Hopelessly - 10.fejezet

Hopelessly - 10. fejezet

Talán tényleg nagyon fáradt lehettem, mert különösebb gond nélkül végigaludtam az éjszakát, csakhogy a szemeim korán kipattantak, de legalább mondhatni frissnek éreztem magam. A felkelő Nap első sugarai lomhán szűrődtek be az ablakon, én pedig lustálkodtam még egy kicsit, nagyot nyújtózva. Ha nem lettem volna szörnyen éhes, akkor talán még fekszem egy ideig, de így jobbnak láttam kimászni az ágyból.

Tegnap elalvás előtt még ledobáltam magamról a ruháim, mert nem lett volna kényelmes bennük aludni, így most csak alsónemű volt rajtam. Gondoltam ideje felöltözni, ezért előhalásztam a ruhakupacból az ingem és belebújtattam az karjaim, miközben az ablakhoz sétáltam. Meg akartam nézni ahogy pirkad és nem csalódtam a látványban. Az ég alja, már ameddig látható volt, vöröses-rózsaszín színben játszott, azt hiszem, ilyenkor volt a legszebb minden. Szerettem az ilyen reggeleket, mert úgy éreztem, hogy egy jó nap hírnökei.

El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni nyugodt, békés környezetben, de egy részem nem bánta, hogy nem így történt. Persze, nem azt mondom, hogy nem sajnáltam, hogy így alakult, de ez volt az út, amit járnom kellett és ennek valószínűleg oka volt. Hinni akartam, hogy a világban mindennek megvan a maga értelme, hogy nem cél nélkül sodródunk apró porszemként, ehhez pedig el kellett azt is hinnem, hogy mindennek így kellett történnie. Ez a gondolatsor akkor fogalmazódott meg bennem, mikor eszembe jutott az, amit Nam Joon mondott, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hittem neki, mert megbízható embernek tűnt és egy kicsit magamat is láttam benne az első beszélgetésünk óta. Mikor bejött hozzám és minden kertelés nélkül az arcomba vágta a dolgokat, kicsit észhez térített és motivált, hogy keményebb legyek.

Igazából magamat is megleptem azzal, hogy már nem sírtam, ha eszembe jutott Shi Hoo, bár ennek az lehetett az oka, hogy egyre biztosabban éreztem, hogy még él. A másik ok pedig az volt, hogy nem akartam többé sírni, ideje volt felnőni és szembenézni a világgal, a maga kegyetlen valójában. Mikor tegnap az a valaki, akiben az ellenséget sejtettem, azt mondta, hogy fussak és kislánynak nevezett, akkor szakadt el az a bizonyos cérnaszál. Ki akartam törni az elmém szülte ketrecből, hiszen Shi Hoonak és a fiúknak is szüksége volt rám. Túl sokan számítottak rám ahhoz, hogy kudarcot valljak.

Talán még hosszú ideig a gondolataimba merülve álltam volna az ablaknál, ha nem töri meg egy hang a csendet. 

- Jó reg… - hallottam meg, mire rögtön csináltam egy hátra arcot és egy pár másodpercig elképedve meredtünk egymásra Ho Seokkal.  Fogalmam sem volt, hogy miként kéne reagálnom a helyzetre, megpróbáltam magam takarni, de nem igazán sikerült. Ha lehetett hasonulni a hajnali, vörös éghez, nekem most biztosan sikerült, mert szörnyen égett az arcom. – Öhm… ne-ne haragudj… - dadogta, miközben hátrált kifelé, de még mindig nagyokat pislogva nézett rám.

Meg sem próbálta eltakarni a szemét vagy valami, mire kezdtem dühös lenni. Hogy mer csak így megbámulni!

Miután bezáródott mögötte az ajtó, azonnal felkapkodtam magamra a ruhákat és közben próbáltam nem gondolni arra, hogy hogyan nézzek újra a szemébe.

Elindultam utána, mert biztos voltam benne, hogy nem ment el a történtek ellenére sem. Tulajdonképpen nem is rá voltam dühös, hanem magamra, mert ennyire felelőtlen ls figyelmetlen voltam, hogy ilyen kínos szituációba hoztam magunkat. Ahogy megérintettem a kilincset, megjelent a szemem előtt egy emlékkép. Hiszen ő… Hiszen ő látott engem ruha nélkül! Aznap, mikor megmentett, azok a vadállatok letéptek rólam mindent és ő úgy vitt abba a házba. Ha lehet, még erősebbé vált a zavarom, ez a kis részlet valahogy elhalványult bennem, talán a sokktól, de most tökéletesen láttam a szemeim előtt. Már nem akartam kinyitni az ajtót, mert úgy éreztem, menten elsüllyednék szégyenemben, de a hasam korgása közbeszólt.

A nagy gondolkodásban és a történtek után, egészen megfeledkeztem a tényről, hogy a gyomrom majd kilyukad az éhségtől. Sóhajtottam egy nagyot és minden rossz érzést félretéve kinyitottam az ajtót és kiléptem.

- Tényleg sajnálom! – kezdett bele rögtön a mentegetőzésbe. – É-én nem láttam semmit sem! – harapta be az ajkát, miközben a tarkóját vakargatta. Ha nem ilyen helyzetről lett volna szó, talán viccesnek és aranyosnak találom az arckifejezését, de így csak még inkább vörössé tett.

- Szerintem hagyjuk… - fixíroztam a padlót erőteljesen, hátha az tényleg elnyel vagy valami, de nem történt semmi. – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna… azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz így – néztem végül fel rá.

- Rendben! – mosolyodott el, bár ez nem a szokásos Ho Seok mosoly volt és őszintén szólva, az ő arca is égett a pírtól.

Igazából már kezdett kínossá és feszülté válni a csend, mikor újfent megszólalt a hasam jelezve, hogy éhes. Erre mindkettőnkből kitört a nevetés, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de utána már a szokásos hangon szólalt meg a fiú.

- Szeretnél reggelizni? - kérdezte, de meg sem várva a válaszom, elindult. – Gyere!

- Megyek… - motyogtam, mert bár ő felszabadult, azért engem még kicsit nyomott az előbbi eset.

Nagy meglepetésemre már hangos volt az étkező, tehát itt mást jelent a korán, könyveltem el magamban. Amikor beléptünk, néma csend lett. Bár számítottam rá, hogy furcsán néznek majd rám az itt élő emberek, azért nem hittem, hogy ennyire a tekintetek kereszttüzébe kerülök.

Tae Yang sietett a segítségemre, mellém lépett és átkarolva a vállam beszélni kezdett.

- Társaim - szólalt meg és egy kicsit várt. -, mint tudjátok, tegnap eljött a nagy nap és megérkezett közénk az utolsó, élő Kwon! – szavai visszhangoztak a teremben, és a kíváncsi tekintetek egyre jobban zavartak. – Bemutatom nektek Amalia Kwont, akire oly régóta várunk! Közeledik a napforduló, már kevesebb, mint egy hónapunk van hátra, ezért hát testvéreim, mindenkire szükségünk van! – szorította ökölbe a nem engem ölelő kezét és kezdett a beszéde egyre erőteljesebbé válni, mire a tömeg hangulata is fokozódott. Közel kétszáz ember lehetett összeverődve itt. – Aki gyáva, most menjen el! Már nincs visszaút, ha elkezdődik a csata, mindent bele kell adnunk, hogy győzelmet arathassunk. Életem a királynőért! – kapta el a kezem és emelte a magasba, mire a tömeg tapsolni és éljenezni kezdett, majd mindenki Tae Yang szavait harsogta. A királynőért… Ez a titulus még mindig túl sok volt számomra. Egyszerre lepett meg és hatott meg ez az összetartás, ami a szemeim előtt bontakozott ki. Végignéztem az arcokon és mindenki szeme harci tűztől égett, komolyan gondolták, amit mondtak.

Mikor Nam Joonnal találkozott a tekintetünk egy félmosolyt küldött felém, amit bátorításnak vettem, bár még mindig zavart, hogy tegnap tudomást sem vett rólam a csók után. Beszélni akartam vele, ha csak pár percre, de nem tudtam, mit mondhatnék neki. Legalább olyan tapasztalatlan voltam a fiúk terén, mint egy csoport mágus harcba vezetésében.

Amikor lecsillapodott a hangulat, Tae Yang mindenkinek jó étvágyat kívánt, ahogy én is és Ho Seokkal az oldalamon kerestünk helyet a többiek mellett. Mivel nagyon éhes voltam, ezért nem igazán foglalkoztam a társalgással, ami körülöttem folyt.

Nagyon jólesett az étel, bár még mindig szokatlan volt számomra, hogy ilyen gyakran étkezem és a helyet is túl fényűzőnek találtam.

Mikor befejeztem az ételt, feltűnt, hogy sokan engem vizslatnak és sugdolóznak rólam. Próbáltam nem figyelni rájuk, de azért elég nehéz volt. Jobbnak láttam valami másra koncentrálni, de amint ránéztem a Tae Hyung mellett ülő Nam Joonra, majd a mellettem ülő Ho Seokra, sokkal vonzóbbnak tűnt az engem figyelőkre gondolni.

- Jobban vagy már? – fordult felém Jin, mire csak biccentettem egyet. Már nem éreztem szerencsére rosszul magam, ezt a jó étvágyam is bizonyította. – Akkor jó. Aggódtam ám érted! – rázta meg az ujját olyan megrovóan, mire felnevettem.

- Olyan vagy, mint egy anya…

- Igen, ő a csapat anyukája! – mosolygott Jung Kook. Szóval a csapat anyukája… Bár ő volt a legidősebb és tényleg úgy viselkedett, mint egy aggódó anyuka, így nem is csodálkoztam ezen a címen.

- Akkor mostantól anyukának hívjalak? – kérdeztem széles mosollyal az arcomon, mire Jin felhúzta az orrát.

- Maradnék a Jinnél, ha lehet! Olyan hülyén hangzana, ha egy lány így hívna… - tette hozzá, mire mindenki nevetni kezdett és a srácok szívatni kezdték szegényt.

A beszélgetést Tae Yang szakította meg.

- Ha befejezted a reggelit, bemutatnálak pár embernek.

- Rendben – álltam fel azonnal, majd elköszöntünk a fiúktól. Ott hagytuk a hangzavart és a férfi irodájába mentünk, ahol már vártak ránk.

- Jó reggelt! – hajoltam meg, mire viszonozták a gesztust.

- Üdvözlöm, felség! – lépett elém egy szintén Tae Yang korú férfi. Igazából, ahogy felmértem, az itt élők mind nagyon fiatalok voltak, viszont nőt elég keveset láttam. – Hadd mutatkozzam be, Kim Jong Hyun vagyok.

- Üdvözlöm – hajtottam fejet. – Viszont, ha kérhetném, mellőzzük a formaságokat – sóhajtottam fel, mert szörnyen zavart, hogy egy nálam idősebb így beszél velem, még ha elvileg én is voltam a rangban felette álló. – Ez mindenkire vonatkozik – néztem körbe. -, nem szeretném még egyszer elmondani.

- Ahogy óhajtod – bólintott az előbbi férfi, mire elmosolyodtam, ez már sokkal jobb volt számomra. Aztán a többiek is bemutatkoztak, összesen hat férfi volt bent Tae Yangon kívül. Aztán helyet foglaltunk és Tae Yang elmagyarázta, hogy miért is fontos, hogy megismerjem őket.

- Tudod, Ama, mint ahogy elmeséltem neked, a születésnapodon az erőd ki fog törni a pecsét alól, de ez nem jelenti azt, hogy felkészületlenül kell várnod rá. Ahhoz, hogy esélyünk legyen, egy hónap alatt sok mindent kell megtanulnod arról, hogy miképp is irányíthatod a birtokodban lévő hatalmat.

- Mert bár úgy tűnik, minden erőd el van zárva, ez nincs így – szólalt meg Shin Dong Hee, egy magas és vállas férfi. – Képtelenség lenne, arra még a királyi család sem képes. Tehát valamennyi erőd szabadon van, de épp csak annyi, hogy tudjunk majd gyakorolni. Ha ennél több lenne, az ellenség már rég rád talált volna, mert nem nehéz megérezni a kimagasló energiát – magyarázta.

- Értem – bólintottam. Kezdett egyre jobban lenyűgözni ez a világ, bár ezzel egyetemben minden egyre bonyolultabbá vált.

- A gyakorlás mindennél fontosabb jelen helyzetben –folytatta Tae Yang. - Ők azért vannak itt, mert mind kimagaslóak a területükön, ők tanították például a fiúkat is. Vagyis rosszul fogalmaztam – mosolyodott el. -, mi tanítottuk őket. – Tehát ők a srácok mesterei és azt látva, hogy Ho Seok és Nam Joon mire képes, kezdtem erősen hinni abban, hogy jó kezekben leszek.

- És engem ki fog tanítani? – kérdeztem körbenézve.

- Mind fogunk – válaszolt Kang Dae Sung egy széles mosoly kíséretében, ahogy jobban megnéztem egy róka jutott eszembe róla. – Mint ahogy Tae Yang is mondta, mi mind másban vagyunk jók, neked pedig mindenre szükséged van, ugyanis te az összes elemet birtoklod.

- Ez mit takar? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Csak azt – szólalt meg Choi Seung Hyun mély, határozott hangon. -, hogy míg az átlag mágusok egy adott elemhez kötődő erő birtokában vannak, addig te mindet birtoklod, és ha megfelelő lesz a tanításod, uralod is majd őket.

- Érdekes – bólintottam, bár elég abszurdnak éreztem még mindig a helyzetet. – Milyen elemek vannak?

- Én a föld eleméhez tartozom – mondta Shin Dong.

- Enyém a tűz – emelte fel a kezét Seung Hyun.

- Víz – mosolygott Jong Hyun.

- Talán nem meglepő, de az én erőm a Naphoz kötődik – tárta szét a karjait Tae Yang.

- Az én elemem szintén a víz, de tőlem a gondolatolvasást fogod megtanulni, na és azt leginkább, hogyan védd ki, hogy beférkőzzenek az elmédbe – húzta ki magát Choi Min Ho, egy igazán sportos, óriási szemekkel rendelkező férfi. Ez a dolog nagyon tetszett, hisz igazán zavart, hogy csak úgy belenyúlhat a fejembe Nam Joon és még ki tudja ki, aki rendelkezik ezzel a képességgel.

- A telekinézist velem tanulod majd – mondta Lee Seung Hyun.

- Én maradtam utoljára úgy tűnik, én a varázslatokba vezetlek majd be – fejezte be a kört Choi Siwon.

- De hogy lesz minderre időm? Nem sok ez egy hónapra? – vontam össze a szemöldököm.

- Tudod, elég régóta készülünk erre, ezért már mindent kitaláltunk. Pontosan 23 napunk van hátra addig. Mindenre jut három nap, ha már ma elkezdjük, és a fennmaradó két napban pedig már csak a haditervet készítjük elő, akkor elég lesz az idő. – válaszolta meg a kérdésem Jong Hyun.

- Tehát akkor megvan a napirendem mostantól?

- Igen. Úgyis velem kezdesz, a megbeszéltek alapján, így szerintem magunkra is hagyhatnak a többiek. A megbeszélésnek tehát vége – fonta össze az ujjait maga előtt. Elköszöntek és távoztak, majd mikor kettesben maradtunk, a férfi felé fordultam:

- Addig a többiek is készülnek, igaz?

- Igen – helyeselt. – Mindenki keményen edz, a fiúk is, ha erre vagy kíváncsi – mosolygott sokat sejtetően.

- Nem konkrétan… - motyogtam, bár igaza volt.

- Beszéljünk akkor hát arról, hogy hogyan tovább. Minden reggel ilyentájt lesz az ébresztő, ha megreggeliztél, eljössz hozzám, aztán ha végeztünk, akkor ahhoz, aki épp oktat. Majd egy kis szünet következik és persze az ebéd, fontos, hogy jó erőben légy. Azután újabb tanulás délután és az este még egy kis fizikai tréning következik. Ebben a fiú lesznek a segítségedre. Egyik nap Ho Seokkal futsz, Nam Joonnal a közelharcot gyakorlod, a következőn Jiminnel és Jung Kookkal és így tovább. Tehát majd sorban mindenkivel, de ezt majd beosztják ők. Nekik is szükségük van rá, így nem hiszem, hogy ellenükre lesz – teljesen kétségbeestem attól, amit mondott, nem arról volt szó, hogy keménynek éreztem volna a napirendem, mert tényleg neki kellett feküdni a dolgoknak, ha azt akartam, hogy minden jól sikerüljön, de a fiúkkal való edzés gondolata…Hogy együtt fussak Ho Seokkal, meg hogy közelharcot gyakoroljak Nam Joonal… ez valami vicc, ugye?

- Rendben – mondtam végül csak ennyit, hogyan is ellenkezhettem volna vele?

- Akkor hát kezdjünk is neki a dolognak! Gyere – állt fel. –, kimegyünk a szabadba, ott kicsit szemléletesebben tudom bemutatni, hogy mit takar ez az erő! – Némán követtem.

Most valóban sokkal élettelibb volt a hely, emberek járkáltak ide-oda, ha összefutottunk valakivel, meghajoltak mélyen előttünk.

- Szerinted jó vezető leszek? –fordultam Tae Yang felé, mikor már kint álltunk az egyik szökőkút mellett. A tekintete ellágyult és a vállamra tette a kezét, majd megszorította azt.

- Bízom benned – mosolygott rám. Sóhajtottam egy nagyot és próbáltam erőt meríteni a férfi határozott tekintetéből.

- Mindent meg fogok tenni! Most pedig kezdjünk neki, mert az idő vészesen fogy.

- Ebben igazad van – bólintott egyetértően és elhúzódott tőlem. Majd rögtön bele is kezdett az oktatásomba. – Mint ahogy mondtam, a Nap energiájával fogunk dolgozni. Mi jut eszedbe elsőnek, ha azt mondom neked, hogy Nap?

- Fény? – tártam szét bizonytalanul a kezem, mire helyeselt.

- Igen, a fény! Megfoghatatlan dolognak tűnik, nem? – nézett egyenesen az ég felé, majd felém nyújtotta a tenyerét, amin egy apró fénycsóva kezdett egy lobogni, akár a tűz. Majd egyre erőteljesebbé vált és gömb alakot vett fel. – Ez tiszta energia – magyarázta, én pedig közelebb hajoltam, hogy jobban megnézhessem magamnak. Olyan fényes volt, mégsem vakított el, ami egyszerűen felfoghatatlan volt számomra.

- Gyönyörű… - súgtam. – Képes leszek erre én is? – csillant fel a szemem.

- Többre is – mosolyodott el, majd összezárta a tenyerét, mire a fénycsóva kialudt. -, de elsőnek meg kell tanulnod összpontosítani az erőd és a környezet adta energiákat. – Üljünk le oda! – mutatott egy tisztább részre. Letelepedtünk a fűbe egymással szemben, törökülésben.

- Most mi jön? – kérdeztem oldalra döntve a fejem, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit fogunk csinálni itt.

- Húzd ki magad jobban! – utasított, mire rögtön kiegyenesedtem. – Hunyd le a szemed és kövesd minden utasításom.

- Rendben – engedelmeskedtem. Kellemes szellő cirógatta az arcom és édes illatok kúsztak be az orromba.

- Egyenletesen lélegezz, ki-be… - súgta. - Képzelj el egy teljesen sötét szobát. Ha ez megvan, gondolj arra, hogy fényt gyújtasz a sötétben. – Minden erőmmel arra összpontosítottam, amit mondott, de nem akart elmúlni a sötétség. – Látsz valami fényt? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Jól van, ne csüggedj, elsőre senkinek sem sikerül. Próbálj jobban lazítani és ameddig nem jelenik meg a fény, ne nyisd ki a szemed!

- Értettem… - motyogtam, és ahogy mondta, megpróbáltam ellazítani a testem és fényt gyújtani a sötétben.

Hosszú percek teltek el, de a helyzet nem változott, már kezdtem dühös lenni, mikor eszembe jutott, hogy talán nem ez a legjobb taktika. Nagy levegőt vettem, leengedtem a vállaim, de nem görnyedtem össze. Valami nyomta a lelkem, ebben biztos volt, ez nem engedte, hogy elengedjem magam teljesen. Útnak indítottam a gondolataim és lázasan kutatni kezdtem köztük, hogy mi lehet az, ami ennyire akadályozhat.

Megjelent a szemem előtt Nam Joon és rögtön tudtam, hogy ő az, aki miatt képtelen vagyok megnyugodni. Megcsókolt és ott hagyott, egy ilyen helyzetben ki ne lenne nyugtalan? Mit jelent ez az egész? Érez irántam valamit, vagy épp csak szórakozott velem? A legelső pillanattól kezdve furcsa hatással volt rám, nem tudtam miképp viselkedjek előtte. Annyira lefoglalt Shi Hoo kérdése, meg ez az egész, hogy észre sem vettem, hogy közben én… Hogy lassacskán megkedveltem őt.

Kedvelem őt… - tudatosult bennem, mire egy apró fénysugár szelte át az előttem kirajzolódó szobát. Tehát ez volt, amit be kellett vallanom magamnak.