Evanescence

Evanescence

Az élet súlya néha ólomnehezékként nyomja a vállainkat és mozdulni sem tudunk a teher miatt, ami napról napra felemészt minket. Bolond szerelmesként hajszoljuk a boldogságot, miközben pont, hogy mi fosztjuk meg magunkat tőle. Éretlenek és esetlenek vagyunk, akárhány lépést is teszünk meg az élet poros, olykor sáros útján.

Én most itt vagyok, előtted állok és a te szemeid nézem. Azon gondolkozom, mit vétettem, vagy épp mivel érdemeltem ki azt, hogy velem vagy egy ilyen késői órán is és a tekintetem fürkészed.

Bűnös vagyok. De mondd, miért érzem, hogy ez felszabadít és elrugaszkodom egy másik világ felé, ahol minden sokkal egyszerűbb? Úgy érzem, veled bármennyiszer bűnbe esnék.

Az ajkaid puhák, mégis újra és újra belém marsz fogaiddal, szinte széttéped a szám. A nyelved vad táncot jár, alig bírom követni a tempót, amit diktálsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. A karjaid börtönként zárnak körbe és mohón ismételten megcsókolsz. A lábaim remegnek a vágytól és minden porcikám kíván téged.

Rám mosolyogsz, jól tudod, hogy mi jár a fejemben, mert pont az van a tiédben is. Mégis elhúzódunk egymástól és zavartan pillantunk a másikra.

- Nem úgy volt, hogy csak egy, utolsó búcsúcsók? – kérdezed egy félmosollyal az arcodon, a szemeidben megbánás helyett huncut fény villan.

- De – bólintok sután. – Úgy volt… - Nem tudom, mit is mondhatnék neked, már rég vége kellett volna szakadnia a dolognak köztünk, de mi csak húzzuk, egyre tovább…

- Hah… - sóhajtasz felnézve a csillagos égre. – Mit kezdjek most veled? – borzongás fut végig rajtad, ahogy a fagyos szél végigsüvít a fák között. Nyakunkon a tél, amúgy is későre jár, hajnali egy körül, ezért érthetetlen, hogy mit keresünk még mindig itt.

- Felejts el! – vonok vállat, úgy téve, mintha tényleg nem számítana.

- Könnyű azt mondani! – feleled dacosan. Közelebb lépsz és magadhoz vonsz. El kéne futnom, talán most tényleg azt kéne tennem, de ehelyett földbegyökerezett lábakkal várom a következő lépésed. Lassan felém hajolsz s nyomsz egy apró csókot a homlokomra és óvatosan arrébb hajolsz. – Nem akarlak bajba keverni… - súgod halkan, közben elkapod a két kezem és összefonod az ujjaink. Most is túl aranyosan viselkedsz.

- Tudom, Nam Joon – bólintok.

Mindketten tudjuk, hogy valami ma este véget ér, hogy bennünk valami megváltozik, mégis azt kívánjuk, hogy csak egy pillanattal tovább tartson az egész. Még ha meg sem szabadott volna történnie…

- Mi lesz Ho Seokkal? – szorítod össze az ajkad.

- Fogalmam sincs… - rázom meg a fejem. El kellene engednem Őt, hisz sokkal jobbat érdemel nálam, de félek megsebezni. Ő annyira csodás ember és annyira jó, soha sem kellene megtapasztalnia, milyen ha… Mégis, a szívem máshoz hajtott. Most már bánom, amit tettem, de egyedül csak miatta. – Azt hiszem, hogy elhagyom Őt – suttogom.

- Őrülten szeret téged… - rázod meg a fejed hitetlenül.

- Ezt mindketten tudtuk, mikor belekezdtünk – húzom el a szám. – Nem mondok neki semmit, csak eltűnök az életéből… ahogy a tiédből is – nézek fel rád. A szemeidben furcsa fény villan.

- Ne légy kegyetlen vele… - húzod el a szád és gyengéden végigsimítasz az arcomon.

- Képtelen vagyok a szemébe nézni, hogyan mondhatnám el neki? – vonnom össze a szemöldököm, egy könnycsepp lassan végigcsorog az arcomon. Te végigköveted az útját, de nem mozdulsz.

- Légy vele teljesen őszinte, úgy hiszem, hogy megbocsájt majd neked… - mosolyogsz fájdalmasan.

- Nekem lehet – bólintok és egy pillanatra eszembe jut Ho Seok édes, ártatlan tekintete. –,de neked nem.

- Tudom, kedvesem… - leheled és lassan az ajkaimra hajolsz. A csókunk szörnyen lassú, vontatott, szinte már keserű. Érzem, ahogy a könnycseppek az arcodról az én arcomra hullanak. Elérkezett a pillanat, ezzel én is tisztában vagyok, most kell elengednem téged. Lassan elhúzódóm, letörlöm a könnyeid és rád mosolygok.

- Nagyon jó legyél, Nam Joon! Vigyázz magadra, kérlek! – súgom és hátat fordítok.

Minden lépés ólomsúlyú és a lábaim szörnyen erőtlenek, de tovább kell mennem. Nem nézhetek vissza és egy pillanatra sem hezitálhatok, még ha sohasem volt semmi ilyen nehéz az életben.

A szívem megszakad mindkét fiú miatt, szeretem őket. Úgy érzem, hogy senki sem értené meg a világon, amit érzek, mégis mindkettőt szeretem szívből, szerelemmel, ezért… Ezért megyek el.

Eltűnök, mintha csak illúzió vagy álomkép lettem volna és soha nem jövök vissza. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsem a barátságuk. De most olyan messze kell mennem, amilyen messze még sohasem jártam. Távol Ho Seoktól, Nam Joontól és attól, akit a világon a legjobban gyűlölök: magamtól.

Meleg könnycseppek csorognak végig a fagytól kipirosodott arcomon, ahogy egyre távolabb érek tőled.

Viszlát!