – húzta széles mosolyra a száját, mire csak megráztam a fejem, mert eszembe jutott, mikor a fürdő előtt kérdőre vontam.

Az előcsarnokban elváltak az útjaink, elköszöntem tőlük, miután Tae Yang közölte, hogy holnap meg kell ismerkednem végre az itt élőkkel. Ho Seok pedig ígéretéhez híven velem tartott, bár ez nem zavart, mert nem igazán tudtam még itt tájékozódni. Bár az is igaz, hogy ilyen rövid idő alatt nem olyan nagy csoda.

Nem szóltunk egymáshoz, de ezt a csendet nem éreztem kínosnak. Valahogy nem volt mit mondanom, meg aztán eléggé kimerített a nap, így csak arra vágytam, hogy aludhassak végre. Túl sok izgalom ért és nem tudtam feldolgozni még őket. Így szerettem volna minél hamarabb ágyba kerülni, és kicsit elfelejtkezni mindenről, bár nem bíztam abban, hogy sikerülni is fog. Valószínűleg ő is hasonlóan érezhette magát, mert az általában élénk fiú most nyugodt léptekkel, némán haladt mellettem.

Megérkeztünk a megfelelő helyhez, majd a szobámmal szemben lévő ajtóra mutatott.

- Ott a fürdő, gondolom, jól fog esni most.

- Igen – bólintottam és elindultam felé. Majd visszafordultam Ho Seok felé, mire elmosolyodott.

- Megvárlak itt! – dőlt neki a falnak és összefonta maga előtt a karját.

- Leskelődni nem ér! – mondtam, bár nem gondoltam komolyan, csak hű voltam az előző esetnél elhangzott szavaimhoz. Nem vártam meg, míg válaszol, gyorsan benyitottam.

Tényleg jólesett a fürdő, de nagyon siettem, mert nagyon fáradt voltam már és minden porcikám arra vágyott, hogy az ágyban feküdjek. Mikor kiléptem, meglepve tapasztaltam, hogy Ho Seok szinte elaludt, míg én bent voltam. A szemeit lehunyta és egyenletesen lélegzett. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet a falnak dőlve elaludni, de neki sikerült. Nagyon fáradt lehetett ő is, bár nem tudom, hogy napközben mit csinált, mióta nem láttam.

Olyan békés arcot vágott, hogy szinte szégyelltem magam, mikor melléléptem és megráztam a vállát, de annyira nem, hogy ne tegyen meg.

- Na, milyen testőr az ilyen! – kuncogtam. – Hát így vigyázol rám? – Pár pillanatig értetlenül meredt rám, a szemeiben még az álom utolsó nyomait véltem felfedezni, majd mikor feleszmélt felhúzta az orrát.

- Ez egy különleges J–Hope technika, a csukott szemmel őrködés –tárta szét a karját, közben fel-le húzogatta a szemöldökét, mire felnevettem. Olyan idétlen fejet vágott, hogy amellett nem lehetett csak úgy elmenni.

- Bolond vagy – jelentettem ki végül, majd kinyitottam az ajtóm. – Megyek, azt hiszem, neked is kéne lassan – mosolyogtam rá, amit rögtön viszonzott.

- Igen – bólintott. – Jó éjt! – kacsintott rám, ami meglepett.

- Jó éjt, Ho Seok! – intettem, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Mosolyogtam még magamban egy kicsit a srác idétlenségén, majd bemásztam az ágyba.

Nehéz napot tudtam a hátam mögött és azzal is tisztában voltam, hogy ennél már csak nehezebb lesz, de nem akartam semmiképp sem meghátrálni, ezért erőt kellett vennem magamon. Megvoltak az okaim és volt egy cél, amit kitűztem magam elé, ezért hát nem volt hátraarc.

Bár mielőtt elaludtam volna, még egy kis ideig elmélkedtem Nam Joonon is, de nem igazán tudtam helyretenni a vele kapcsolatos gondolataim és a szívem igencsak összezavarodott.

Mikor pedig úgy éreztem, hogy már tényleg túl sok volt ez mára, felvettem egy kényelmes pozíciót és lehunyva a szemem, hagytam, hogy lassacskán elnyomjon az álom. És ha csak egy kis időre is, de megszabadítson az őrlődéstől…