Reflection

Reflection

A második pohár whiskey csúszott le a torkán tisztán, szárazon, csak az utóbbi félórát nézve. Nyolc óta ült a kimondottan barátságtalan sötétbe burkolózva, némán, szinte mozdulatlanul. Erőt vett magán, míg töltött és a szájához emelte a poharat, majd mikor az kiürült, újra mozdulatlanná lett és ezt ismételte már kerek két órája.

A bőrfotel, amiben félig-meddig kiegyenesedve ült, alapjában véve kényelmes volt, de ebben a pozícióban a karfa nyomta az oldalát. Ez most kicsit sem számított, ahogy az sem, hogy csupán az ablakon át szűrődött be némi fény, ami csak ahhoz volt elég, hogy a poharat és a már üres whiskey-s üveget lássa. Valójában nem is akart látni semmit, se a szobáját, se a bútorait, se a családról és barátokról készült képeket, amik a falon lógtak, de a rajongóktól kapott kis emléktárgyakra sem volt kíváncsi. Jelen helyzetben semmi és senki sem érdekelte, és ez alól önmaga sem volt kivétel.

De hisz annyi mindent elért! Hát hiába volt az utóbbi pár év? – súgta egy apró hang a tudata mélyéről.

- Felesleges máz… ennyi az egész. – kuncogott fel, bár maga sem értette, mit akart ezzel mondani. Megforgatta a nyakát, ami a mozdulatban roppant egyet és hátrahanyatlott, ez a pozíció sokkal kényelmesebb volt számára. Engedett a csábításnak és hagyta, hogy a kristálypohár lassan kicsússzon az ujjai közül. Bár a sötétbe révedt, mégis lelki szemei előtt látta, ahogy az zuhan, míg el nem éri a padlót és hangosan csattanva nem törik apró darabokra. Önmagát látta benne.

- Minél magasabbra jutok, annál nagyobbat bukhatok, nem? – nevetett fel. Szavai akadoztak és az alkohol köde ellepte már a tudatát, de a fájdalom nem múlt. Az soha sem akart, hisz minden reggel ezzel kelt, minden este ezzel feküdt. Csak nagyon ritkán enyhült, de akkor is csak egy pillanatra. De ami talán a legjobban zavarta, hogy maga sem tudta, mi fáj ennyire számára, de ez ösztönözte tovább, akár egy hajtóerő, egy belső szörnyeteg, ami épp kitörni készül. Magasabbra, mindig magasabbra.

- Ha nehéz a szív, még nehezebb a tudat. A végén filozófus leszek… - túrt bele a hajába és egy ideig ott nyugtatta a kezét. Fáradt volt, teljesen kimerült a hétvégére, az utóbbi pár napban nem aludt sokat és azok sem voltak túl kellemesek.

Fel akart állni és kinézni az ablakon, mielőtt még aludni tér, ekkor már tizenegy felé járt. Nem értette, hogyan folyik szét az idő az ember tenyerében, mintha csak holmi folyadék lenne. Bár inkább valamiféle önkényes hatalmat látott benne, ami könyörtelenebb, mint bármelyik diktátor az emberiség történelmében, de egyben jótét lélek is, hisz sok sebet begyógyít.

A csillagokra gondolt, amik mindig megnyugtatták és talán egy kicsit boldogabbá is tették. Elképesztette a gondolat, hogy a legtöbb már rég megszűnt, mégis olyan káprázatosan csillog, és hogy ha felnéz rájuk az ember, akkor a múltba tekint. Ebben is az idő hatalmát látta megbizonyosodni.

Valójában nagyon szerette az ilyen estéket, a sötétet, ami beborította keserédes érzéssel telve, a csillagos eget vizslatni és hagyni, hogy a gondolatai akadály nélkül folyjanak, áttörve a gátat, amit a mindennapok jelentettek.

Felemelkedett és lassú, bizonytalan léptekkel az ablakhoz lépett, majd teljesen elhúzta a függönyt. Az üveglapra tekintve a kinti világ helyett magát látta. Egy tükörképet.

Megint beletúrt a hajába, ami az előbbinél sokkal kapkodóbb mozdulat lett, ami jelezte, hogy ideges, hogy egyre erősödik a fájdalom, ami a lelkét mardossa. Gyűlölt tükörbe nézni, azt kívánta bárcsak úgy törne össze a kép, amit maga előtt lát, mint az a kristálypohár.

Egy könnycsepp gördült le az arcán, aztán még egy, majd egyre több és több. Hangtalanul sírt.

Erősnek érezte magát, fiatalnak, de teljesen elesettnek. Nem lelt kiutat a kilátástalan küzdelemből.

Aztán a többiekre gondolt, a hat fiúra, akik mindig fejlődésre bírták, akik miatt úgy gondolta, érdemes élni, mert együtt minden egyszerűbbnek és boldogabbnak tűnik.

- Barátok. – súgta maga elé.

Mint a többi hasonló napon, ma is tollat ragadott. A gondolatai úgy áramlottak a tol tintáján át szavakká formálódva a papíron, hogy sokszor maga sem fogta fel mi az, amit leír.

Az alkotás mámora és az alkohol köde ekkor már teljesen rátelepedett a tudatára, messzire űzve a fájdalmat, ha csak egy kicsit is.

Már pirkadt, mikor bezuhant az ágyba, de elégedett mosoly terült el az arcán, ezért nem törődött azzal, hogy minden tagja nehéz és hogy szinte összeesik a kimerültségtől.

Mielőtt lehunyta volna a szemét, ugyanarra a megállapításra jutott, mint mindig:

Gyűlölte magát. Szerette magát. Szerette gyűlölni magát.