Hopelessly - 6. fejezet

Hopelessly - 6. fejezet

- Szia, Ama! – mosolygott rám Nam Joon.

- Szia! – biccentettem felé, és bár egy kicsit féltem, hogy leszid a szökés miatt, de akkor is szembenéztem vele. Nem féltem tőle, ezt mindenképp jelezni akartam neki. Azt akartam, hogy rájöjjön, hogy nem vagyok annyira gyenge, mint ahogy azt ők hiszik. Valami furcsa fény villant a szemeiben és a szája szélén egy apró mosoly bujkált. Mintha csak a gondolataimban… Összeszűkült szemekkel méregettem, amit ő egy kitörő kacajjal díjazott.

- Igen – ennyit mondott csak végül , miután némi komolyságot erőltetett magára. A lélegzetem is elállt, talán ez volt az a válasz, amit a legkevésbé akartam hallani. Ez azt akarja jelenteni, hogy minden, amit…? Nem, nem! Kizárt.

- Hiába rázod itt a fejed, akkor is igaz – fordított hátat nekem, én pedig csak elhűlve követtem őt. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy épp mit gondolhatnék. Óvatosságra intett a dolog. Nem titkolhatok el előle tehát semmit sem, ez igazán elkeserítő…

A folyosón balra fordultunk és a fürdő melletti ajtónál álltunk meg.

- Elsőnek eszünk valamit, rendben? – Csak egy bólintásra tellett, valójában még mindig azon kattogtam, hogy hogyan lehetséges...? Lehetséges egyáltalán? Mi ez az egész? Komolyan meg fogok bolondulni, ha nem kapok hamarosan válaszokat!

- Aki túl kíváncsi, az hamar megöregszik – nyomta le a kilincset Nam Joon, majd egy kacsintás kíséretében hozzátette. – Kár lenne érted! – És a következő pillanatban már el is tűnt a szemem előtt. Ez mégis mit akart jelenteni? Csak bámultam egy ideig a hűlt helyét, de aztán feleszméltem és próbáltam rájönni, hogy hogyan is működik ez az egész. A túloldalon ugyanis csupán a vak sötétség várt. Bár a szökésemnél történtek után nem volt okom a kételkedésre.

Behunytam a szemem egy mély levegő kíséretében, és átléptem. Kellemes, étvágygerjesztő illatok áradtak mindenfelől és sercegés, pattogás hallatszott.

Félve néztem körül, de szerencsére csak Nam Joon ült az egyik asztalnál, mély, átható tekintettel méregetve. Egy kicsit zavarba ejtett vele, ezért inkább körbejárattam a tekintettem. Mintha csak megérezte volna a zavarom és a köztünk feszülő csend is kezdett kínossá válni, ezért megszólalt.

- Ez a hely – kezdett bele halkan, mire kicsit közelebb mentem hozzá. – valamikor egy étterem volt.

- Étterem? – pislogtam nagyokat és közben törökülésben leültem mellé.

- Nem tudod, hogy mit jelent, ugye? – nézett rám mosolyogva. – Régen ide sok embert járt, azért hogy egyen. Tudod, a szakácsok főztek, ők pedig fizettek az ételért.

- Értem – bólintottam, bár nem sok logikát véltem felfedezni a dologban.

- Ezek az ételek vagy különlegesek voltak, amiket nem főztek otthon vagy épp sokkal finomabbak – válaszolt.

- Ne csináld ezt! – vontam össze a szemöldököm. Kezdett nagyon az idegeimre menni.

- Rendben – vont vállat, de a hangján érződött, hogy csupán egy hajszál választja el attól, hogy elnevesse magát. De nem tette, talán azért, mert már fontolgattam magamban, hogy miképp válik eggyé az asztallappal a kezem által.

Körbejárattam a tekintettem. Nagyon hangulatos lehetett régen, mikor még nagy volt itt a nyüzsgés. Egy egyszerű négyzet alakú terem volt, amiben az asztalok egymástól megfelelő távolságra helyezkedtek el. A mennyezetről lámpások lógtak lefelé, de persze már árammal működtek ezek is. A vöröses falakon festmények és képek függtek egy másik korra emlékezve. Egy festmény viszont kitűnt a többi közül, rögtön szemet szúrt, hisz szemben volt velem. Egy sárkányt ábrázolt, ami hosszan tekergett egy cseresznyefa körül. A fa alatt pedig egy árnyalak álldogált.

- Tetszik? – kérdezte Nam Joon. Csak bólintottam, mert igazán nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy mi fogott meg benne annyira. Szinte megbabonázott, valami mélyen a szívemben mocorogni kezdett.

- Egy nagy dinasztia ajándékozta az étterem tulajdonosának, maga a királynő festette állítólag.

- Királynő? – kerekedett el a szemem. – Olyan régi lenne ez a hely? Hisz mikor voltak már… - De bennem akadt a szó, hisz kinyílt az egyik ajtó és Jin lépett be rajta, kezében megpakolt tálcákkal. Nam Joon csak titokzatosan mosolygott mellettem.

- Jó étvágyat a késői ebédhez! – mosolygott a fiú és kissé meg is hajolt, lerakta a tálcákat elénk, majd ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt.

- Ebéd? Ilyen sokáig aludtam volna? – kérdeztem csak úgy magamtól, de közben le sem tudtam venni a szemem az előttem sorakozó, gusztusosabbnál gusztusosabb ételekről.

- Igen, már javában délután van. Most pedig együnk, Jin főztjénél nincs is jobb! – fogott neki szétrakni a tányérokat.

Minden falat olyan jólesett, mintha ez lenne életemben az első. Próbáltam lassan enni, de annyira éhes voltam, hogy teljességgel lehetetlen volt, aminek meg is lett a következménye, mert a végére megfájdult a hasam.

Vettem egy nagy levegőt és kihúztam magam.

- Szóval… ezt valami királynő festette? – méregettem újra a falon lógó képet. A sárkány tekintete az árnyalakra összpontosult, tulajdonképpen valamiféle furcsa harmónia lengte körül őket.

- Igen – bólintott Nam Joon. – Azt mondják, ez afféle legenda, hogy amikor a sárkányt festette, véletlen megvágta a kezét valamivel és belecseppent a vére a festékbe, ezért mágikus ereje van a képnek.

- Érdekesen hangzik! – vontam össze a szemöldököm. Egy mágikus festmény? Úgy látom, hogy itt már minden az. Emelkedtem fel, de a lábam beakadt az asztalba és szó szerint rázuhantam Nam Joonra, aki velem együtt elterült hátra. Tágra nyílt szemekkel meredtünk egymásra és hirtelen egyikünk se tudta, hogy most mégis mihez kezdjünk. Hogy kínos volt a helyzet, az nem kifejezés, és ez persze, mert miért is lenne másképp, még inkább kínosabbá vált. Ugyanis pont ekkor tartották fontosnak a fiúk, hogy benyissanak és ebben a meglehetősen furcsa pozícióban találjanak minket. Hol egymásra, hol rájuk néztünk felváltva, de az értetlen arcukat látva, egyszer csak felnevettem és ekkor már Nam Joon is csatlakozott hozzám, a többiek pedig csak még értetlenebb arcot vágtak.

- Zavarunk? – kérdezte Ho Seok furcsa éllel a hangjában. A tekintetében volt valami, ami miatt hirtelen nagyon elszégyelltem magam.

- Az úgy volt – tornáztam fel magam végre és sikerült kis segítséggel lemásznom a srácról. -, hogy felálltam és rázuhantam. Tényleg csak ennyi. – Soha sem szerettem magyarázkodni, meg aztán úgy éreztem, hogy nem is nagyon volt miért, hisz nem csináltam semmit.

- Szerintem, ezt most felejtsük el és koncentráljunk egy fontosabb dologra – vakarta meg a tarkóját Jung Kook és látszott rajta, hogy igen csak zavart ő is a helyzetet illetően.

- Támogatom! – szólalt meg végre Nam Joon is és felállt. Még Ho Seok puffogott egy ideig magában és őszintén kezdtem azt hinni, hogy kedvel De ezt a gondolatot elég hamar elhessegettem magamtól, elég abszurdnak hatott, és amúgy sem voltak biztonságban a gondolataim... Arról nem is beszélve, hogy Nam Joon sokat sejtetően rám mosolygott.

Körbeültük az egyik kis asztalt, majd kínos csend telepedett ránk, én fel sem néztem inkább. De végül Jin erőt vett magán. Elsőnek megköszörülte a torkát, majd belekezdett.

- Tudom, hogy nem indult túl jól a barátságunk, de remélem, most már bízni fogsz bennünk. Szükségünk van rád és tulajdonképp neked is ránk. – Csak bólintottam egyet,  mert nem tudtam, hogy mi mást tehetnék.

- Tudjuk, hogy nehéz neked, de felsőbb utasítások szerint, nem mondhatunk még semmit sem. De a te oldaladon állunk, ebben biztos lehetsz – mosolygott rám Jimin. - Nem a mi hatáskörünk felvilágosítani.

- Akkor kié? - néztem rá felvont szemöldökkel. - És ezen kívül az is érdekelne, hogy mikor fogok többet tudni.

- Ezt csak elmondhatjuk, nem? – fordult Jin Ho Seok felé, aki csak bólintott egyet. Elég tompának tűnt. Látszott rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét, de inkább elfojtotta és némán meredt maga elé. Bár azt is furcsának találtam, hogy őt kérdezte meg Jin, hisz itt Nam Joon a vezető, nem? Mégis úgy tűnt, mintha Ho Seoknak a kezében lenne a döntés joga.

- Ha minden igaz, akkor holnap délelőtt. Úgy volt, hogy hamarabb, de a szökésed bonyolított a helyzeten – húzta el a száját Jin.

- Értem –csupán ennyit mondtam. Annyi minden kikívánkozott volna még belőlem, de tisztában voltam vele, hogy feleslegesen tépném a szám, így inkább csendben maradtam. Ez a pár nap testileg és lelkileg is elég rendesen megterhelt, talán ezért nem is harcoltam, hogy kicsikarjak belőlük valamit. Amúgy sem volt már olyan messze az a holnap.

- De ne próbálkozz meg még egy szökéssel! Semmi haszna nem lenne, és nem szívesen haragítanám magamra Ho Seokot - veregette meg a vállam Nam Joon. Az említett felnézett, megcsóválta a fejét és szó szerint kiviharzott. Egyáltalán nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést, egyre zavarosabb volt nekem ez a srác. Nam Joon és Suga szinte egyszerre pattantak fel és követték a hirtelen haragú barátjukat.

- Ő... - kezdtem bele, de olyan halkra sikeredett, hogy még én sem hittem el, hogy megszólaltam. - Ő mindig ilyen? - tettem fel végre a kérdést, amit akartam.

- Az esetek nagy százalékában nem - sóhajtott V. - Hope-ot nehéz kihozni a sodrából, de úgy tűnik, most igazán sikerült valamivel. De nyugi, Nam Joon majd elintézi, ők nagyon jó barátok a kezdetektől fogva.

- Akkor jó - haraptam be az alsó ajkam és éreztem, hogy az egész felfordulás az én hibámból keletkezett, még ha nem is tudtam megmagyarázni, hogy miért.

- Menjünk vissza a házba, ne üljünk itt feleslegesen! - emelkedett végül fel Jin. - Amúgy is fel kell még készülnünk a holnapra.

A visszatérés is pont olyan furcsán zajlott, mint amikor átjöttünk Nam Joonnal és nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy hogyan működik ez a dolog, de nem tartottam megfelelőnek az időpontot rá. A fejemben megannyi kérdés cikázott és már majd megölt a kíváncsiság.

Megkérdeztem a fiúkat, hogy elmehetek-e fürdeni, mire csak igenlést kaptam és azt, hogy majd találok ott ruhát is. Most nem időztem túl sokáig a fürdőben, gyorsan megmosakodtam és átöltöztem. Megint azt a nevetséges egyenruhát kellett magamra öltenem, amiben őszintén szólva, elég kellemetlenül éreztem magam. Leginkább a szoknya miatt, ugyanis nem voltam hozzászokva az ilyesmihez.

Mikor kiléptem, már meg sem lepődtem azon, hogy az egyik srác ott várakozott.

- Csak nem őrt állsz? - kérdeztem Jimintől, mire csak egy teljes fogsoros vigyort kaptam válaszul.

- Jobb félni, mint megijedni - vont vállat.

- Oké, oké. A szobába is velem jössz? Esetleg az ágyba is befekszel mellém? - indultam el.

- Hát az ágyba nem, de veled megyek a szobába – bólintott és együtt sétáltunk a folyosó végén lévő ajtóhoz. De most ez egyáltalán nem zavart, mert legalább nem voltam egyedül, nem volt időm gondolkodni. Tudtam, hogy ha egyedül maradnék, elárasztanának az érzelmek és a gyötrődés, ezért inkább hagytam, hogy Jimin elszórakoztasson. Sokat mesélt magáról, persze kihagyva sok olyan részletet, ami igazán sokat számított volna semmi lényegesetnem tudtam meg tőle, az idő mégis egész kellemesen telt.

Arra eszméltünk már csak fel, hogy igazán elálmosodtunk mindketten, ezért elköszönt és magamra hagyott.

Shi Hoora gondolva aludtam el, valami azt súgta, ő még ott van valahol a nagy világban.

***

Nem is lehetett volna ennél feldúltabb, elkeserítő és egyben őrjítő gondolatok futottak át újra és újra az agyán. Képek villantak be a szeme elé, amiket képtelen volt végignézni. Nem akarta tudni, nem akarta látni. Dühös volt, szomorú és csalódott.

- Hé, Hope, mi a baj? - lépett mögé a legjobb barátja. Pont ő... Ő, akire most a legkevésbé volt szüksége.

- Igen, mondd el, itt vagyunk! - hallotta meg Suga hangját is, de nem volt hajlandó feléjük fordulni.

- Suga, magunkra hagynál? - kérdezte Nam Joon a másik fiútól, aki csak bólintott, de ekkor Ho Seok rájuk nézett.

- Ha kimegy, nem garantálom, hogy... - de nem fejezte be a mondatot. Anélkül is tudták mind a hárman, hogy mit takar.

- Menj! - intett a fejével Nam Joon az ajtó felé, és bár a száját húzva, de Suga magukra hagyta őket.

- Na hajrá, ki vele, pajti! Mi a baj? - lépett közelebb a másikhoz, de az rá se hederített. Lehajtotta a fejét, a szemei elsötétültek, majd hirtelen a falak remegni, a világítás pislákolni kezdett. Valamiféle furcsa, erőteljes fény vette körül Ho Seok testét, amitől még Nam Joon is megrémült. A fiú hihetetlen varázserejének megnyilvánulása volt ez.

- Hope, ne csináld ezt! - lépett még közelebb barátjához, akire szinte testvérként nézett. - Nem tudom, hogy miért haragszol, de nincs olyan dolog, amit ne beszélhetnénk me. - ölelte át, nem törődve amaz arckifejezésével.

Mély csend uralta a következő pár percet, Ho Seok lenyugodott, már csak a levegőt vette kicsit gyorsabban a kelleténél.

- Tudod, hogy évek óta... - szólalt meg nagy nehezen a feldúlt srác. - az a feladatom, hogy figyeljek rá. Tudod, hogy szeretem őt. Miért teszed ezt velem?

- Hope, hidd el, semmi, de semmi sem történt! - húzódott el a barátjától Nam Joon és biztatóan a szemébe nézett.

- Rendben, hiszek neked - bólintott.