Hopelessly - 7. fejezet

Hopelessly - 7. fejezet
(visszaemlékezés)

Ha nagyon megerőltette magát, akkor sem tudott régebbre visszaemlékezni, mint mikor hat éves volt. Akkortájt egy sikátorban éltek, ő és Nam Joon, mint két testvér, akik egymásra voltak utalva egy élet-halál játékban.

- Hyung, ne menj oda, veszélyes! – mondta mindig Nam Joon, ha el akartam mászkálni. Eleven és mindig vidám gyermek volt, aki mindent fel akart fedezni, annak ellenére, hogy a körülötte lévő világ romokban hevert. – Együtt kell maradnunk.

Nem volt könnyű soruk, ételhez nagy ritkán jutottak, csak akkor, ha nem kapták rajta őket a lopáson. Nem egyszer megverték őket, de férfiasan tűrték kisgyermek létükre, hisz bármit megtettek volna a túlélést jelentő falat kenyérért. A legtöbb esetben azonban sikerült túljárniuk az áldozataik eszén, vagy épp elfutni és bujdokolni, hisz úgy ismerték a csatornarendszert, mint senki más.

Az első különös dolog egy szürke, esős napon történt, amikor Ho Seok már közel nyolc éves volt. Azt a napot, még ha álmából keltenék fel, akkor is rögtön fel tudná idézni, olyan mélyen beleivódott az emlékezetébe.

A városszéli erdő egyik eldugott szegletében játszottak épp, a földön, a korhadt levelek felett már nagy tócsákban gyűlt össze a víz. Fogócskáztak, és ahogy Nam Joon elkapta társának vállát, az a lendülettől, elvesztve az egyensúlyát, zuhanni kezdett. Összeszorította a fogait, behunyta a szemeit és várta, hogy a sáros, vizes talajra érkezzen, ez azonban nem következett be. Fél méter magasságban lebegett a pocsolya felett.

- Ezt hogy csinálod, hyung? – kérdezte elkerekedett szemmel a másik fiú, és a biztonság kedvéért megdörzsölte a szemeit, hogy nem álom–e az egész. Azonban ugyanaz a látvány fogadta utána is.

- Nem tudom… - felelte Ho Seok és már kezdte furcsán érezni magát a fejébe tódult vér miatt, ami a teste többi részéből oda áramlott.  - Segíts! – kapálózott, mire Nam Joon lesegítette a levegőből.

Még egy ideig értetlenül álltak a dolog felett, de ahogy telt az idő és sötétedett, az eső pedig egyre nagyobb szemekben és egyre erőteljesebben esett, inkább menedéket kerestek.

Pár nap múlva el is halványodott a dolog, már nem beszéltek róla, hisz volt nagyobb problémájuk is.

***

Abban az évben tél keményebb volt, mint eddig bármikor is. Aki kimerészkedett, azon nyomban átkozni kezdte magát, amiért nem egy viszonylag fedett helyen van és persze az időjárást, amiért ilyen kegyetlen.

Ho Seok és Nam Joon, mint az előző két évben, most is behúzódtak a földalatti járatokba. Itt viszonylag jó idő uralkodott, nem fenyegette őket, hogy megfagynak és még az esőtől és hótól sem kellett tartaniuk.

Egy lerombolt ruhaüzletből szereztek ruhákat és takarókat, bár nem volt egyszerű dolguk, hisz az egészet betontörmelék borította. Hónapokig bányászták ki a dolgokat, mire sikerült mindent összeszedniük. Mikor kimerészkedtek, akár öt réteg ruhát is magukra aggattak, hogy ne fázzanak.

Az egyik élelemszerző körútjuk során, amit téli időszakban csak háromnaponta tettek meg, elcsavarogtak egy olyan környékre, amerre csak nagyon ritkán jártak, mert túl veszélyes volt. Csalódottak voltak, mert nem találtak semmi ehetőt, ráadásul már mindenük teljesen átfagyott.

Óvatosan és körültekintően lopakodtak a csonkok és a még ép épületek között. A Peremvidék ezen részén minden sarkon veszély leselkedett, és jaj, annak, akit felfedeznek az itt lakók.

Nemsokára ismerős illat ütötte meg az orruk, rögtön tudták, hogy étel van a közelben. Voltak olyanak, akik egész nagy készlettel rendelkeztek, a háború előtti raktárakból felszerelkezve vagy épp meg tudták termeszteni például a rizst titokban, de semmi pénzért nem adtak volna belőle másnak. Némelyek állatokat is tartottak, amiket féltve őriztek.

Be kellett törniük a házba, ha szerezni akartak némi élelmet, nem volt más választásuk. Már nem ettek három napja és akkor is nagyon keveset. Vagy az éhség vagy a gyilkosok végeznek velük, úgy gondolták mindegy.

A ház tulajdonosa épp szunyókált, elbízta magát, hogy őt senki sem merné kirabolni, hisz hírhedt volt a kegyetlenségéről. A két fiú könnyűszerrel bejutott és magához vett rizst, kenyeret, zabot és teát. A kijutással már több problémájuk volt, Nam Joon lába beakadt az ablakba és csak nagy nehezen tudták kiszabadítani.

Amint eltávolodtak a háztól, tiszta erőből futni kezdtek, nem volt tanácsos sokáig itt időzniük, főleg nem élelemmel.

Pár méter után viszont szembetalálták magukat egy tagbaszakadt, nagydarab férfival, aki egy vadászkést tartott a kezében. Az arcizmai megfeszültek, a térdeit behajlította és látszott, hogy bármelyik pillanatban kész a támadásra. A fiúkban meghűlt a vér.

- Mocskos kis férgek! – üvöltött rájuk és közeledni kezdett, majd folytatta. – Mit rejtegettek a hátatok mögött, he? Ha ide adjátok, akkor elengedlek titeket, nyugi! – vigyorgott, de a kést csak még erőteljesebben markolta. – De szívesen felszabdallak titeket, ha kell, úgyis olyan gyenge még a húsotok – erre a lehetőségre még inkább megrémültek.

- Nem! – kiáltotta Nam Joon és közben hátrébb húzta a társát. A férfi azonnal nekirugaszkodott és erőteljesen a fiúk felé ugrott és közben a késével hadonászott. Ho Seok szeme előtt lepergett rövid élete és hasonló játszódott le a másik fiúban is, hisz nem volt idejük elugrani. Mindkét gyerek összeszorította a szemét és várt, miközben erőteljesen könyörögtek egy csodáért. Csak a nagy zajra nyitották ki újra szemüket és meglepődve tapasztalták, hogy a támadójuk fájdalomtól vonaglik a hóban. Bár nem tudták, mi történt, tudatában voltak annak, hogy jobban teszik, ha minél előbb elmenekülnek, ezért futásnak eredtek és nem is álltak meg, míg nem érezték maguk viszonylagos biztonságban.

- Joon, mi történt azzal a fickóval? – fordult társa felé Ho Seok és látszott rajta, hogy még mindig a történtek hatása alatt áll.

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – De nem számít, csak hogy sikerült elég élelmet szereznünk, hogy egy ideig ne kelljen kimerészkednünk – mutatott a zsákmányra és próbált nyugodalmat sugározni, bár őt is megviselte az előbbi.

- Héé, azt nézd! – rohant Ho Seok oda az egyik sikátor szélén tornyosuló ruhakupachoz, a kíváncsisága most is győzött.

- Hyung, ne menj oda! Hányszor mondtam már neked…! – zsörtölődött, de azért követte a másikat. Sejtette, hogy embereket fognak találni, de egyáltalán nem akart megszánni senkit sem. Farkas törvények uralták ezt a világot és épp elég nehéz volt kettőjüknek is elboldogulni, nem volt szükségük teherre.

Ho Seok kíváncsian bökdöste meg az egyik halmot, mire egy apró buksi jelent meg kipirosodott arccal, elkékült ajkakkal, a kisfiú alig lehetett öt éves.

- De hisz…! – nyíltak tágra Ho Seok szemei és a szíve azonnal megenyhült a remegő kis kupacot figyelve. A zajra a többi kupac is mozgolódni kezdett. Összesen öten voltak, különböző életkorral, a legidősebb tíz éves lehetett. A ruhájuk átázott, ők maguk már igen közel álltak a fagyhalálhoz, a testük azonnali meleget igényelt, mozogni is alig bírtak, annyira erőtlenek voltak.

- Hyungnim… - kezdett bele Ho Seok negédes hangon, csak akkor hívta így a fiatalabb fiút, ha akart valamit.

- Öttel több száj, amit etetni kell! – morgott Nam Joon, bár őt sem hagyta hidegen a dolog és maga is hajlott afelé, hogy segítsenek rajtuk.

- Ha itt hagyjuk őket, akkor nem élik túl az éjszakát! Az is csoda, hogy még most életben vannak! Kérlek! – nézett óriási szemekkel a másikra és nagyon remélte, hogy az beadja a derekát.

- Jó… - legyintett egyet Nam Joon és már azon gondolkodott, hogy miképp tudnák a fiúkat elvinni a rejtekhelyükre és hogy lesz-e elég ruhájuk számukra. – Hyung – nyomta Ho Seok kezébe a zsákmányt. -, ezt vidd el! Aztán gyere vissza, megpróbáljuk valahogy elvinni őket! – majd nekiállt kibugyolálni a legfiatalabbat.

Ho Seok elvitte az ételt, majd visszasietett és kettesével elvitték a fiúkat a csatornába. Míg Nam Joon levette az átázott ruhákat a fiúkról és újakat adott rájuk, addig Ho Seok újraélesztette a már csak parázsló tüzet, majd eltorlaszolta a bejáratot, mint mindig. Pár perccel később már átjárta a meleg a ruhákkal bélelt kis teret és a tűz is egész barátságosan lobogott.

Az átfagyott fiúk a tűz mellett ültek körben, de még képtelenek voltak megszólalni, csak zavartan pislogtak körbe-körbe.

- Főzz teát, én csinálok egy kis rizst! – utasította a másikat Nam Joon és leellenőrizte azt is, hogy van-e még elég tüzelőjük. Ho Seok előszedett az egyik sarokban lévő kupacból egy rozsdás kannát, majd vizet merített a tartályból, amibengyűjtötték a folyadékot.

Az évek alatt sok mindent összeszedtek, amit hasznosnak találtak - igen találékony, talpraesett fiúk voltak -, mostanra kis birodalmat kialakítva maguknak.

Ho Seok míg várta, hogy felmelegedjen a víz, közelebbről is megnézte a fiúkat.

- Jobban vagytok már? – kérdezte, de azok nem feleltek. Betegnek tűntek, a szemük fátyolosan meredt a semmibe. A fejük láztól égett és látszott, hogy nincsenek tudatuknál, még sem adták fel és ez jót jelentett. Nam Joon még rájuk terített pár pokrócot, mire kicsit összebújtak.

- Lázasak? – fordult barátjához, aki csak bólintott.

- Adunk nekik teát, aztán hadd aludjanak. Ha ettünk, jobb, ha mi is pihenünk, ránk fér – ült le fáradtan Ho Seok mellé.

- Remélem, rendbe jönnek! – sóhajtott nagyot.

- Nem lesz gond, ne félj! – veregette meg társa vállát Nam Joon, bár ő is csak reménykedni mert, hogy igaza lesz.

Egy ideig némán várták, hogy felforrjon a víz, és hogy megfőjön a rizs.

- Kész a tea! – kiáltott fel örömteljesen Ho Seok, mikor végre elkészült a meleg ital.

- Rendben, ha ébren vannak, adj nekik belőle, ha nem, hagyd őket, hadd aludjanak! – intett a ruhakupac felé Nam Joon, mire a másik csak bólintott és odasétált a fiúkhoz, hogy megnézze, alszanak-e. A legszélső mocorogni kezdett és kibújt a többiek közül, akik már mind az igazak álmát aludták és halkan szuszogtak. Ő tűnt a legerősebbnek és a legegészségesebbnek az öt gyermek közül.

- Één… kérek… - suttogta rekedtes hangon. Ho Seok rögtön megörült, és segített a fiúnak, hogy mellételepedjen. A kezébe nyomott egy gőzölgő pohár teát és figyelte, ahogy az lassan az ajkához emeli és belekortyol.

- Óvatosan, mert forró! – mondta Nam Joon, miközben ő is nekilátott a saját adagjának. Majd mikor megitta, a rizst szedte kistálba és tett egy adagot a jövevény elé is. Némán láttak hozzá, majd mikor kiürült minden tányér, a fiú halkan megszólalt.

- Tae Hyungnak hívnak.

- Én Jung Ho Seok vagyok, ő pedig Kim Nam Joon! – mutatta be magukat Ho Seok.

- Köszönjük! – hajtotta le a fejét.

- Felejtsd el! – legyintett Nam Joon morogva, nem szerette, ha hálálkodnak neki, bár eddig csak a barátja tette ezt mindig.

- Hé, te sírsz? – lepődött meg Ho Seok, ahogy Tae Hyung teste rázkódni kezdett és a szemeit törölgette.

- Tudom, hogy terhetekre vagyunk… Ti mégis… Ebben a világban nem szokás segíteni…- szipogott nagyokat.

- Én vagyok a remény, hogy még van egy kis jó! – kezdte el a mellkasát verni játékosan Ho Seok és közben óriási mosoly terült szét az arcán, mire Nam Joon szája széle is mosolyra görbült.

- Hope… így foglak hívni! – suttogta Tae Hyung. – Ez azt jelenti, hogy remény. Valahol láttam… – és apró mosoly jelent meg a száján, de látszott rajta, hogy megint gyengül.

- Aludj kicsit! – intett Ho Seok, mire az bevackolta magát a társai közé és megpróbált elaludni.

Nam Joon megpakolta a tüzet fával, majd barátjára nézett. Büszke volt a másik önzetlenségére.

- Most már aludjunk mi is, hyung! – ásított nagyot és a kezeit kinyújtotta.

- Rendben – bólintott amaz, aki szintén kimerült az aznapi kalandokban. Befészkelték maguk a szokásos helyükre és bebugyoláltak magukat amennyire csak lehetett. Nam Joon még egy pillantást vetett a tűzre, mindig is félt, hogy elszabadul, de körülpakolták téglákkal és biztosították, hogy ez ne fordulhasson elő, ezért megnyugodott.

- Hope… - suttogta maga elé Ho Seok, mikor eszébe jutott a szó, amit TaeHyung mondott.

- Te vagy a reményfelelős, HoSeok – motyogta félálomban NamJoon. – J-Hope-nak kéne hívni. J, a Jungból és… - de már nem fejezte be, mert nagyot szusszanva elszundított.

- Jó éjt, Nam Joon! –suttogta a másik mosolyogva, és ő is elaludt a fal felé fordulva.