Hopelessly - 8. fejezet

Hopelessly - 8. fejezet

Az éjszaka közepén felriadtam és már sehogy sem akart álom jönni a szememre. Egy ideig forgolódtam, próbálkoztam hátha, de hiába erőltettem a dolgot.

A sötétségbe bámulva sok minden megfordult a fejemben, ha a holnapra gondoltam. Izgatott félelem lett úrrá rajtam, fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám. Valami nagy dolog, ebben biztos voltam. A türelmetlenség kezdett elhatalmasodni rajtam és ez még inkább ellehetetlenített attól, hogy aludni tudjak. Most még annak is örültem volna, ha az egyik fiú besétál vagy valami, csak hogy teljen az idő.

Kimásztam az ágyból és egy ideig fel-alájárkáltam, de ez sem volt igazán célravezető, és ha lehetséges, csak idegesebbé tett. Mikor meguntam és már a lábam is fájt kissé, letelepedtem az ágy mellé felhúzott térdekkel, amikre ráhajtottam a fejem.

A reggel ebben a pozícióban talált, ahogy a nagy hanggal becsörtető Suga is.

- Jó reggelt! – harsogta, mire én csak álmosan felemeltem a fejem, és nagyot ásítva megpróbáltam felállni. – Ha felébredtél, öltözz át és gyere! – legyintett látva, hogy nem vagyok vevő a jókedvére, majd magamra hagyott. Feltornáztam magam és próbáltam az elgémberedetett testrészeim kinyújtóztatni. Az esti izgalmam időközben elpárologhatott valamerre, mert most leginkább idegességet és feszültséget éreztem összpontosulni a gyomromban. Átöltöztem, de még mindig elég kényelmetlennek találtam a ruhát, amit kaptam. Ez a szoknya dolog egyáltalán nem illett hozzám, úgy éreztem, túl sokat mutat belőlem. Felhúztam a cipőt is, ami az ágy mellett hevert.

Az ajtóra néztem, mögötte várt rám hét fiú és valami olyan, amire még nem álltam készen. De ha Shi Hoora gondoltam, nem maradt már bennem semmi kérdés afelől, hogy mit kell tennem. Erőt vettem magamon és nagyot sóhajtva elindultam.

- Jó reggelt! – léptem ki és próbáltam semmi jelét sem mutatni annak, hogy mennyire félek.

- Jó reggelt! – köszöntek egyszerre. Elsőnek Ho Seokra néztem, a tegnapi kirohanására gondolva, de semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról és a tekintete is üres volt. Aztán Jinre, tőle vártam valamiféle bátorítást, magam sem tudom miért, úgy a szívemhez nőtt.

- Gyere - intett felém a kezével. –, ideje indulni! Eljött az idő, hogy választ kapj a kérdéseid egy részére – mosolygott, én pedig minden erőm összeszedve mellé sétáltam. Elindultunk, arra a folyósóra, ahol nekem is sikerült meglógnom. Megálltunk a fal előtt, majd Jung Kook és Tae Hyung a két sarokhoz sétált. Értetlenül meredtem Jinre, el sem tudtam képzelni, hogy mi következik most.

- Tudod - kezdett bele a magyarázatba, miközben intett a fiúknak, azok pedig valamit motyogni kezdtek. Kirázott a hideg a szavaikra és egy furcsa érzés fogott el. –, valójában ez nem egy fal, hanem átjáró a világok között. Ezért tudtál te is megszökni, bár még mindig nem teljesen értjük, hogy is sikerült.

- Miért? – fordultam felé, de már nem kaptam választ, mert erőteljes zúgás töltötte be a teret. Ez eszembe juttatta az első találkozásom Ho Seokkal. Rá is néztem, de ő nem viszonozta a tekintetem. Mintha neheztelne rám… Pedig nem tettem semmit, úgy hiszem.

Újra a falra néztem, amin fehéren izzó jelek jelentek meg és lassan egy óriási kéklő masszává változott.

- Megeshet, hogy meg fogsz szédülni, esetleg rosszul érzed magad – mondta Jin, mikor elhallgatott a zaj.

- Elsőnek menjen Suga és Jimin! – intett a fejével Nam Joon. A mai nap során elsőnek néztem a fiúra és a tegnap este emléke kissé zavarba hozott. Igaz, nem történt semmi, hisz csak ráestem, de maga a helyzet mégis annyira… Ah, nem tudom!

A két említett elindult és laza mozdulatokkal átsétált a falon. A testüket pillanatok alatt elnyelte a massza és már indult is a következő kettő. Nam Joon utasítása szerint Jin és Tae Hyung volt az, és ők is pont ugyanúgy tűntek el.

- Ho Seok, menjetek Amával, mi Jung Kookkal zárjuk a sort! – nézett a másikra, az egy pillanatig tétovázott, majd mellém sétált.

- Gyere –nyújtotta felém a kezét, hogy karoljak bele. -, jobb, ha együtt megyünk.

- Rendben! – bólintottam, majd belekaroltam és határozott léptekkel elindultunk a fal felé. Már nem éreztem olyan fojtogatónak az izgalmat, egyre kíváncsibb voltam, mi vár rám a másik oldalon.

Egyszerre léptünk át, behunytam a szemem, de az elképzeléseimmel ellentétben nem éreztem semmit sem. Rögtön kinyitottam a szemem és meglepetten tapasztaltam, hogy csak a sötétség ölel körbe.

- Ne félj, már csak pár pillanat! – hallottam meg Ho Seok hangját és bár még mindig belékapaszkodtam, sehol sem láttam őt.

Aztán hirtelen zuhanni kezdtünk, legalábbis teljesen olyan érzés volt, de egész hamar újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A szemem nem tudta azonnal befogadni a látványt, így beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam.

- Olyan ismerős… - suttogtam magam elé.

Egy zöldellő kert közepén álltunk, ami dísznövényekkel, színpompás virágokkal és szökőkutakkal volt tele. Az egész közepén egy robosztus, kőkastély emelkedett, fényes ablakokkal, márványszobrokkal és sárkányokat ábrázoló címerekkel. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy körbejárattam a tekintetem. Aztán valami furcsa dologra lettem figyelmes. Mintha az egész tájat, a kék éggel együtt elvágta volna valami. Ez az átlátszó dolog, akár egy kupola emelkedett a helyre, bár elég messze volt, így nem láttam pontosan, de azt igen, hogy mögötte a mélyfeketeség húzódott.

- Az mi? – mutattam rá.

- Mindent a maga idejében, kisasszony! – hallottam meg egy idegen hangot, mire rögtön odakaptam a fejem. Észre sem vettem az érkezéskor, hogy a fiúkon kívül más is van itt, így most igen meglepetten mértem végig a fiatal férfit. Ebben a pillanatban érkezett meg az utolsó két srác is, és rögtön meghajoltak az idegen előtt, aki viszonozta a gesztust.

Némán meredtem rá, nem tudtam, mit kéne tennem és kezdett egyre jobban foglalkoztatni, hogy ki lehet ő, de erre nemsokára választ is kaptam.

- Már nagyon vártuk az érkezésed, kisasszony! – mosolyodott el. – Üdvözöllek a Fény Birodalmában, bár ez manapság sajnos már csak csúfnévként illik rá. Dong Young Bae vagyok, a megmaradtak vezére. Itt mindenki Tae Yangnak hív, az egykori klánom címere alapján, kérlek, tégy te is így!

- Öhm… igen – bólintottam, bár még mindig nem tudtam hová tenni ezt az egészet.

- Gondolom, éhes vagy, korán érkeztetek, nem hiszem, hogy volt időd reggelizni. Légy a vendégem, utána beszélhetünk!

- Rendben – bólintottam, mert nem igazán akartam ellenkezni, mert valóban nagyon éhes voltam, ahogy a többiek is azok lehettek.

- Induljunk! – intett a fejével, majd Nam Joonnal beszélgetve nekiindultak a köves ösvényen, előre a kastély felé.

- Ama – szólított meg Ho Seok, mire kérdőn néztem rá. -, most már elengedhetsz!

- Jaj - kaptam el a kezem zavartan -, sajnálom! Menjünk! – indultam el és próbáltam minél távolabb helyezkedni tőle. Nem tudom, miért nem vettem észre, hogy még mindig szorítom, talán ennyire elbűvölt a hely, mégis elég kínosra sikerült ez így.

Jin mellé csapódtam és a virágokról kérdeztem, mert gondoltam, hogy másféle tájékoztatást nem igazán kapnék tőle. Bár tényleg nagyon kíváncsi voltam, várnom kellett, a fiúk mellett azt hiszem, sikerült egy kis türelmet tanulnom.

A kastély belülről még fényűzőbb volt, még a Zöldövezetben láttam hasonlót. Bár nem kedveltem a túlcicomázott dolgokat, valamiért ez a hely mégis nagyon megtetszett. Volt bennem valami furcsa érzés, ami feszített belülről, de nem tudtam megmagyarázni, mi lehet az.

Hangokat hallottam, de senkit sem láttam.

- Vannak itt mások is? – fordultam Jin felé, mire ő csak bólintott. Ugyan hány ember élhet itt? Hisz elég nagy a befogadóképessége a helynek.

A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy megérkeztünk az ebédlőbe. Óriási márványoszlopok magasodtak a helyiségben, több sorban hosszú asztalok voltak elhelyezve, amik közül kettő meg volt terítve és különböző ételek sorakoztak rajtuk, a poharakban pedig tea gőzölgött.

Tae Yang megkért, hogy üljek mellé, így az egyik oldalamon ő, a másikon Jimin foglalt helyet. Némán enni kezdtünk, őszintén szólva nagyon jólesett a meleg tea. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben, teóriákat gyártottam, de aztán mindet elvetettem, mert nem állt egyik se túl szilárd lábakon.

Miután megreggeliztünk, megköszöntem az ételt, ami tényleg nagyon ízlett.

- Most pedig tarts velem, az irodámban mindent megbeszélünk, aminek most már itt az ideje. Már biztos nagyon türelmetlen vagy. Fiúk, ti is jöhettek, ha szeretnétek – mosolygott a srácokra, mire egy „Igen, hyung!” volt a válasz.

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy megérkezzünk. Egy hosszú lépcsőn mentünk fel, majd jobbra fordultunk egy folyosóra, amin végig festmények voltak felakasztva. Elhatároztam, hogy majd megnézegetem őket, ha vége a megbeszélésnek.

Egy nagy, tölgyfa ajtó előtt álltunk meg, amin aranyozott minták futottak végig. Tae Yang kinyitotta és előre engedett engem, majd ők is beléptek. Az iroda elég szétszórt természetről árulkodott, az asztalon is szanaszét hevertek a papírok és könyvek, de még a polcokon is. Bár a legtöbb könyv nagyon öregnek tűnt, azért mégis jobban kellett volna rájuk figyelni.

- Ülj le! – mutatott a kanapéra Tae Yang, ő pedig az asztalnál foglalt helyett. Három srác beült mellém, a többi négy pedig az ajtó mellett lévő székeket húzta mellénk.

- El se hiszem, hogy eljött ez a perc is! – mosolyodott el, bár ez inkább gondterhelt volt, mintsem vidám. – Most sok mindent fogok mondani, ami talán elképeszt majd, vagy megrémít, de ez mind igaz. Magam se tudom, hogyan is kezdjem, pedig már jó pár éve erre készülök – A szavai csak még inkább fokozták az idegességem.

- Felkészültem – jelentettem ki magamat is meglepve kemény hangon.

- Nos, akkor hát nem húzom tovább az időt. Ez a hely valamikor a fenséges Fény Birodalma volt, ahol mágikus lények és mágusok élték az életük teljes békében, egészen tizennyolc évvel ezelőttig. Azzal nem untatnálak miképp született ez a hely, mert azt bármelyik történelemkönyvben megleled és most ez nem is számít. Tehát tizennyolc évvel ezelőtt történt valami borzalmas, ami mindent megváltoztatott és ennek következtében mindenre sötétség borult, kivéve erre a helyre, amit erős mágia véd.

- De mi történt akkor? – kérdeztem, majd az alsó ajkam kezdtem el rágcsálni.

- Egy mágus fellázadt a királyi család ellen, sokan támogatták, akik elégedetlenek voltak a vezetéssel. Mészárlás volt, más szót nem tudok rá – nyelt egyet, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, egyre erőtlenebbnek. Egy kisebb szünet után folytatta. – Nagyon sokan odavesztek, még a királyi családból is, tulajdonképpen az itt jelenlévők szülei mind akkor vesztették életüket – Villámcsapásként ért a kijelentése. Ez azt jelentette, hogy én is idetartozom és a szüleim…? Nem is ismerhettem őket, mert egy őrült megölt mindenkit? Aztán a srácokra gondoltam. Végignéztem rajtuk és elszorult szívem, mind a padlót fixírozták.

- Senki sem tudta megállítani? – kérdeztem halkan.

- Nem. Annyira hirtelen történt minden és túlerőben voltak, nagyon sok mágust hipnotizált, akik ma is a rabszolgái. Miután a fővárost elfoglalták, tovább terjeszkedtek és most övék minden. Minden, kivéve ezt a helyet.

- És mi hogy menekültünk meg?

- Téged és például a fiúkat is a támadás napján átvittek az emberek világába. Ott nagyobb biztonságban voltatok és nem találhattak csak úgy meg, ha nem érzékelték a mágiát, amit elég egyszerűen el lehet fojtani. Te akkor még nagyon pici voltál, ezért nem emlékezhetsz semmire a történtekből, de anyukád mentett meg az utolsó erejéből, maga a királynő. Nagyon sok hasonló mágus van még szerte a másik világban és azon dolgozunk nap mint nap, hogy összegyűjtsük, akit csak lehet - Az arcán elszánt érzelmek tükröződtek. – Mindenkire szükség van!

- Így találtak a fiúk tehát rám – bólintottam.

- Nem egészen – mosolyodott el.  – Te különleges eset vagy, téged szemmel tartottunk már nagyon régóta… Én már akkor is itt voltam, mikor a támadás elkezdődött, bár akkor még csak kisfiú voltam. Elrejtettek pár társammal együtt a titkos folyósokon és így maradhattunk életben - mutatott a könyvespolc mögé. - A gonosz nem maradhatott itt, kilökte őket egy furcsa erő és egy burok keletkezett a kastély körül, az , amit láttál is – A fejemben egyre nagyobb zűrzavar keletkezett. - Mint később kiderült, ezt a mágiát a királynő hívta elő, hogy ne vesszen el minden. Ennek a segítségével találtunk meg, a burok elvezetett hozzád.

- De… - pislogtam nagyokat. – Nem azt mondtad, hogy az anyukám volt a királynő?

- Így van. Te az ő lánya vagy, Ama – mondta mélyen a szemembe nézve.

- Ez baromság – ráztam meg a fejem és segélykérően Jinre néztem, de ő csak bólintott, majd Nam Joonra, aki csak mosolygott és a többi fiú sem állt mellém.

- Nem az – folytatta Tae Yang. - Azt hiszem, ideje áttérni a kilétedre. Ez is foglalkoztat, nem?

- De – bólintottam.

- A teljes neved Amalia  Kwon, és tudomásunk szerint te vagy az utolsó élő leszármazottja a királyi családnak – felnevettem, ennél nagyobb ökörséget nem is mondhatott volna. Még hogy én? Viccelnek velem? – Ha nem hiszed el, ez akkor is így van és szépen lassan magad is rájössz majd.

- Jó, tegyük fel, hogy így van, hogy én vagyok ez az ember és akkor most mi lesz?

- Az erőd el van zárva mélyen tizennyolc éves korodig. Aznap, mikor betöltöd, kitör a béklyóiból és megszűnik a kastélyt védő burok. Még ha nem is sejted, olyan erő lakozik benned, ami mindent meg tud változtatni.

- De ha megszűnik…- vontam össze a szemöldököm.

- Ha megszűnik, akkor vagy újra szabad lesz a Birodalom a kezed alatt, vagy örök sötétség borul a világra.